Ugyanígy a működési feltételek biztosítását szolgálta az intézet anyagi helyzetének konszolidálása. A Tanácsköztársaság időszakának szociálpolitikai intézkedései nyomán a fővárosi munkásbiztosító a tanárképző intézet saját alkalmazottai, Roseth Arnold és Szigeti János után baleseti és betegbiztosítási járulék megfizetését követelte, amelynek kifizetésére egyszerűen nem volt fedezete az intézetnek. Mivel az intézkedés érvényessége még 1919 késő őszén is bizonytalan volt, így Petz kérvényezte a fizetési meghagyások érvénytelenítését és az intézkedés érvényessége esetén a járulékok VKM által történő megtérítését, mivel Roseth és Szigeti állami tisztviselők voltak.4 Ebben azonban csak egy évet követően, 1920 novemberében hozott döntést a minisztérium, amelynek értelmében a munkásbiztosító által követelt összegek kifizetése alól mentességet adott az intézet számára.5

Az 1700/1920. M.E. (III. 17.) rendelet az Osztrák-Magyar Bank és a Tanácsköztársaság által kibocsátott bankjegyek felülbélyegzését rendelte el a fizetőeszközök érvényesítéséhez (Magyar Kir. Belügyminisztérium, 1920rt, pp. 125–139). A felülbélyegzéshez be kellett szolgáltatni a pénzintézetekbe az érvényesíttetni kívánt bankjegyeket, amely különösen nehéz helyzetbe hozta a tanárképző intézetet, mivel a házi pénztárban levő 1128, 10 korona befizetését követően a professziós intézmény pénztára kiürült. Petz erre vonatkozó jelentéséből kiderült, hogy az 1919/1920. őszi félévére eső átalányt Balassa József tanítóképző főiskolai igazgató már 1919. július 1-én felvette, s az elszámolást követően a pénzmaradványt a régi-új igazgató befizette az államkincstárba. Az újjászerveződő VKM csak 1920. januárjában utalt ismét átalányt 1222 korona értékben, s a pénzromlás miatt már ekkor a kiutalás értékének majdnem felét kitevő 532,6 koronás devalvációs segélyt is folyósított a minisztérium.6 A minisztériumi ügyiratból úgy tűnik, hogy az egyszeri drágulási segélyen kívül nem merült fel annak a gondolata, hogy további pénzügyi konszolidációs lépéseket tegyen a kormányzat a folyamatosan növekvő inflációs nyomás ellenére, amely miatt a belső ügyvitelhez kapcsolódó dologi költségeket is egyre nehezebben tudta finanszírozni az intézet.7

Az adminisztráció újjászervezésének anyagi nehézségei mellett az ügyvitel zavartalanságát hátráltatták az elhúzódó igazolási eljárások, amelyeknek az eredménye legfeljebb átmeneti védelmet biztosíthattak az intézet saját alkalmazottai részére,8 illetve a VKM ügykezelésében mutatkozó zavarok. Ezek többrétegűek voltak, így felölelték a kommunikációt, a díjazást és a professziós intézmények igazgatási szintjének besorolását. Petz Gedeon 1920 áprilisában jelentette a minisztérium részére, hogy leiratai gyakran a gyakorlóiskolán vagy a polgári iskolai tanárképzőn keresztül jutottak el a tanárképző intézetbe, ami abból fakadt, hogy nem volt külön címzési lapja a VKM-ben a professziós szervnek és az intézet címét gyakran nem pontosan tüntették fel a hivatalos leveken.9 Ugyancsak igazgatási zavart jelzett, hogy Wittmann Ferenc számára 1921 januárjában nem utalta ki a minisztérium a tiszteletdíját, mivel az államigazgatás úgy vélte, honoráriumát már korábban felvette. A félreértést az okozhatta, hogy ebben az időszakban váltották le Wittmannt a tanárvizsgáló bizottság ügyvezető alelnöki tisztéről, amellyel összekeverhették a tanárképző intézeti igazgatóhelyettesi megbízatást. Petz a tévedésre rámutatva kérte az eljárás mielőbbi felülvizsgálatát.10 A tanárképző intézmények ügyvitelének konszolidálását általában is késleltette, hogy a VKM nem a megfelelő ügyigazgatási szinten kezelte a hozzájuk kapcsolódó államigazgatási feladatokat. Erre Schneller István, a kolozsvári tanárképző intézet igazgatója mutatott rá felterjesztésében, amely kiemelte, hogy a tanárképző intézeteket korábban már igazgatta a középiskolai ügyosztály az intézménytípus gyakorlati jellege miatt. Azonban a tanárképzés ügyének specializálódása azt eredményezte, hogy a képzés teoretikus szakasza az egyetemi tanárok, míg a professzionalitás formálása továbbra is részben a középiskolai oktatók befolyása alatt maradt. Mivel a képzés nagyobb része az egyetemi szférához kötődött, így szükségszerűnek ítélte a kolozsvári intézet igazgatótanácsával egyetértésben, hogy olyan VKM ügyosztály gondoskodjon ügyeik kezeléséről, amely eleve a felsőoktatás irányítására szakosodott.11

A tanárképző intézet tanácsának és elnökének 1920. októberi kinevezése csak részben konszolidálta az intézet helyzetét. Oberle Károly egyoldalú kinevezése a gyakorlóiskola élére kétségbe vonta a felette gyakorolt professziós autoritást, emiatt az igazgatótanács jól érzékelhető módon különös figyelmet fordított az iskolával összefüggő ügyekre. Ez a figyelem 1920 előtt is élénk volt, amit jelez, hogy még a rendkívüli tárgyak tanításának finanszírozási nehézségei miatt a tanulóktól szedett pénzbeli hozzájárulás kérdését is megvitatta az igazgatótanács.12 Oberle kinevezését követően azonban a tanárképző intézet vezetése 1921-ben jelezte, hogy a gyakorlóiskola értekezleteinek jegyzőkönyvmásolataira is igényt formál,13 1922-ben pedig a gyakorlóiskola 50. éves fennállásának évfordulóján három tanár, Danczer Béla, Császár Ernő és Szabó Dezső igazgatói címmel történő kitüntetését javasolta a gyakorlati tanárképzés területén folytatott eredményes működésükért.14 A kitüntetés mind az intézmény, mind pedig a tanárok részéről szimbolikus értékkel bírt elismerve a gyakorlati tanárképzés területén elért eredményeket.

Ennek kifejezése azért is volt fontos, mert az 1920-as évek első felében jelentősen visszaesett a tanárképző intézeti, illetve a gyakorlóiskolai ösztöndíjasok száma, amelyeket kiváló tanulmányi és vizsgaeredményekkel lehetett elnyerni. Mindkét ösztöndíj a korona elértéktelenedése miatt elinflálódott. Már 1920-ban is előfordult, hogy az ösztöndíjakat a tanulmányi teljesítménytől függetlenül egyfajta szociális segélyként adományozta az igazgatóság,15 ami később szélesebb mértéket öltött. Ez abból fakadt, hogy sem a tanárképző intézeti, sem a gyakorlóiskolai ösztöndíjas helyeket nem sikerült feltölteni jelentkezőkkel. Az 1922/1923. tanévben a 18 tanárképző intézeti helyből nyolc, a 15 gyakorlóiskolai pedig mindössze három ösztöndíj volt elfoglalva.16 Az 1923/1924. tanévben ugyan mindkét juttatást emelte a VKM, a tanárképző intézeti ösztöndíjakat 2000 koronáról 50.000-re, a gyakorlóiskolai ösztöndíjakat pedig 60.000 koronára, de előbbit öt, utóbbit pedig négy hallgató pályázta meg és nyerte el.17 Az 1924/1925. tanévben a gyakorlóösztöndíjak nagysága évi 5.100.000 koronára emelkedett, amelyet hat hallgató vett igénybe, a tanárképző intézet ösztöndíjára viszont mindössze egy hallgató, a harmadéves történelem-földrajz szakos Morvai Béla nyújtott be pályázatot, amelyet kedvezően bírált el az igazgatóság.18 Bár az ösztöndíj nagysága ebben az esetben is emelkedett, hiszen 258 aranykoronát, azaz 4.386.000 papírkoronára emelte a VKM a keretösszeget, ezt azonban 35 hallgató között tervezte szétosztani, amely egyszerűen nem bizonyult kellően ösztönző ajánlatnak egy olyan képzési rendszerben, ahol a tanárképző intézet tagsága ajánlott volt, de nem lehetett rá a hallgatókat kötelezni. Emiatt a VKM Morvai részére az egy főre tervezett 7 aranykoronás összeg helyett 20-at utalt ki, amely 340.000 papírkoronát ért.19 A fennmaradó 1.938.000 koronát pedig tanulmányi segélyként az igazgatóság egyszerűen szétosztotta a tanulmányi szempontból arra érdemes hallgatók között.20

A professzionalizmus és a professzionalitás formálása feletti felügyelet tehát inkább szimbolikusan nyert kifejezést. Ez a gyakorlóiskola felügyelete és az ösztöndíjak kiosztása mellett különösen szembeötlő volt a tanárképző intézet önképében, amelyet a párizsi Lycée Molière tanárnője, M. Dugart megkeresésére adatszolgáltatásként adott közre az intézet a VKM irányába. A francia tanárnő a magyar nagykövetséget azzal kereste fel, hogy a franciaországi és az európai tanárképzésről írott munkájának új kiadásában a magyar viszonyokról is szeretne tájékoztatást adni.21 Mivel a kérdések egy része magára a képzési rendszer szerkezetére, a képesítési módozatokra vonatkozott, illetve pótlólag a külföldi tanulmányutakról és a továbbképzési lehetőségekről is érdeklődött M. Dugard,22 így azokat részben a tanárképző intézet elnöksége, részben maga a VKM IV. ügyosztálya válaszolta meg. Petz ismertetésében kitért a négyéves elméleti képzésre és az egyéves gyakorlati jellegű stúdiumra, amelyet a gyakorlóiskolában és az ország bármely főgimnáziumában el lehetett tölteni. Megjegyezte, hogy a gyakorlóév a pedagógiai vizsgával ért véget, amely logikából, lélektanból, filozófiatörténetből, valamint neveléstörténeti részekből állt. Nem tért ki azonban arra, hogy a gyakorlati évet további egyévi egyetemi tanulmányokkal is el lehetett tölteni, illetve arra, hogy a tanárjelöltek elméleti felkészítése mind szaktudományos, mind pedig neveléstudományi tekintetben igen rendszertelen volt a kötelező tanárképző intézeti tagság híján. Mindössze azt jegyezte meg, hogy a világháborút követően tárgyalások indultak a tanárképzési rendszer felülvizsgálatára.23 A VKM a kiegészítő kérdésekre vonatkozóan kiemelte, hogy a tanárjelölteknek lehetőségük volt külföldi tanulmányokat folytatni, erre külön fedezet állt rendelkezésre, azonban a háború előtti nyári továbbképző tanfolyamokat, amelyeket külön tematikával tartottak egy-egy szaktárgyhoz kapcsolódóan nem szervezték újjá.24 A kérdésekre adott részletes válaszokat összefoglaló ügyiraton a minisztérium átvette a tanárképző intézet önképét reprezentáló álláspontot és a gyakorlati képzés egésze úgy jelent meg az összefoglalóban, mintha az döntően a kolozsvári és a budapesti tanárképző intézetek mellett szervezett gyakorlóiskolákban történt volna, s csak kivételesen fordulhattak elő olyan esetek, amikor a jelöltek más nyilvános gimnáziumokban folytathattak gyakorlatot.25 Ez inkább a folyamatban levő reformok által elérni kívánt célt tükrözte, hiszen mint látható volt, még a pénzügyi ösztönzők is nagyon kevéssé tudták a jelölteket érdekeltté tenni abban kötelező érvényű szabályozás híján, hogy felkészülésük elméleti és gyakorlati szakaszát az erre létrehozott intézményekben töltsék el.