A középiskolai tanítással összefüggő teoretikus tudástartalmak gondozásába és a szakcsoportba történő belépés felügyeletében más ponton is beleavatkozott az államigazgatás. A trianoni békeszerződés következményeként Magyarország nemzetközi szempontból elszigetelődött az 1920-as évek első felében, amelyet olyan nagyhatalmak jóindulatának elnyerésével próbált meg ellensúlyozni, amelyek a békeszerződés tárgyalásakor is megértést mutattak a magyar ügy iránt (Romsics, 2005, pp. 236–239). Az egyik ilyen hatalom Nagy-Britannia volt, amelynek az irányába tett kulturális gesztusként értékelhető az angol nyelv és irodalom felvétele a középiskolákban rendes tantárgyként, s így a tanári képesítés megszerzésének a lehetővé tétele. Bevezetésének semmilyen előzménye nem volt, azt a VKM egyoldalúan kezdeményezte egy 1920 májusában kelt rendelettel, amelyben tudatta a szakértői testülettel, hogy angol nyelvi tanárok képesítését két úton tervezi a kultusztárca. Egyfelől az egyetemen működő tanszak útján, ahol azonban csekély számban látogatták a hallgatók a nyelvészeti és irodalomtörténeti kurzusokat, így pedig nem lehetett várni, hogy számosan fognak alap-, szak-, majd pedagógiai vizsgát tenni. Másfelől nyelvészeti szakokon már képesített tanárok számára tanfolyamokat szervezett a minisztérium, amelynek sikeres hallgatását követően egyedileg engedélyeztek összevont alap- és szakvizsgákat. Ezeket a tanfolyamokat eredetileg a tanárképző intézethez tervezték rendelni, de költségvetési okok miatt három fővárosi reáliskolába helyezték.3 A követelményeket Yolland Artúr, az angol nyelv- és irodalom bölcsészkari nyilvános rendes tanára dolgozta ki, aki egyúttal a terület cenzorává is vált a vizsgabizottságban.4 A minisztérium a vizsgakövetelmények végleges jóváhagyásakor tette nyilvánvalóvá, hogy az angolból történő képesítést egyelőre harmadik szaktárgyként teszi lehetővé mind az egyetemi tanulmányokat folytatók, mind pedig a tanfolyamon résztvevők számára.5 Azonban a két képzési útvonal miatt ideiglenesen kétféle vizsgakövetelményt léptetett életbe a kultusztárca, s a tanfolyamon résztvevők vizsgára bocsátását minisztériumi jóváhagyáshoz kötötte a rendelet,6 ami így lényegében a professziós tevékenység államhatalmi korlátozását jelentette, hiszen nem kizárólagosan a szakértői testület döntésén alapult a képesítés odaítélése.

A trianoni békeszerződés azt is előírta a mindenkori magyar kormányzat számára, hogy a fennhatósága alatt élő nemzetiségiek kulturális jogait, anyanyelvi művelődési lehetőségeit garantálnia kell. Ez egy különösen érzékeny kérdés volt, hiszen az utódállamok területén is jelentős számú, kisebbségi létbe kényszerült magyar ajkú lakosság élt, akik esetében a magyar politikai vezetés elvárta művelődési jogaik tiszteletben tartását. Így Melich János 1922. szeptemberi felterjesztése a szlovák nyelvtanítói vizsga bevezetéséhez kapcsolódóan kellemetlenül érintette a kormányzatot. Az ügyvezető alelnök arra hivatkozva, hogy tudomása szerint a szarvasi evangélikus gimnáziumban önként jelentkezők számára rendkívüli tárgyként oktatták a szlovákot, javasolta szlovák nyelvtanítók képesítését ahhoz hasonlóan, ahogyan a 58.891/1895. (II. 4.) rendelet franciából lehetővé tette a nyelvtanítói vizsga megszerzését, amely a gimnáziumokban és reáliskolákban a francia nyelv rendkívüli tárgyként történő előadását tette lehetővé.7 Az ügyiraton érzékelhető, hogy a javaslat váratlanul érte a minisztériumot, s a IV. ügyosztály előbb elutasító határozatot javasolt amiatt, mert korábban sem tanári, sem nyelvmesteri képesítés megszerzésének igénye nem merült fel, s az ország nemzetközi helyzete sem tette indokolttá a kedvező elbírálást. Ez azonban módosult és a VKM előbb arról tájékoztatta a tanárvizsgáló bizottságot, hogy megfontolás tárgyává teszi a felterjesztést, majd végül mégis helybenhagyta a kérést azzal a meghagyással, hogy a képesített szlovák nyelvmesterek csak olyan iskolában működhetnek, ahol a szlovákajkúak aránya elérte a tanulók között a 30%-ot.8 Figyelemre méltó, hogy mind az angol tanári képesítés bevezetése, mind pedig a szlovák nyelvtanítói vizsga lehetővé tétele esetében a minisztériumi döntéshozatalt elsősorban nem a szakértői állásfoglalások, hanem a kultúrdiplomáciai-külpolitikai szempontok vezérelték, azaz a professziós intézmény lényegében az ügykörét érintő változások esetében alárendelődött a minisztériumi intencióknak.

A 82.892/915 (IX.10.) VKM-rendelettel bevezetett katonatiszt tanárok képzése mögött ugyancsak erős állami érdekek álltak. A tiszttanárok egyedi vizsgaútja sajátos kvalifikációs és képzési útvonaluk miatt tulajdonképpen már a háború időszakában megbontotta az egyeséges középiskolai tanárképzés struktúráját, hiszen érettségi nélkül, rövidített egyetemi képzéssel és csak a katonai reáliskolákra érvényes képesítő bizonyítványt eredményezett a képzés (Garai, 2022a, pp. 191–192). A tiszttanárok képzési kedvezményeivel kapcsolatosan 90.810/1920. (IV. 10.) átiratán kereste meg a Honvédelmi Minisztérium a VKM-t, amely 104.227/1920.V. (V. 12.) számon továbbította a kérést a tanárvizsgáló bizottságok felé.9 A professziós szerveknek azt kellett megvizsgálnia, hogy a hadviselt tanárjelöltek tanulmányi kedvezményeihez hasonlóan milyen kedvezmények volnának adhatók a tiszti rangban tanárképzést folytatók számára. A fővárosi bizottság elnöke, Beöthy Zsolt válaszában kiemelte, hogy a Honvédelmi Minisztérium által javasolt kedvezmények olyan súlyos kulturális süllyedést eredményezhetnek, amelyekért a bizottság nem vállalhat felelősséget. A javaslatok közül elfogadhatónak tartották, hogy az érettségivel rendelkező tisztek, akik elvégezték a katonai előkészítő pedagógiai tanfolyamot és legalább négy éve már tanítottak katonai iskolában, további egyetemi tanulmányok nélkül vizsgálatra mehessenek. A tanári alap- és szakvizsgát, valamint a pedagógiai vizsgát hat-hat hónap különbséggel tehették le. Ezen kívül mindazokat a kedvezményeket megkaphatták az alap- és a szakvizsgán, amelyeket a hadviselt tanárjelöltek élveztek a 188.366/B.XVI. (XII.5.) rendelet értelmében és a reáliskolai végbizonyítvánnyal rendelkezőknek a latin vizsgálatot is elengedték volna.10 A javaslatokkal a VKM nem volt elégedett és csupán a budapesti bizottság véleményét tekintette tárgyalási alapnak, de azokat is csak bizonyos módosításokat követően, mivel nem kívánta a latin vizsgát elengedni és az egyetemi tanulmányokat sem tartotta mellőzhetőnek.11

A VKM mindössze egy heti mérlegelést követően bocsátotta ki rendeletét a kérdésben, amely kikötötte, hogy csak az érettségivel és legalább négy éve tanító jelöltek esetében ad kedvezményt, de az egyetemi tanulmányoktól nem tekintett el, így két félévi egyetemen folytatott stúdiumokat követően lehetett összevont alap- és szakvizsgára jelentkezni. A 188.366/B.XVI. (XII.5.) rendelethez képest követelményi szintemelést jelentett, hogy az alapvizsga magyar részén az irodalom XIX. századi magyar írói mellett nyelvészeti ismereteket is kérdeztek, amely ezt követően a hadviselt tanárjelölek részére is kötelezővé tett a minisztériumi vezetés. Megkívánta a rendelet a reáliskolák végzettjeitől a latin nyelvi ismeretekről való számadást, az egyes vizsgafokokat hat hónapi időközzel lehetett teljesíteni, ismétlésre egy tárgyból két, két tárgyból négy havi időközzel volt lehetőség. A jelöltek jelentkezését a honvédelmi tárcához kellett benyújtani 1921. december 31-ig,12 amelyet később egy évvel meghosszabbított a kultusztárca.13

Ezeknek a jelölteknek a kezelési gyakorlata azt mutatja, hogy a rendeletekben meghatározott kedvezményeken túl is részesültek további engedményekben. Juhász Gyula történelem–latin szakos hallgató korábban a bécsi egyetemen folytatott teológiai és bölcseleti tanulmányokat, amelynek eredményeként 1915-ben hittudományi, majd 1919-ben bölcsészeti doktori fokozatot szerzett. Beiratkozott a budapesti bölcsészkarra is, ahol 1919 májusában összevont alap- és szakvizsgát tett. Alap- és szakvizsgáját előzetes tanulmányi eredményeire tekintettel érvényben hagyta a bizottság, azonban előírta a magyar szóbeli vizsga pótlását, majd egy évi pedagógiai gyakorlat igazolását és a pedagógiai vizsga teljesítését.14 Juhász a pedagógiai gyakorlatát magántanítással, illetve a csóti hadifogolytáborban végzett vallási és történelmi előadások tartásával igazolta, amelyet követően pedagógiai vizsgát tehetett.15 Tehát a tanulmányi időből és az összevont vizsga elismeréséből fakadó kedvezményes eljárás mellett egy rendes körülmények között aligha jóváhagyott tanítási gyakorlatot is beszámított számára a bizottság.

Zsdánszky László és tiszttársa adminisztratív tévedések eredményeként kapott jelentős engedményeket a bizottságtól. A Ludovika Akadémián folytatott tanulmányait követően 1914-ben nyerte el tiszti rangját, majd 1917-ben a honvédelmi miniszter a bölcsészeti karra vezényelte tanulmányok folyttására. Négy félévi tanulmányok után 1919 tavaszán, a proletárdiktatúra időszaka alatt tett összevont alap- és szakvizsgát, majd 1920-ban pedagógiai vizsgát, amelynek eredményeként katonai reáliskolákra érvényes oklevelet nyert. Zsdánkszy azonban oklevele érvényességét ki kívánta terjeszteni, s ebben egyik tiszttársára hivatkozott, aki hozzá hasonlóan négy félévi tanulmányok és egy évi tanítási gyakorlatot követően rendes középiskolai tanári oklevelet nyert, mivel a Ludovikán adott elő mennyiségtant. Mint a tanárvizsgáló bizottság belső vizsgálata megállapította, valójában mindkét esetben adminisztratív tévedés állt fent, ugyanis Zsdánszky összevont vizsgáját nem kellett volna elismerni, mivel az egyetemre vezénylés nem volt katonai szolgálatnak tekinthető, tiszttársának pedig egyszerűen tévedésből adott a bizottság rendes oklevelet.16

A tanulmányi időből és a gyakorlatból adott kedvezmények mellett arra is van példa, hogy a jelöltek kívánságára egyszerűen kiterjesztette a VKM a rendelet érvényességét, hogy igénybe vehessék a könnyített felételeket. Told Dezső nyugalmazott őrnagy és öt társa ugyanis az 1922. decemberi határidőt átlépve csak egy évvel később tudták szakdolgozataikat leadni, amelyet a minisztérium úgy támogatott, hogy a leadási határidőt 1923. november 10-ig meghosszabbította, emellett azt a kedvezményt is megkapták, hogy az összevont alap- és szakvizsgát ne egyszerre, hanem külön-külön vizsgaalkalmakon teljesíthessék.17 Ezekből a szabályozásokból és szabályértelmezésekből hasonlóan a hadviselt jelöltekéhez az látható, hogy az állam számára fontos hallgatói csoportok igényei igen nagyvonalú kedvezményeket kaptak, szükség esetén egészen igényekre szabva a jogi szabályozást, míg a standardok felbontása és a kedvezmények által létrehozott jogi környezet adminisztratív tévedéseket is eredményezett a professziós intézmény eljárásában.

Az 1919 után létrejövő politikai rendszer számára különösen fontosak voltak az egyházakhoz kapcsolódó felekezeti, szerzetesrendi jelöltek, hiszen a politikai kurzus keresztény-konzervatív irányú reformokat kívánt végrehajtani a társadalmi élet valamennyi területén (Romsics, 2005, pp. 157–159). Ez a különleges kapcsolat a tanárvizsgálati folyamodványaik elbírálásában is visszaköszönt, mivel a felekezeti jelöltek kérvényeit mind a VKM, mind a tanárvizsgáló bizottság messzemenő előzékenységgel támogatta. Ennek a jogalapját a római katolikus felekezethez tartozók esetében a 21.557/1888. (VI. 20.) rendelet biztosította, amelynek értelmében a tanítórendek tagjai a teológiai tanulmányok beszámításával egy évi bölcsészkari tanulmányokat követően alap-, majd újabb egy évet követően szakvizsgát lehetett tenniük (Garai, 2022a, p. 132). Előfordult ugyanakkor olyan kérelmező, akinek felgyorsított hittudományi tanulmányai miatt kedvezményt csak részlegesen tudott biztosítani az elnökség. Burka János Kelemen ferences rendi szerzetes 1917 decemberében úgy szerzett érettségit, hogy előtte a gimnázium utolsó osztályait mindössze három hónap alatt teljesítette, majd három félévi tanulmányok után előbb 1919 tavaszán természetrajz-földrajz, 1921 februárjában pedig hat félévi egyetemi tanulmányok után történelem–magyar szakcsoportból tett alapvizsgát. Mivel az érettségi előtti teológiai tanulmányai nem voltak kellő hosszúságúak, így a természetrajz–földrajz vizsgáját az elnökség nem tekintette érvényesnek, a történelem–magyar vizsgáját, viszont helyben hagyta.18 A hitfelekezeti tanárjelöltek négyévi teológiai tanulmányok esetében ugyanakkor abban a kedvezményben részesültek, hogy alap- és szakvizsgára jelentkezésnél már márciusban vizsgát tehettek, ha a felekezeti elöljáróság igazolta, hogy a tanév végén hittudományi vizsgát kellett tenniük. Így az áprilisi–májusi tanárvizsga elkerülésével elérhették, hogy egyházi kötelességeiknek teljesen megfeleljenek.19 A rendi jelöltek kéréseit a bizottság támogatta abban az esetben is, ha nem volt meg az elegendő számú félév a szakvizsgához,20 vagy amennyiben a teológiai tanulmányok nem voltak teljesen elégségesek a tanulmányi kedvezmények megadásához.21 Emellett a hittudományi tanulmányokat és a rendi középiskolában eltöltött szolgálatot is mérlegelte a tanárvizsgáló bizottság a jelöltek kérvényeinek elbírálásakor.22 A bizottság a fennálló törvényes kereteket is átlépte, ha a rendi és a magyar iskoláztatási érdekek egybeestek, mint Kumorovitz Bernát esetében. A jelölt ugyanis 1926. novemberében tette le szakvizsgáját, így a 4.573/1922 (IV.3.) rendelet értelmében az 1926. szeptemberétől folytatott tanítási gyakorlata nem számított pedagógiai gyakorlatnak, mivel az ősszel szakvizsgázók február 1-től kezdhették meg gyakorlatukat. Ráadásul Kumorovitzról kiderült, hogy csehszlovák állampolgár, aki a csehszlovák hadseregben teljesített katonai szolgálata miatt kényszerült szakvizsgáját az őszi félévre halasztani. A fennálló törvényes rendelkezések értelmében pedig külföldi állampolgár nem tehetett pedagógiai vizsgálatot.23 A tanárvizsgáló bizottság azonban a rendi érdeket a magyar iskoláztatási érdekkel ebben az esetben azonosnak tekintette, hiszen Kumorovitz képesítése és csehszlovák területen történő működése végső soron a határon túli magyarság ügyét szolgálta, így javasolta a VKM-miniszter részére a vizsgálati engedély megadását és az 1926 szeptembere óta folytatott gyakorlati idő beszámítását.24 Kedvezményes eljárás mindössze abban az esetben nem járt a felekezeti jelöltek részére, amennyiben tanulmányaik közben kitértek egyházukból,25 azonban a rendi elöljárók nyilatkozatai a felszentelés kitűzéséről segíthettek a kérelmek bírálatát kedvező irányba fordítani.26

Az egyes felekezetek között a kedvezmények mértéke eltérő volt. Balyi Ferenc Károly 1917–1920 között folytatott tanulmányokat a bölcsészkaron, amelyeknek a harmadik félévében alapvizsgára bocsátotta az elnökség. Ezzel párhuzamosan protestáns teológiai hittudományi tanulmányokat is folytatott, s ezek beszámítását kérte a szakvizsgálatra történő folyamodáshoz. Az elnökség azonban megállapította, hogy a 21.557/1888. (VI. 20.) és a 23.728/1888. (VII. 19.) számú rendeletek, amelyek a katolikus és a protestáns hitfelekezeti jelöltek kedvezményeiről intézkedtek mindössze azt tették lehetővé, hogy a református és evangélikus lelkészek felszentelésüket követően folyamodhassanak kedvezményért, így Balyi lényegében már korábban is jogosulatlanul kapott könnyítést.27 Egyéni szempontból tehát a protestáns jelöltek nem ugyanazokat az előnyöket élvezhették, mint a római katolikus tanító rendekhez tartozó társaik. Kollektív szempontból azonban a VKM számottevő engedményeket biztosított, különösen, ha a jelöltek az utódállamokból jelentkeztek tanárvizsgálatra, vagy tanulmányaik folytatására. A minisztérium 1922 februárjában írta elő, hogy a kolozsvári református teológiai kar mellett szervezett tanárképző intézetben folytatott tanulmányok rendes félévként számítandók be a tanárvizsgálatra történő jelentkezésekor.28 Ennek hátterében az állt, hogy a kolozsvári egyetemen működő tanárvizsgáló bizottság tevékenysége már 1919 áprilisában szünetelt a város és az egyetem román katonai hatóságok által történő megszállása miatt. Így a tanárképzést a teológiai fakultás mellett szervezett tanárképző intézetben folytattatták az egyetemen, s tanárvizsgálatokat is tartottak 1920 októbere és 1921 májusa között, amelyeken a magyar szabályozást alkalmazták, azonban a román hatóságok ezt a gyakorlatot 1921. szeptember 15-én az intézet bezáratásával együtt megszüntették.29 A rendelet kiadását Ravasz László Duna melléki református püspök, a kolozsvári református tanárképző intézet 1920–1921 közötti igazgatója kezdeményezte lehetővé téve, hogy a félbemaradt tanulmányok, illetve tanárvizsgálatok lefolytathatók legyenek,30 amelynek eredményeként a hallgatók korábbi tanulmányaikat el tudták ismertetni minden további eljárás nélkül.31 Megállapítható tehát, hogy a felekezeti jelölteket érintő tanulmányi kedvezmények rendszere nem volt egységes, hiszen az eltérő felezetek számára különböző tanulmányi könnyítéseket érvényesített a bizottság. A kedvezmények mögött azonban nem csupán a trianoni döntést követően előállt oktatáspolitikai-társadalmi fejlődés következményei álltak, hanem hátterükben egy a 19. század óta meglevő jelenség is meghúzódott: a fenntartói erőviszonyok visszahatottak a középiskolai tanárság professzionalizációs folyamataira. Az állami, illetve a professziós testületek standardizációs törekvései elől erős iskolafenntartói jelenlétük miatt a felekezetek bizonyos mértékig ki tudtak térni,32 amelyre az oktatáspolitikai irányítás is nyitott maradt a magyarországi iskoláztatás kontextusának 1920 utáni átalakulása miatt (Nagy, 2005, p. 189).

A standardizációs törekvéseket azért is nehéz volt érvényesíteni, mert a Tanácsköztársaságnak azzal az örökségével is szembe kellett néznie a professziós testületnek, hogy a középiskolai tanárság és a más pedagógiai szakcsoportok közötti választóvonalakat 1919 tavaszán az államhatalom megpróbálta felszámolni teljes átjárhatóságot biztosítva az egyes testületek között. A tanítóság emancipációs törekvéseit sem a bizottság, sem a VKM nem támogatta, mivel nem folytattak középiskolai tanulmányokat, így vizsgafolyamodványaikat akkor is elutasították, ha korábban jogosultságot nyertek rendes hallgatóként beiratkozni a bölcsészeti karra.33 A tanítóság mellett a polgári iskolai tanárjelöltek,34 illetve tanítóképző intézetben működő oktatók is kérték azoknak a feltételeknek a megállapítását,35 amelyek mellett megszerezhették a középiskolai tanári képesítést, ugyanis a VKM megvonta tőlük a gimnáziumokban és reáliskolákban való tanítás jogát.

A kéréseket a tanárvizsgáló bizottság elnöksége is vizsgálta 1920. július 21-i ülésén. Ezen megállapították, hogy a tanítóképző intézeti tanárok négyévi gimnáziumi vagy reáliskolai tanulmányok után vettek részt tanítóképző intézeti tanfolyamon, akik közül a legkiválóbbak további háromévi tanulmányokat követően nyelvtudományi-történelmi vagy mennyiségtani-természettani szakcsoporton polgári iskolai tanári oklevelet kaphattak. Ennek birtokában az Apponyi Kollégiumban további négy félévi tanulmányokkal a tudományegyetemen vagy a műegyetemen rendkívüli hallgatókként folytathattak tanulmányokat egy főtárgyhoz és két melléktárgyhoz kapcsolódóan. A tanárvizsgálatra bocsátást az elnökség elképzelhetőnek tartotta, ha a tanítóképző intézeti tanárok megszerezték az érettségi bizonyítványt, további két félévig rendes hallgatóként folytattak tanulmányokat, amelynek során a melléktárgyaikból és filozófiából kollokviumokat igazoltak. Ezeket követően összevont alap- és szakvizsgát tehettek két házidolgozat elkészítésével, valamint a zárthelyi dolgozatok teljesítésével. Pedagógiai vizsgára bármikor jelentkezhettek, mivel a szükséges tanítási gyakorlatuk megvolt, a vizsgafokon filozófiából nem kellett felelniük, pedagógiából pedig a középiskolák történetéből, szervezetéből és a tantervi utasításokból kellett a bizottság előtt számot adniuk ismereteikről.36 A VKM-miniszter ugyan hozzájárult a vizsgaengedély megadásához, amennyiben a reáliskolát végzett jelöltek latin nyelvi ismereteiket is igazolták egyetemi tanulmányaik során, azonban megjegyezte, hogy ezt az intézkedést kivételes eljárásnak tekintette, így egyelőre nem engedélyezte a bizottság döntéshozatali mechanizmusának beépülésébe és saját hatáskörében történő elbírálására.37 A kialakult szabályozáson kívül is lehetségesnek tűnt az egyedi elbírálás során további kedvezményt kapni.38 Ugyanakkor szükségesnek mutatkozott annak a pontos meghatározása, hogy mely filozófiai kollégiumokat kellett hallgatnia a jelölteknek, hiszen ezt a kultuszminisztérium szabályozása érintetlenül hagyta. Ez az igény a tanárvizsgáló bizottság elnökségének 1925. március 16-i ülésén merült fel, amelyen Fináczy Ernő és Kornis Gyula javaslatára az a határozat született, hogy azokban a félévekben, amelyekben a jelöltek rendes hallgatóként iratkoztak be a bölcsészeti karra etikai és filozófiatörténeti tanulmányokkal kötelesek voltak heti két órában korábbi képzettségüket kiegészíteni.39

Bizonyos vonatkozásban a szakcsoportok közötti átjárásként értelmezhető a polgári iskolai tanárok, tanítók jelentkezése nyelvtanítói vizsgálatra. Ezeknek a vizsgáknak érettségi volt az előfeltétele, mivel a bizonyítvány birtokosa a franciát vagy a szlovákot tarthatta rendkívüli tárgyként középiskolákban. A VKM gyakorlata ennek megítélése szempontjából nem volt egységes. Előfordult ugyanis olyan kérelmező, aki nem rendelkezett középiskolai végbizonyítvánnyal, s emiatt tagadta meg tőle a minisztérium a vizsgaengedélyt,40 de akadt olyan jelölt is, akit érettségi hiányában engedett vizsgázni a kultusztárca külföldön szerzett nyelvismeretei miatt.41

A más pedagóguscsoportokból történő átjelentkezések mellett olyan kérelmeket is kapott a bizottság, amelyekben egy eltérő hivatáscsoportból kívántak áttérni és középiskolai tanári kvalifikációt szerezni. A jogi tanulmányok esetében a bizottság azt is elfogadhatónak tartotta, ha a jelölt csupán rendkívüli hallgatóként gyűjtött féléveit próbálta elismertetni.42A mérnöki tanulmányok beszámítására azonban nem állt rendelkezésre konkrét szabályozás, mivel csak az orvosi oklevél esetében volt megengedett a természettudományi szakokon két félév beszámítása, egyedi esetek előfordulása nyomán viszont végül az a gyakorlat alakult ki,43 hogy igazolt műegyetemi tanulmányokat követően a mérnökök részére két félévet követően alap-, majd ennek sikerülte után újabb két félév múlva szakvizsgát tehettek a jelöltek.44 A mérnöki szakterületről érkezők akkor is számíthattak kedvezményre, ha világos volt, hogy a középiskolai tanári szakcsoportba való átlépésük műegyetemi tanulmányaik sikertelenségének a következménye.45 Végül a VKM egy általános rendelet kiadásával is szabályozta a mérnöki tanulmányi háttérrel rendelkező jelöltek ügyét, s a korábban kialakult gyakorlatot szentesítette.46

A szakértői csoportok közötti átlépés elbírálásában és számos egyéb területen váratlanul nagyobb hatáskört nyert a tanárvizsgáló bizottság elnöksége 1924 márciusában. Ez összefüggött azzal, hogy a békeszerződés nyomán fellépő gazdasági válságot 1924 folyamán a népszövetségi kölcsön felvételével próbálta stabilizálni a kormányzat, amelynek következtében bizonyos ügyköröket racionalizált az államigazgatásban (Bódy, 2013, pp. 22–23; Ungváry, 2016, pp. 102–103; Welker, 1984, p. 44). Az egyetemi és főiskolai ügyosztály tisztviselői létszámának csökkentése miatt a tanárvizsgáló bizottságok hatáskörébe kerültek a félévbeszámítások, leszámítva a külföldön folytatott tanulmányok elismertetését, a vizsgálati szabályzattól eltérő vizsgára bocsátások határidejének megállapítása, valamint a más szakterületről átlépő jelöltek tanulmányainak beszámítása, így a tanárképző intézeti és polgári iskolai tanárok középiskolai tanári oklevélszerzési feltételeinek megállapítása. Ezekről az esetekről azonban így is minden félévben összefoglaló jelentést kellett tennie a bizottságnak a kultusztárca irányában.47 Emellett a bizottság megkapta az új tanárvizsgálati szabályzat elkészültéig annak a jogát, hogy az 1888-as szabályzatban nem szereplő szakcsoportok engedélyezéséről döntést hozzon, illetve az adminisztratív kisegítő személyzet három hónapot nem meghaladó szabadságolása ügyében és alkalmazásának, azaz a személyzet bővítésének a vonatkozásában is szélesedtek jogai.48 Az utóbbi azonban valójában nem jelentett érdemi hatáskörbővítést, hiszen az államháztartás helyzete miatt még Bongor István-féle előléptetéseket sem tudta finanszírozni a minisztérium, illetve az eredetileg a napibéresek, szegődményesek feladatainak egy részét is az altisztekre hárították át.49 Szintén a tanárvizsgáló bizottság elnökségi jogköreit érintette, hogy a felső kereskedelmi iskolai bizottság tanulmányi szempontból levált a középiskolai bizottságról, azonban adminisztratív tekintetben továbbra is annak alárendelve működött annak érdekében,50 hogy a középiskolai tanárok számára a könnyített felső kereskedelmi iskolai képesítés megszerzése biztosított maradjon.51

Ugyancsak a középiskolai tanárok elhelyezkedését támogatta a bizottságnak arra vonatkozó kérése, hogy a harmadik szaktárgyból történő képesítés esetében a heti 20 óra helyett mindössze 12 óra hallgatása legyen kötelező a már képesített tanárok részére. Az 1924: XI. törvény nyomán ugyanis a gimnáziumok reálgimnáziumokká történő átszervezése arra sarkallta a tanárokat, hogy egzisztenciájuk biztosítására harmadik vagy negyedik szaktárgyból szerezzenek képesítést. A legtöbb esetben ez azt eredményezte, hogy az újonnan bevezetett angolból, valamint franciából vagy olaszból folytattak tanulmányokat. A harmadik szaktárgy esetében azonban a meghirdetett kollokviumok száma nem érte el a kötelező 20 órát, amely miatt kénytelenek voltak tárgyukhoz nem kapcsolódó egyéb kurzusokat felvenni, amelyek elvonták őket tanulmányaiktól. Így Melich kezdeményezte, hogy már végzett középiskolai tanárok harmadik vagy negyedik szaktárgy hallgatása esetében 12 óra teljesítésével is érvényesíthessék félévüket.52 Ehhez kapcsolódóan az elnökség azt is kimondta, hogy harmadik szaktárgyból történő képesítésre csak ahhoz a bizottsághoz folyamodhatnak a hallgatók, ahol új képesítésükhöz vezető tanulmányokat folytattak. Tehát eredeti képesítésük helyétől függetlenül bármely egyetemen és az amellett működő bizottsághoz jelentkezhettek a tanárok harmadik szaktárgy hallgatására.53 Mivel a kérés és a határozat a bölcsészeti kart is érintette, így azt a kari tanács is megtárgyalta, amely szintén támogatta a bizottság álláspontját, így pártolással terjesztette elő a kultusztárca részére megfontolásra, valamint javasolta a rendelkezések beépítését az Egyetemi Fegyelmi és Tanulmányi Szabályzatba,54 amelyet a VKM jóváhagyott.55

A kormányzati kultuszpolitika nemcsak a hallgatói csoportokhoz történő eltérő viszonyulásban, a középiskoláztatás intézményrendszerének átalakításában, hanem a külföldön folytatott egyetemi tanulmányok támogatása útján is eltért a dualista érától. Klebelsberg Kunó VKM-miniszter ugyanis támogatta a tudósok és egyetemi hallgatók külföldi, elsősorban Nyugat-Európába irányuló tanulmányútjait (Romsics, 2004, p. 185), amelyek a tanárvizsgáló bizottság professziós tevékenységét is érintették. A külföldi tanulmányokhoz kapcsolódó ügykezelés három aspektusa különíthető el: a külföldi egyetemi tanulmányok beszámítása a tanárvizsgálati fokokra történő jelentkezéshez, a külföldi oklevelek honosítása magyar középiskolai működésre és a külföldi állampolgárok tanárvizsgálatra történő jelentkezése.

A külföldi egyetemeken eltöltött tanulmányi idő beszámításával kapcsolatos kérések már azelőtt megjelentek a bizottság előtt, hogy a kultuszkormányzat 1927-ben létrehozta volna a kiutazások koordinálására az Országos Ösztöndíjtanácsot (Ujváry, 1993, pp. 17–18).56 Az ilyen típusú kérelmek esetében több szempontot mérlegelt az elnöki tanács, így azt, hogy a kérelmezők mely vizsgafokot kívánják teljesíteni a külföldi félévek elismertetésével, milyen hosszan tartózkodtak távol az egyetemtől, s külföldi tanulmányaik során pontosan milyen stúdiumokat folytattak, ezek hogyan járultak hozzá szaktárgyaikban történő elmélyedéshez. A kérelmekről nem minden esetben lehetett döntést hozni, így Molnár Sándor magyar–történelem szakos szakvizsgázott hallgató esetében sem, aki összevont alap- és szakvizsgálatot kérelmezett franciából, amelyről a bizottság akkor kívánt határozni ha bemutatta párizsi tanulmányairól és görög érettségi vizsgájáról bizonyítványait.57 A félévek beszámítása nem volt egységes: voltak olyan jelöltek, akik több féléven keresztül folytatott tanulmányaikból mindössze egyet-egyet tudtak elismertetni, amelyek éppen hiányoztak alap- vagy szakvizsgájukhoz.58 Ezzel szemben több olyan kérelmet is kedvezően bírált el a bizottság, amelyekben a jelölt fele részben végezte mindössze tanulmányait a fővárosi egyetemen az alapvizsgát követően, s több külföldön töltött félévet kért beszámítani a szakvizsgára történő jelentkezéshez.59

A bizottság vezetősége számára azonban nem a külföldi félévbeszámításokhoz kapcsolódó kérelmek elbírálásának különbözősége tűnt fel, hanem a kérvények megnövekedett száma. Emiatt több ülésen foglalkozott az elnöki tanács az ügytípussal. 1927. február 25-én az ügyvezető alelnök, Melich János előterjesztésére határozatot hozott arról, hogy a magyar és történelem szakpárral rendelkezők számára nem számítanak be minden félévet, mivel külföldi tanulmányaik során a nyugat-európai egyetemeken bizonyosan nem szerezhettek ismereteket ezeken a szakterületeken a speciális magyar szempontokról. A félévek egy részének beszámításával pedig arra kényszerítették a jelölteket, hogy a magyar kultúra számára fontos szakokon megfelelő kiképzést nyerjenek magyar környezetben.60 A következő elnökségi ülésen azonban egy ennél is szigorúbb határozatot hozott a bizottság vezetése, mivel a magyar és történelem szak mellett valamennyi szakterületre kiterjesztette ezt a határozatot. Ennek hátterében az a meggyőződés állt, hogy valamennyi szakterületnek, így a klasszikus és modern nyelveknek, valamint a természettudományok közül a természetrajznak és a földrajznak is voltak olyan magyar vonatkozásai, amelyeket csak magyar egyetemeken folytatott tanulmányokkal lehetett megszerezni. Emellett a bizottság szerint a harmad és a negyed évben folytatott külföldi tanulmányok megakadályozták, hogy a jelöltek pedagógiai kiképzése kiteljesedjen, mivel erre az időszakra estek azok a tárgyak, amelyeken keresztül a közoktatás intézményrendszerével, szabályozásával, tanterveivel és a középiskolai oktatás módszertani alapelveivel ismerkedhettek. Így az elnöki tanács olyan értelmű határozatot hozott, hogy a külföldi félévek beszámításánál immár nem a külföldön töltött idő tudományos értékét vették figyelembe, hanem a magyar oktatási rendszerben való működésre történő felkészítés alapján értékelték a tanulmányok elfogadását. A tanárvizsgáló bizottság ezzel a határozattal a képzési ideológiát igyekezett védeni, hiszen a jelöltek magyar oktatási viszonyokra történő felkészítését a képzés szisztematikussá tételén keresztül próbálta elérni, amelyet a külföldön folytatott hosszabb-rövidebb tanulmányok akadályoztak. Ennek megfelelően az ülés során tárgyalt nyolc hallgatói kérelem elbírálásánál csak három esetben számították be teljesen a tanulmányi kérelmeket, amikor nem közvetlenül a vizsgajelentkezést megelőzően folyamodtak a hallgatók féléveik beszámításáért.61 Az elvi határozatot a bizottság elnöke egy külön felterjesztésben is tudatta a minisztériummal,62 amelyet a VKM ekkor jóváhagyott, s a bizottság döntésének megfelelő határozatot hozott.63

Valamivel megengedőbbnek bizonyult a testület abban az esetben, ha harmadik szaktárgy esetében merült fel a félévek beszámításának a kérdése. Egger Mária már végzett német–francia szakos hallgatóként vette fel az angolt harmadik szaktárgyként, s kapott külföldi ösztöndíjat Londonban, ahol a King’s College hallgatójává vált az 1925/1926. és az 1926/1927. tanévben. Doktori disszertációjának elkészítéséhez Budapestre tért vissza anyaggyűjtésre, s közben kívánta tanítási gyakorlatát elvégezni, amely ellen a brit felsőoktatási intézet kifogást emelt, és a tanítási gyakorlatának 12 óráját hat órára történő mérséklését kívánta elérni. Melich János kizárta, hogy az így folytatott tanítási gyakorlatot beszámítsák pedagógiai vizsgához, mivel Egger külföldi egyetemi hallgatóként folytatta Budapesten kutatásait.64 Azt azonban lehetővé tették számára, hogy külföldi féléveit hazai szakvizsgára történő jelentkezéshez beszámítsa, annak ellenére, hogy az alapvizsga óta nem hallgatott egyáltalán magyar egyetemen angol szaktárgyat. Az engedélyt azonban ebben az esetben is az eredményezte, hogy disszertációja magyar vonatkozású kérdéseket érintett.65

A professziós szerv visszatérően foglalkozott a külföldi tanulmányok elismertetésének ügyével. 1927. szeptemberében felmerült az elnökségi ülésen, hogy a szakvizsgát követő külföldi tanulmányok esetében kedvezményt biztosítsanak az egyévi pedagógiai gyakorlati időből, ezt azonban Fináczy Ernő javaslatára, aki szerint ez ellentétben állt az 1924: XXVII. törvény 13.§-val és a törvény szellemiségének egészével, végül elvetették.66 Ennek az elvi lehetőségét a minisztérium sem tartotta helyesnek.67 1928 februárjában Melich János az elnöki tanács megbízásából azzal kísérletezett, hogy alapelveket ajánljon a minisztérium figyelmébe a külföldön eltöltött tanulmányok beszámítására. A korábbi tanácsi határozatot felelevenítve kiemelte, hogy a tanárvizsgáló bizottság a külföldi tanulmányok beszámítását abból a szempontból mérlegelte, hogy azok mennyiben szolgálják a magyar középiskolai tanításra és a magyar kultúra szolgálatára történő felkészülést. Ebből az alapelvből fakadóan nem támogatták az alapvizsga előtti külföldi tanulmányi utakat az élő idegen nyelvszakos hallgatóknak sem, mivel ez az esetükben is legfeljebb a nyelvtanulást szolgálhatta, de szaktanulmányaikban nem haladtak előre. Az alapvizsgát követően is a magyar és történelem szakkal rendelkezők számára legfeljebb egy, minden más szaktárgy esetében legfeljebb két félév beszámítását ajánlotta kikötve, hogy ezeknek közvetlenül a vizsga után kell következniük, hogy a szakvizsgálatra már magyar felsőoktatási környezetben készülhessenek elő a jelöltek. Felvetette ismét a szakvizsgát követően kedvezmény adását a tanítási gyakorlatból azok számára, akik négyévi egyetemi tanulmányok után hazai vagy külföldi felsőoktatási intézménybe iratkoztak be tanulmányaik kiegészítésére vagy tanársegédként működtek egyetemeken.68 A felterjesztés újdonsága az egységes alapelvek mellett abban rejlett, hogy a fővárosi bizottság külföldi példákra hivatkozott az egységes alapelvek kidolgozásakor, így az ügyvezető alelnök megemlítette, hogy Bajorországban mindössze egy félévet számítottak be a külföldi tanulmányokból Franciaországhoz hasonlóan, Poroszországban pedig nem lehetett tanárvizsgát tenni azok számára, akik nem tudtak kimutatni legalább hat félévi, német egyetemeken töltött tanulmányokat, amelyből legalább három félévet porosz intézményekben kellett végezniük.69

Az egyetemek és főiskolák ügyeit kezelő IV. minisztériumi ügyosztály világossá tette, hogy álláspontja minden vonatkozásban eltért a fővárosi bizottság külföldi tanulmányokra vonatkozó értékelésétől: nem tartotta célszerűnek korlátozni a külföldi tanulmányokat, akár a teoretikus felkészülési szakasz négy évének idegen országban való eltöltését is lehetségesnek tartotta. A gyakorlati idő megrövidítését elvi és az 1924: XXVII. törvény által teremtett jogi korlátok miatt kizárta. Az ügyosztály egyúttal azt is megjegyezte, hogy a külföldi egyetemek félévbeszámítási példáira történő hivatkozás nem volt releváns hazai szempontból, hiszen a magyarság nyelvi elszigeteltsége egyik európai nemzetéhez sem hasonlítható. A kiadványtervezet elkészítése előtt azonban a vidéki bizottságok véleményét is ki kívánta kérni a minisztérium.70

A debreceni és a szegedi tanárvizsgáló bizottság általában támogatta a fővárosi testület felterjesztését. A cívisvárosi felterjesztés külön is kiemelte a budapesti előterjesztéshez hasonlóan, hogy alapvizsga előtt senki se kaphasson külföldi ösztöndíjat, az idegen országban történő egyetemlátogatáshoz pedig az alapvizsgát követő félévet, illetve a szakvizsga utáni időszakot tekintették legalkalmasabbnak. Mindkét bizottság egyetértett abban, hogy ne lehessen az egyévi gyakorlati időt megbontani, azonban a debreceni bizottság a szakvizsgát követő külföldi ösztöndíj esetében beszámíthatónak tartott külföldi közoktatási intézményekben történő hospitálást.71

Ezzel szemben a pécsi bizottság ellenezte az egységes eljárásrend kialakítását, mivel a külföldi tanulmányok legfeljebb négy félévre kiterjedő beszámítási gyakorlatát nem tartotta célszerűnek korlátozni. A professziós testület álláspontja ugyanis az volt, hogy a külföldi egyetemlátogatás nem pótolta a magyar egyetemi képzést, hanem kiegészítette. Emiatt szükségtelennek tartotta bármilyen korlátozás bevezetését, akár az alapvizsga előtt is megengedhetőnek vélte a tanulmányutakat, mivel a szabad egyetemi képzés miatt a hallgatók később is felvehették a kiképzésük szempontjából fontosnak tekinthető tárgyakat.72

A VKM megküldte a fővárosi bizottság számára a vidéki társbizottságok véleményeit, s utasította a testületet egy új javaslat kidolgozására.73 A minisztériumi utasítást, illetve a bizottsági vélemények összegzését az 1928. november 16-i ülésen tárgyalta a fővárosi testület. Az elnöki tanácsülés megállapította, hogy a debreceni és a szegedi bizottság támogatta a fővárosi álláspontot, egyedül a pécsi helyezkedett eltérő álláspontra. Ezzel kapcsolatban azonban megjegyezte az előadó Melich János, hogy javaslatai ellentétesek a magyar művelődés érdekeivel, mivel a tanárjelöltek az alapvizsgát követően egész tanulmányi idejüket is külföldön tölthették az Erzsébet Tudományegyetemhez kapcsolódó testület felterjesztése alapján, így pedagógiai és szaktárgyi elméleti képzettségük magyar vonatkozású elemei végletesen kiestek volna tanulmányaikból.74 Emiatt az ülésen a bizottság eredeti állásfoglalásának fenntartásáról hoztak határozatot kiegészítve azzal, hogy az alapelvek mentén továbbra is egyedi esetelbírálás alapján tenne a bizottság javaslatot a minisztérium részére,75 amelyről felterjesztésben is tájékoztatást adott a testület.76 Az ügyiratokból úgy tűnik, hogy a VKM a professziós intézmények és különösen a fővárosi bizottság elvi álláspontjának fenntartását látva egyszerűen nem adott ki rendeletet a kérdésben, amely a meglevő állapot fennmaradását eredményezte, azaz továbbra is legfeljebb négy félév volt elismerhető a külföldi egyetemeken eltöltött tanulmányokból. Még a fővárosi felterjesztés előtt mindössze arról rendelkezett a minisztérium, hogy a külföldi ösztöndíjban részesített és oklevelet szerzett tanárjelöltekről egy évben kétszer, januárban és júliusban részletes jelentést kellett tennie az elnökségnek.77 Az eljárásból megállapítható, hogy a szakértői testület professziós tevékenységét és az ehhez kapcsolódó standardizációs törekvéseket addig támogatta a miniszteriális igazgatás, amíg az nem került közvetlenül ellentétbe a VKM legfelsőbb irányításának kultúrpolitikai céljaival.

A külföldi vonatkozású egyetemi tanulmányokhoz kapcsolódó másik ügykör a külföldön szerzett oklevelek honosításához kapcsolódott. A diplomák külföldön történő megszerzése történhetett kényszerből, illetve önként vállalt tanulmányok eredményeként. Előbbire példa Lélek Péter makói felső kereskedelmi iskolai tanár, aki előbb 1918. novemberében, majd 1919. márciusában próbált meg pedagógiai vizsgálatért folyamodni, de a katonai helyzet miatt nem tudott Budapestre utazni, így állásának megtartása végett a román tanárvizsgáló bizottság előtt tett vizsgát magyar nyelven. 1924-ben Romániából távozott és Makón telepedett le, ahol viszont román oklevéllel nem lehetett véglegesíteni. Felső kereskedelmi iskolai végzettségének elismerését akkor tartotta lehetségesnek a bizottság, ha pedagógiai vizsgáját kiegészítette filozófiatörténetből, magyar nevelés és közoktatási történelemből, valamint a kereskedelmi iskolákhoz kapcsolódó törvényekről, rendeletekből és tantervi utasításokból.78 Lélek esete precedensül szolgált, ugyanis a középiskolai oklevelek nosztrifikálásának előfeltételeként is rendszerint a pedagógiai vizsgálatból történő vizsgakiegészítést rendelt el a bizottság abban az esetben ha a szaktanulmányok vonatkozásában nem merült fel olyan körülmény, amely miatt kérni kellett volna a teoretikus felkészítés területén is pótlást. Ezt támasztja alá dr. Flórián Éva Katalin, Tarcza Gizella és Schmidt (Szenczi) Miklós kérelmeinek 1928. május 31-i tárgyalása a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsülésén. Dr. Flórián a prágai Károly Egyetemen szerzett középiskolai tanári végzettséget német és francia nyelvből, Tarcza a zágrábi egyetemen német és magyar nyelvből, míg Schmidt a londoni egyetemen szerzett angol nyelvből és irodalomból képesítést. Mindhárom végzettség esetében a tanárvizsgáló bizottság megállapította, hogy az elméleti tanulmányok megfeleltek a magyar vizsgaszabályozásnak. Dr. Flórián és Tarcza diplomájának honosítását a testület ahhoz kötötte, hogy a pedagógiai vizsgát filozófiatörténetre, a magyar oktatás történetére, a magyar közoktatás jogi szabályozására vonatkozó vizsgákkal kellett kiegészíteniük. Schmidt oklevelét minden további nélkül elismerte, mivel az Eötvös Collegium tagjaként korábban már klasszika-filológiából rendelkezett középiskolai tanári végzettséggel, amelynek részeként hallgatta a dr. Flórián és Tarczai számára előírt stúdiumokat.79 Az ülésen felmerült még a három esethez kapcsolódóan egy generális szabályozás megalkotásának kérése a kultusztárcától, mivel az 1924: XXVII. törvény 17. §-a szerint az oklevelek elismerését a VKM külön rendelettel szabályozta, amely addig nem történt meg.80 Az ügyvezető alelnök a műegyetemi honosítási szabályzat alapján azt javasolta, hogy a honosítási eljárásért a pedagógiai vizsgával megegyező 32 pengőt, az adminisztratív költségekért pedig további 18 pengőt szedjen a bizottság minden folyamodótól. Fináczy Ernő tanácsára a bizottság eltekintett attól, hogy külön rendeletet kérjen a minisztériumtól, mivel az esetek összetettsége miatt esetről esetre kellett egyébként is felterjesztést tenni.81 A bizottság tehát a teoretikus felkészítés szabályossága mellett azt mérlegelte, hogy a magyar közoktatási intézményrendszerben való működéshez megfelelő előtanulmányokkal rendelkeztek-e a kérelmezők. A szaktanulmányok esetében rendszerint később is ritkán írtak elő további tanulmányokat, amely jelzi, hogy a magyar professziós testület elfogadta a külföldi teoretikus felkészítést, azonban professziós autoritást épp azzal gyakorolt külföldi partnerei felett, hogy a magyar speciális viszonyokra vonatkozó kiegészítő képesítést írt elő számukra.

A külföldi tanulmányok ügyköréhez tartoznak az idegen állampolgárok kérelmei magyar tanári képesítés megszerzéséért. Az első ilyen ügy a korszakban Sikiric Sacir szarajevói seriat bírói iskolai végzettséggel rendelkező, bosnyák nemzetiségű hallgatóhoz kapcsolódott, aki az Eötvös Collegiumban nyerte kiképzését,82 amelyet a Julián Egyesület dotált (Garai, 2015, p. 136). Előbb arab és török nyelvi tárgycsoportból tett kitűnő alapvizsgát 1917-ben, majd 1919 márciusában szintén kitűnő eredménnyel szakvizsgázott, 1918 áprilisában pedig horvát-szerb nyelvre nyelvtanítói vizsgát is szerzett. Pedagógiai vizsgáját Zágrábban teljesítette 1921-ben, de ott oklevelét nem állították ki, mert az egyetemen nem oktattak keleti nyelveket. Így a budapesti bizottsághoz fordult a zágrábi pedagógiai vizsgájának beszámításáért és oklevelének kiállításáért. A bizottság azonban nem akarta elismerni a pedagógiai vizsgát, mert az nem felelt meg a magyar követelményeknek, hiányoztak belőle a magyar köztatás rendszerére vonatkozó tanulmányok, emellett elképzelhetetlennek tartotta az ügyvezető alelnök, hogy egy idegen országban tett vizsga eredményét vezessék rá a magyar oklevélre. Tekintettel az Eötvös Collegiumban folytatott tanulmányaira méltányosságból azt javasolta Melich, hogy a magyar és a horvát pedagógiai vizsga különbözetéből, amely szintén a filozófiatörténetet, a magyar pedagógia történetét és a magyar közoktatásra vonatkozó szabályozásokat ölelte fel, tegyen kiegészítő vizsgát, amely után kiállíthatóvá vált az oklevél.83 Ez a javaslat minden hasonló későbbi ügyben alapelvvé vált, tehát a külföldön szerzett képzettséget elsősorban nem a teoretikus tanulmányokkal kellett kiegészíteni, hanem a magyar oktatásban való működéshez nélkülözhetetlen pedagógiai elméleti felkészültséggel.

Nedelcseva Nadezsda bolgár folyamodó vegytan–természettan szakosként kérte tanári képesítés megszerzésének a lehetőségét azzal, hogy Magyarországon nem kívánt tanítani. A bizottság az 1925. december 9-i tanácsülésen foglalkozott kérelmével, amely során megállapították kérésének teljesíthetőségét, azonban az alapvizsgálaton a magyar nyelvi és irodalmi rész alól felmentették, és így szakvizsgai értesítőjét olyan záradékkal látták el Pintér Jenő tankerületi főigazgató javaslatára, amely kimondta, hogy bizonyítványai csak úgy érvényesek Magyarországon, ha kiegészítő alapvizsgát tett magyar nyelvből és irodalomból.84 A magyar állampolgárság meglétét a bizottság kulcselemként kezelte a magyarországi tanári képesítés megszerzésének engedélyezésében, amelyet jól mutat Gőhler Márta esete, aki német–angol–olasz szakcsoportból kívánt tanárvizsgálatot tenni német állampolgárként. Gőhler folyamodványa azért volt különleges, mert 11 éves kora óta Magyarországon élt, s kérvényezte a magyar állampolgárság megszerzését, mivel nem kívánt Németországba visszatérni. A bizottság nem engedélyezte számára állampolgárságának rendezéséig az alapvizsgán a magyar nyelvi és irodalmi rész teljesítését, s alapvizsgai értesítőjére is rávezették, hogy a vizsga a hazai iskolákban való tanítás szempontjából nem bírt képesítő erővel. Messzemenő előzékenységet tanúsítva azonban biztosította Gőhlert, hogy az állampolgárság megszerzését követően bármikor kiegészíthette alapvizsgáját, és ettől függetlenül négy félévet követően szakvizsgát is tehetett az időveszteség elkerülésére.85

A Gőhlert megillető előzékenység elmaradt Singer Erzsébet esetében, aki Lembergben született és izraelita felekezeti hátterű volt. Ezt a tényt az ügyét tárgyaló elnöki tanácsülésen külön ki is emelte a referáló ügyvezető alelnök. Az 1924/1925. tanévben előbb a bécsi egyetemen, majd az 1925/1926. tanévben a magyar fővárosban végzett tanulmányokat, ahol alapvizsga letevéséért folyamodott. A bizottság kikérte a bölcsészkari dékáni hivatal véleményét arról, hogy Singert milyen minőségben vették fel az egyetemre, ami abból a szempontból volt fontos, hogy a numerus clausus által meghatározott létszámba kell-e számítani jelentkezését. Miután a hivatal megállapította, hogy külföldi állampolgárként vették fel, az elnöki tanácsülés arra az elhatározásra jutott, hogy nem tehet alapvizsgát, és az elnökség nem intézhet felterjesztést a VKM-hez külföldi féléveinek beszámítására. Sikiric Sacir, Nedelcseva Nadezsda és Gőhler Márta eseteitől eltérően Singert egyértelműen zsidó felekezeti háttere miatt tiltották el a vizsga lehetőségétől, mivel galíciai születésűként az antiszemita propaganda által gyakran ábrázolt toposzt testesítette meg, betelepülőként kívánt konkurenciát támasztani a keresztény középosztállyal szemben a szakértelmiségi hivatáscsoportba történő belépésre. Ügyének súlyos megítélésében az is szerepet játszhatott, hogy ebben az időszakban merült fel a numerus clausus módosításának a kérdése, amely folyamodványának megítélését átpolitizálta (Ladányi, 2012, pp. 75–83). Ez egyúttal rámutat arra, hogy a tanárvizsgáló bizottság egy a professziós tevékenységéhez kapcsolódó kérdésben alárendelte magát a kormányzat várható reakciójának, s inkább eleve kizárta Singer ügyének más folyamodókéhoz hasonló elbírálását, amely így az intézményes antiszemitizmus megnyilvánulási formáját eredményezte (Ungváry, 2016, pp. 87–95).86