5. A középiskolai tanárképzés deprofesszionaliációjának politikai-társadalomtörténeti kontextusa

A közép- és kelet-európai térségben a felvilágosult államhatalmak szervezték meg a professziós csoportok működésének a kereteit, amelynek egyszerre kellett illeszkednie az állam és a társadalom elvárásrendszeréhez. A német irodalomban „Berufskonstruktion”-ként említett folyamat ugyanakkor nem volt teljesen egyoldalú az állam részéről, azt maguk a hivatások képviselői is alakították működésük során szerzett társadalmi tapasztalataikra hagyatkozva (Jarausch, 1990b, pp. 4–5; Garai, 2022a, pp. 21; Hesse, 1968, pp. 28–33; McClelland, 1991, p. 7).

A professziós csoportok és a mindenkori államhatalom kapcsolata ugyanakkor konfliktusokkal volt terhelt a térség egészében. A magasan képzett értelmiségi csoportokat az 1918–1919-es impériumváltásokat követően mindenhol bizalmatlanul szemlélték a régióban az újonnan létrejövő adminisztrációk. Ennek az egyik oka az volt, hogy az I. világháborúból vesztesen kikerülő államokban a gyenge lábakon álló kormányzatok egyszerűen a régi rend megtestesítőinek vélték a hivatásokat (McClelland, 1991, pp. 175–177). A másik oka abban rejlett, hogy a Párizs környéki békékkel létrehozott utódállamok, Magyarországot ide nem számítva, etnikailag akárcsak a felbomló birodalmak, tagoltak voltak. A magasan képzett értelmiségiek pedig gyakran amiatt váltak átpolitizálttá és megosztottá, mert tagjainak egy tekintélyes része kisebbségbe került az új államhatalmak dominánssá váló etnikai csoportjaival szemben. Emellett Csehszlovákiában, Romániában és a Szerb-Horváth Szlovén Királyságban (1929-től Jugoszlávia) a német és a magyar ajkú kisebbséghez tartozó szakértők mozgásterét adminisztratív eszközökkel igyekeztek szűkíteni, hogy teret engedjenek az új kultúrpolitikai irányelvekhez jobban illeszkedő és etnikailag is egységes professziós csoportok létrejöttéhez (Ld. Livezenau, 2000, pp. 44–48; Kasper & Kasperová, 2015, pp. 264–265; Protner, 2013, pp. 39). A térség országainak belső feszültségei – Jugoszlávia esetében már a világgazdasági válság előtt, 1929-ben, Romániában a krachot követően, 1937–1938-ban, Csehszlovákiában pedig a német és a szlovák kérdés által eredményezett 1938-as nagyhatalmi beavatkozás után – belpolitikai válságot idéztek elő, aminek a következtében az alkotmányos kormányzati formákat, korporatív autoriter, illetve diktatórikus jellegű berendezkedések váltották fel, amelyek a szakértői csoportok működését tovább korlátozták (Ld. Crampton, 1997, pp. 76–77, pp. 115–116, pp. 138–140).

A magyar szakirodalomban a professzióelméletek különböző megközelítési irányától függetlenül egyetértés mutatkozik abban, hogy a mindenkori magyar állam felügyelete a szakértők felett egy olyan tényező, amely konstansan jelen volt a magasan képzett értelmiségiek fejlődésének történetében. Ez vélhetően a hivatáskonstruálás modelljével és az abban történő állami szerepvállalással függött össze. Noha a hatalomgyakorlás módja a professziós csoportok között hosszabb történeti léptékben állandóságot mutatott, a hatalmon levő elitek hatalomgyakorlási módszerei eltértek egymástól különböző korszakokban, amely a hivatások mozgásterét is eltérő mértékben befolyásolta aszerint, hogy milyen társadalmi-gazdasági szférában működtek (Kovács M., 2001, pp. 7–8; Magos, 2024, p. 50). Emiatt szükséges egy általános, a teljes két világháború közötti időszakra kiterjedő áttekintést adni arról a speciális magyar gazdasági, társadalmi és politikai kontextusról, amelyben a tanárképzés intézményei működtek, annak megértésére, hogy a körülmények dinamikája hogyan vezetett fokozatos deprofesszionalizálódásukhoz, amely 1936–1938-ban, tehát a Gömbös-kormányzat idején és a tervgazdaság kontúrjainak létrejöttével fokozatosan erősödött fel, s a II. világháború időszakában új léptékűvé vált az állami irányítás és beavatkozás állandósulásával a társadalom és a gazdaság folyamataiban (Bódy, 2024, p. 92–97; Romsics, 2004, pp. 258–259; Ungváry, 2016, pp. 121–130; Vonyó, 2018, pp. 313–326).

A két világháború közötti rendszer gazdasági-társadalmi és politikai mozgásainak dinamikáját több egymásra ható tényező határozta meg. Ezek közül alighanem a legfontosabb a világháborús vereség és az azt követő forradalmak, valamint a trianoni békeszerződés súlyos feltételei, amelyek együttesen súlyos társadalmi krízist idéztek elő. A történelmi Magyarország feldarabolása nem csupán az ország területének 282 870 négyzetkilométerről 92 963 négyzetkilométerre, valamint lakosságának 18,2 millióról 7,6 millió főre történő csökkenését eredményezte (Romsics, 2004, p. 145), hanem alapvetően változtatta meg a gazdaság és ezen keresztül a társadalmi és politikai viszonyokat is. Az ország nyersanyagkészleteinek túlnyomó része az utódállamokhoz került, míg a feldolgozóipar nagyobb része az új államhatárok között maradt. A gazdasági megrázkódtatást súlyosbította a hadigazdálkodásra átállt egyoldalú termelés, a fedezetlenül kibocsátott hadikölcsönök, amelyek egy 1924 végéig elhúzódó súlyos inflációt generáltak, valamint az utódállamokból érkező körülbelül 400 000 fő menekült, akiknek a jelentős része magasan képzett egykori tisztviselő volt (Bódy, 2013, pp. 20–25; Romsics, 2004, 154–157).

A pénzügyi stabilizáció és az új fizetőeszköz 1927-es bevezetése egybeesett a politikai konszolidációval, illetve egy átmeneti gazdasági fellendüléssel, amely a világgazdasági válság 1931-es Magyarországra történő begyűrűzéséig tartott. A válság különösen súlyosan érintette az országot az agrár- és az ipartermékek közötti árrés szétnyílásával, hiszen a jelentős ipari kapacitásbővítések ellenére a magyar társadalom tevékenységszerkezetét tekintve a korszakban mindvégig az agráriumhoz kötődött. 1920-ban a népesség 55,7%-a kapcsolódott a mezőgazdasághoz, 30%-a pedig az iparhoz, amelynek arányai fokozatosan tolódtak el, így 1941-ben előbbi adat 49%-ra mérséklődött, utóbbi 35%-ra emelkedett (Gyáni, 2006, p. 215). A világgazdasági válságot követő gazdasági stabilizáció elhúzódott, s a háborús készülődés, valamint az újabb világháború nyomán, annak első szakaszában kibontakozó háborús konjunktúra eredményezett ismét átmeneti gazdasági fellendülést, amelynek azonban több szempontból is súlyos ára volt. Egyrészt a háborús készülődést célzó, 1938-ban meghirdetett Győri-program és annak jogi kodifikációja1 a magyar gazdaságot a tervgazdaság irányába mozdította el, amelynek eredői a gazdasági világválság és Gömbös Gyula második kormányának létrejöttéig vezethetők vissza, s karakterét jellegzetessé tette az 1941-től fokozatosan több termékre kiterjesztett jegyrendszer, valamint a háború kezdetétől alkalmazott beszolgáltatás bevezetése (Bódy, 2024, pp. 214–215; Romsics, 2004, p. 258; Ungváry, 2016, pp. 142–144; Vonyó, 2018, pp. 323–325). A gazdasági és ezzel a társadalmi életkörülmények az utolsó háborús év, 1944 nyarára romlottak le drasztikus mértékben, amikorra a Németország által felhalmozott negatív külkereskedelmi mérleg, illetve a megszálló német hadsereg ellátásának a költségei miatt a magyar államháztartás lényegében összeomlott. Ezzel párhuzamosan csökkent a lakosság élelmezésbiztonsága, amelyet a front közeledte tovább súlyosbított 1944 őszén-telén (Ablonczy, 2024, p. 161–164).

A gazdasági szerkezetváltozás, illetve annak elmaradása, valamint a gazdasági válságok és ideiglenes fellendülések rövid periódusai szoros kölcsönhatásban álltak a társadalmi mozgásokkal, illetve bizonyos tekintetben „mozdulatlanságával”. Ezt a dichotómiát fejezte ki Szekfű Gyula „neobarokk” társadalmi leírása, illetve Erdei Ferenc kettős, vagy torlódott társadalmi tézise, amelyek a forradalmak által kifejezésre juttatott szociális feszültségek elnyomására, illetve a magyar modernizáció egyenlőtlen társadalmi hatásaira és a társadalmi érintkezéseket átható autoriter viszonyrendszerre utaltak (Gyáni, 2006, pp. 189–191).

A magyar társadalmat már a világháború előtt is jelentős mértékű egyenlőtlenségek jellemezték, amelyet a trianoni békét követően sem orvosoltak, így a birtokszerkezetet továbbra is a nagybirtokok dominálták, amelyen érdemben a Nagyatádi-féle földreform 1920: XXXVI.2 és az 1924: VII.3 törvények útján történő, a földterületek mindössze 8,5%-át érintő földosztások sem változtattak. Az igénylők jobbára kis parcellákat, illetve házhelyeket kaptak, amelyek önálló egzisztenciát nem biztosítottak (Romics, 2004, p. 162; Ungváry, 2016, p. 107). Ezt jól mutatja, hogy a paraszti társadalomnak azok a régei, akik rendelkeztek birtokkal túlnyomórészt megélhetésük érdekében kénytelenek voltak bérmunkát vállalni, amely egzisztenciális kiszolgáltatottságot eredményezett (Bódy, 2013, pp. 40–45). A tulajdonviszonyokban mutatkozó egyenlőtlenségeket súlyosbította a megtermelt jövedelmek elosztásának egyenlőtlensége. Ungváry Krisztián számításai szerint a megtermelt jövedelem 44%-a jutott osztályrészül a lakosság 80%-ának. A társadalom valamivel kevesebb mint ötödét kitevő elitek és középrétegek ugyanakkor 56%-ban részesedtek a jövedelmekből a keresztény-konzervatív kurzus alatt (Ungváry, 2016, p. 102).

A tulajdon és jövedelmi egyenlőtlenségekből eredő társadalmi feszültségek elemi erővel törtek felszínre már az 1918–1919-es forradalmak időszakában is. Az ellenforradalmi rendszer korai konszolidációs periódusában pedig a szociális igazságtalanságok felett érzett elégedetlenség hozzákapcsolódott a világháborús vereségért bűnbakká megtett zsidóság elleni fellépéshez, amely addig nem látott antiszemita gyűlölethullámot eredményezett. Ennek oka abban keresendő, hogy a 19. században asszimilálódott zsidóság fontos szerepet játszott a hazai modernizációban a szabad értelmiségi pályákon keresztül történő mobilitással, amelyet az úri középosztály nagyobb része elkerült közigazgatási pályaorientációja miatt (Karády, 2012a, pp. 37–42). Ilyen módon ezeken a pályákon nem csupán a szakértelmiségiek szerepének formálásában, magatartási minták kialakításában jelentettek igazodási pontot, de ezeknek a hivatásoknak egy részében (orvosi, gyógyszerészeti, jogi, mérnöki pályák) számarányuk meg is haladta társadalmi súlyukat. A választott pályáik magas díjazása és ennek nyomán az önálló egzisztencia fenntartására való képességük hamar a társadalmi elégedetlenség célkeresztjébe sodorta az önmagát asszimiláltnak és így magyarnak gondoló csoportot (Magos, 2024, pp. 217–218; Kovács M., 2001, pp. 47–52; Ungváry, 2016, p. 34). Ennek jelei már 1919 augusztusában megmutatkoztak, amikor hadviselt egyetemistákból álló zászlóaljak szerveződtek, amelyek megszállták a tudományegyetem karait és atrocitásokat követtek el a zsidónak vélt hallgatótársaikkal, illetve oktatóikkal szemben. A sorozatos incidensek hatására előbb 1919. augusztus 22-én rendelt el a VKM egyhónapi szünetet, amelyet a rektor javaslatára 1919 szeptemberében a fűtőanyag hiánya és az incidensek további folyatása miatt meghosszabbítottak 1920 márciusáig (Ladányi, 1979, p. 29, pp. 77–79).

A kormányzat legfelsőbb köreinek hallgatólagos, illetve nyílt támogatásával került bevezetésre az 1920: XXV. törvény (Ablonczy, 2005, pp. 178–180; Gyurgyák, 2001, pp. 117–123), amely a beiratkozásokat a nemzethűséghez, illetve az egyes felekezeti és etnikai csoportok társadalmi arányszámaihoz kötötte.4 Utóbbi egyértelműen a hazai zsidóság ellen irányuló büntetőintézkedésnek tekinthető, amelyet az az általánossá váló vélekedés váltott ki, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltásáért és fenntartásáért az értelmiségi proletariátus tehető felelőssé, amelynek létrejöttében a zsidóknak nagy szerepet tulajdonítottak. Az újjászerveződő egyetemi szövetségek és bajtársi egyesületek, valamint társadalmi egyletek szociális forradalmat hirdettek, amelyeknek fontos követelése volt az „őrségváltás” szorgalmazása, amely a kapitalista fejlődés új irányba fordítását jelentette a „zsidónak” tekintett csoportok kiszorításával (Zinner, 1979, pp. 573–574). Ebben fontos lépésnek gondolták a zsidó egyetemi hallgatók továbbtanulásának korlátozását, amelyet a törvény végrehajtásának kikényszerítésével igyekeztek elérni. A végrehajtási rendeletek ugyanis a pótszemeszterekre való beiratkozást és a vizsgázási jogot igazolási eljárásokhoz kötötték, amelyben az egyetemi tanszemélyzet mellett helyet kaptak az egyetemi zászlóaljak képviselői is (Ladányi, 1979, pp. 132).

A numerus clausus amellett, hogy valamennyi szakértelmiségi csoport utánpótlási folyamataiba, különböző mértékben ugyan, de beavatkozott, kontraproduktív volt, hiszen nem oldotta meg az értelmiségi pályákon való túlkínálatot, viszont súlyos rést ütött a polgári jogegyenlőségen, mérgezte az egyetemi életet és emellett teret engedett az állami intézményekben a kumulatív antiszemitizmusnak, azaz a zsidósággal szembeni represszív intézkedésekben az egymással történő versengésnek (Kovács M., 2001, pp. 72–75; Nagy, 2012a, pp. 58–61; Ungváry, 2016, pp. 87–93). Ezen 1928-as módosítása sem változtatott lényegileg (Ladányi, 1979, p. 229; 2012, pp. 95–98),5 ugyanakkor kiváltotta a szélsőjobboldali, fajvédő körök és az antiszemita értelmiségi csoportosulások éles ellenállását (Ungváry, 2016, p. 305), amelyet a Gömbös-kormányzat oly módon igyekezett mérsékelni, hogy 1932 őszétől ismét az 1920-as években alkalmazott módon kívánt érvényt szerezni a jogszabály előírásainak (Vonyó, 2018, p. 348).

Azok a társadalmi feszültségek, amelyek kezeletlenül maradtak, újult erővel törtek a felszínre a világgazdasági válságot követően, amely a társadalom széles rétegeit fogékonnyá tette a szociális kérdések iránt, elsősorban a válság súlyos egzisztenciális következményei miatt (Gyáni, 2006, p. 384). A krach a társadalom valamennyi rétegét érintette, a mezőgazdaságból élőket épp úgy, mint az iparhoz kapcsolódó egzisztenciákat. A köztisztviselők létszámát a kormányzat 1930-ban 10%-kal csökkentette, a megmaradottak fizetését pedig ugyanilyen mértékben szállította le. 1931-ben a fizetések mérséklése tovább folytatódott előbb 10–15%-kal, majd újabb 2–5%-kal csökkentve a közszférában dolgozók juttatásait. Az 1934-ben létrehozott Állástalan Diplomások Országos Bizottsága által kínált munkáért folyósított 40–50 pengős keresetek a társadalom középső rétegeiben tovább növelték a szociális válságot és ezzel együtt az antiszemitizmust (Bódy, 2013, p. 31; Ungváry, 2016, pp. 104–105).

Az 1932-ben kormányzati tényezővé váló fajvédő erők szociális radikalizmusa és társadalomalakító elképzelései épp a korábbi évtized megoldatlan társadalmi kérdéseiből táplálkoztak (Zinner, 1979, p. 576). A korporatív alapokon szervezett társadalom gondolata az egész neobarokk berendezkedést kívánta felszámolni, amely a politikai vezetőrétegeket is aggodalommal töltötte el (Magos, 2024, p. 63; Ungváry, 2016, pp. 130–134). Gömbös Gyula kormányzati pozícióba kerülését legalább két vonatkozásban éles cezúraként lehet értékelni a két világháború időszakban (Herz-Topál, 2024, p. 153). Egyfelől a kormányzópárt 1932. október 27-i Nemzeti Egység Párttá történő átnevezésével és átszervezésével egy felülről vezérelt, egységes világnézet mellett szervezett társadalom igénye rajzolódott ki, amely a Bethlen-féle konzervatív körök háttérbe szorításával kívánta megszervezni a teljes társadalmi életet, benne minden állami és társadalmi szerv alárendelésével (Vonyó, 2018, p. 352). Másfelől Gömbös második kormányának megalakítását követően, 1935 tavaszán az állami intézmények működésében a szakértelem szerepét háttérbe szorította a centralizmus és az ebből fakadó politikai elvárásoknak való kitettség (Vonyó, 2018, pp. 420–421). Gömbös ugyanis a közötte és Bethlen István közötti feszültségek kiújulása nyomán 1934 végén, 1935 elején, elérte a képviselőház feloszlatását és a választások kiírását, amelyek a kormányzó párt abszolút többségéhez vezettek, ezúttal azonban a párt többsége immár a regnáló kormányfő híveiből került ki. A diadalt követően elérkezettnek látta az időt programja megvalósításához, s ez nem csupán a kormánypárt képviselőinek kicserélődéséhez, hanem az államigazgatás valamennyi szintjén személycserékhez vezetett. A Gömböshöz hű katonatisztek megjelenése az államigazgatási pozíciókban „militarizálta” az állam működését s ezen keresztül a társadalmi élet megszervezését, amelyben erőteljesen érvényesült a kormányzó párt és különösen a miniszterelnök társadalmi elképzeléseinek a megvalósítása (Nagy, 1992, p. 14; Romsics, 2001, pp. 371–378; Vonyó, 2004, pp. 733–736). Az állami vezetők kicserélődésével együtt járó radikalizmus különösen szembeötlően nyilatkozott meg a szociális feszültségek kezelésében és a vagyoni viszonyok átalakítását célzó, a zsidósággal szemben bevezetett további elnyomó intézkedésekben. Az őrségváltás, illetve az arányosítás összekapcsolódott a „zsidónak” minősített személyek fokozatos kizárásával és ezzel együtt egzisztenciájuk teljes ellehetetlenítésével a társadalmi élet minden területén (Crampton, 1997, pp. 173–175). Egy kirekesztési folyamat játszódott le, amelynek a során ezeket a csoportokat fokozatosan megfosztották előbb teljes egisztenciájuktól, majd 1944 tavaszát követően életüktől is (Ablonczy, 2024, pp. 39–40; Kovács M., 2001, p. 72).

Ennek a radikalizmusnak a kezdetei szintén a Gömbös-kormányzat időszakára vezethetők vissza, amely a „magyarnak” tekintetett, elsősorban az agráriumhoz kötődő csoportokat érintő szociálpolitikai intézkedések keresztülvitelét szerves egységben képzelte el a zsidóság által felhalmozott vagyonok újraelosztásával. A zsidósággal szembeni represszív intézkedéseket a kormányzati propaganda ugyan nem hangoztatta nyíltan, de a háttérben Gömbös utasítást adott egy zsidótörvény előkészítésére, amelyre az utal, hogy felmérést készíttetett a zsidóság vagyoni helyzetéről (Vonyó, 2018, p. 347; Ungváry, 2016, pp. 132–133). Az államigazgatás radikalizálódása vezetett el Gömbös halálát követően a részben felekezeti, részben faji alapra helyezkedő 1938: XXV. törvény, megalkotásához, amely a sajtó, színházi, filmművészeti, ügyvédi, mérnöki és orvosi kamarák tagjai között a „zsidónak” minősítettek számát 20%-ban maximalizálta.6 Az arányszámok elérésére 5–10 éves határidőket jelölt ki a jogalkotó a gazdasági és a kulturális szférában egyaránt (Gyurgyák, 2001, pp. 137–139; Romsics, 2004, p. 196;).7 Az 1939: IV. törvény már kizárólagosan faji alapokra helyezkedett, s a „zsidóknak” tekintettek arányát a kamarákban és az egyes gazdasági ágakban legfeljebb 6%-ban határozta meg, amelyet az egyetemi felvételik esetében is érvényesítettek.8 Korlátozta emellett gazdasági tevékenységeiket és ingatlanbirtoklási jogaikat is (Gyurgyák, 2001, pp. 145–147).9 Az 1941: XV. törvény tiltotta a „zsidónak” tekintett polgárok közötti házasságot és nemi érintkezését a társadalom más tagjaival,10 az 1942: VIII. törvény az izraelita vallást elismert felekezetté minősítette vissza,11 az 1942: XV. törvény pedig teljesen megtiltotta a zsidók ingatlanszerzési és birtoklási jogát (Gyurgyák, 2001, pp. 153–155, p. 162–163; Ungváry, 2016, pp. 342–348).12 A jogfosztó intézkedések egybeestek egyúttal az állami hatalomgyakorlás totalitárius jellegének felerősödésével, amely a háborúba történő belépést követően tovább erősítette a gazdaság tervutasításos jellegét (Bódy, 2024, pp. 115–128). Ez az 1944. március 19-i német megszállást, valamint az 1944. október 16-i nyilas puccsot követően jutott teljesen érvényre mérhetetlen megpróbáltatásokat eredményezve a teljes társadalom számára (Romsics, 2004, p. 266).

A gazdasági és a társadalmi folyamatokat szervező politikai rendszer tekintetében megállapítható, hogy a Bethlen–Horthy-féle berendezkedés fennállásáig, 1944. október 15-ig, rendelkezett az alkotmányos, demokratikus jellegű intézményekkel, de ezek működését több tényező korlátozta. Az egyik ilyen a választásra jogosultak körének fokozatos mértékben történő szűkítése. A Friedrich-kormány 5985/1919. (XI. 17.) rendelete által meghatározott választójogosultságot az 2200/1922. (III. 2.), illetve az azzal jelentős átfedést mutató 1925: XXVI. törvény13 szisztematikusan zárta ki a társadalom alsóbb részeit a választójogból, valamint korlátozta politikai jogaikat a szavazás 1922 utáni nyílt jellegének visszaállításával, a fővárost és a törvényhatósági jogú városokat leszámítva, amelyekben a szavazás módja továbbra is titkos maradt (Gyáni, 2006, pp. Romsics, 2004, pp. 224–225; Magyar Kir. Belügyminisztérium, 1919rt, pp. 879–881; Magyar Kir. Belügyminisztérium, 1923rt, pp. 14–69). Az 1938: XIX. törvény ugyan eltörölte a nyílt szavazást,14 s valamennyi szavazókörzetben titkossá tette a voksolás módját, azonban ezt a választók további szűkítésével kombinálta a jogalkotó (Romsics, 2004, p. 230).15 A választójognak a tehetősebb és magasabban iskolázott rétegeire való szabása sem akadályozta azt meg, hogy az 1939. évi választásokon a szélsőjobboldali politikai erők előretörjenek. A kormányzat közigazgatással való összefonódása és a rendvédelmi szervek razziái ellenére a Nyilaskeresztes Párt és a hozzá kapcsolódó egyéb szélsőjobboldali szervezetek a korábbiakhoz képest kiemelt eredményt értek el és lényegében az egész politikai elit legfőbb ellenzékévé váltak (Bódy, 2013, pp. 151–156; Ignácz & Szabó, 2017, p. 216). Adminisztratív eszközökkel tehát sikerült megállítani időlegesen a szélsőjobboldali előretörést, de ez egyúttal azt is jelzi, hogy a választási rendszer manipulációjának útján a rendszerben mindvégig kódolva volt a kormányzó párt leválthatatlansága (Gyáni, 2006, p. 385).

A másik korlátozó tényezőként a kormányzói jogkörök fokozatos szélesítését lehet tekinteni a parlamenttel szemben, amelyek lehetővé tették a törvényhozás huzamosabb ideig történő elnapolását, az országgyűlés jogának a megszüntetését, hogy törvénysértés esetén a kormányzót felelősségre vonhassa, valamint 1942-ben felmerült a dinasztiaalapítás perspektívája is a kormányzóhelyettes jelölési jogának megadásával (Romsics, 2004, p. 230–231). A jogkörök kiszélesítését ugyanakkor a történeti irodalomban úgy is értékelik, mint amelyek a kormányzó számára lehetőséget adtak a mindenkori miniszterelnök intézményesített túlhatalmával szembeni fellépésre, vagy éppen a rendszer stabilitásának és a kormányozhatóságnak a garantálására (Gyáni, 2006, p. 381). Ez éppen a Gömbös Gyula által kiépíteni tervezett korporatív-vezérelvű diktatúra létrehozásával szembeni fellépésben érhető leginkább tetten. Horthy Miklós ugyanis 1936 tavaszán–nyarán már fontolgatta Gömbös leváltását annak egyre nyilvánvalóbb totalitárius törekvései miatt, s a lemondásra való felszólítástól csupán az tartotta vissza, hogy egykori mentoráltjának egészsége súlyosan megromlott, majd 1936 októberében elhunyt (Vonyó, 2018, pp. 496–500).

Hasonlóan egyfajta korlátként lehet tekinteni arra, hogy a szociális feszültségek miatt, amelyek a világgazdasági válságot követően ismét felerősödtek, a kormányzó párt egysége megbomlott az 1930-as évek elejére (Romsics, 2005, p. 331), Gömbös hatalomra kerülésével pedig frakciója nagyrészt kicserélődött. Így Bethlen személyes hívei helyett a társadalom átalakításával párhuzamosan az őrségváltás végrehajtását támogató képviselők törvényhozásba juttatását támogatta a kormányfő (Ungváry, 2016, pp. 122–130). A kormányzó párt tömegpárttá szervezése, illetve Gömbös felfogása az államhatalom társadalmi alrendszereket átformáló szerepéről a kormányzati rendszer egészét nyitottá tette a szélsőségek irányában, amely különösen az 1939-es választásokat követően lett nyilvánvaló, amikor olyan képviselők kerültek be a parlamentbe kormánypárti oldalon, akik maguk is szimpátiával viseltettek a szélsőjobboldali eszmék iránt. Így a kormányzati stabilitást az 1939 és 1944 közötti időszak különböző periódusaiban csak rendkívüli állapot bevezetésével, a törvényhozás ülésezésének szüneteltetésével vagy elnapolásával, valamint a képviselők azzal történő megfenyegetésével lehetett elérni időszakosan, hogy Teleki Pál többször kilátásba helyezte az országgyűlés feloszlatását (Ablonczy, 2005, pp. 419–430; Ungváry, 2016, pp. 196–210).

A hegemonisztikus jellegű pártrendszerben tehát jelen volt a tekintélyelvűség, amely a politikai, állami szférát és ezen keresztül a gazdasági és a társadalmi viszonyokat is áthatotta (Bódy, 2013, p. 156; Gyáni, 2006, p. 380–382). A professziós csoportok ebben az autoriter állami-társadalmi rendszerben működtek. Kitettségük az állami befolyás irányában változó volt aszerint, hogy milyen mértékben kapcsolódtak az állami intézményekhez. A szakértői csoportok történetét vizsgáló munkák az ellenforradalmi rendszer korai konszolidációs fázisához kötötten az egyetemi atrocitások hallgatólagos jóváhagyását, illetve az azokkal szembeni tehetetlenséget, valamint az ezek mérséklésére és megszüntetésére bevezetett 1920: XXV. törvényt emelték ki az államhatalom részéről nyílt beavatkozásként valamennyi csoport utánpótlási folyamataiba (Kovács M., 2001, pp. 71–77; Ladányi, 1979, pp. 129–139; Magos, 2024, p. 205). A Tanácsköztársaság utóélete, a számonkérések valamennyi szakértői réteget átpolitizáltak, amelyen keresztül törés jött létre a professziós csoportokon belül az 1918 előtti hagyományokhoz való ragaszkodás, és az új viszonyokhoz illeszkedő, a kormányzat által elvárt reformok hívei között (Kovács M., 2001, pp. 86–109).

A világgazdasági válság és különösen Gömbös Gyula kormányzati pozícióba kerülése valamennyi szakértelmiségi csoport számára fordulatot hozott, hiszen a kormányzat hivatásrendi kamarák megszervezésével igyekezett befolyását kiterjeszteni a professziós csoportok fölött. Ez egyúttal összekapcsolódott az állami mindenhatóságba vetett hit erősödésével, amely a totalitarianizmus irányába való elmozdulást és a tervgazdaság kontúrjainak kiépülését, valamint a szakértelem politikai szempontoknak történő alárendelődését hozta magával (Magos, 2024, p. 212; Kovács M., 2001, p. 108–118; Romsics, 2005, 383–384).

A II. világháború időszakában a kormányzati gyanakvás felerősödött a hivatásokkal szemben, amelynek leglátványosabb jele abban volt tetten érhető, hogy önszerveződésre épülő társulataikban, kamaráikban kormányzati segítséggel vették át a hatalmat kollaboráns csoportok, amelyek aztán politikai elvárásokat teljesítve tagrevíziót hajtottak végre (Kovács M. 2001, pp. 144–160). Az 1944. március 18-i német megszállást követően létrejövő Sztójay-kabinet pedig mellőzte az ilyen típusú hatlomtechnikai manővereket és egyszerűen beszüntette azokat a szakértelmiségi egyesületeket, amelyeket a kormányzat általános politikájával nem tartott összeegyeztethetőnek (Magos, 2024, p. 259).

A két világháború közötti időszak tehát a kelet-közép-európai térség egészében kedvezőtlen fejleményeket eredményezett a hivatások működéséhez a sorozatos politikai, gazdasági és háborús válságok által előidézett körülmények miatt, amelyek a mindenkori államhatalom direkt kontrollját eredményezték a szakértők fölött. Magyarországon ezek a folyamatok jelen voltak a két világháború közötti teljes időszakban a politikai berendezkedés jellege miatt, de különösen a Gömbös Gyula és kormányzását követő időszakban erősödtek fel és egészültek ki totalitárius jellegű vonásokkal. Ezek a viszonyok alapvető befolyással bírtak a Magyarországon működő hivatásokra, benne a középiskolai tanárképző intézményekre is. A magyar fejlődés annyiban mutatott eltérést a térség országaitól, hogy hazánkban a professziós csoportoknak mindvégig egy olyan politikai-társadalmi rendszerben kellett működnie, amelyben az állam eleve bizalmatlanul viseltetett a szakértőkkel szemben, majd az 1930-as évek közepétől a totalitarizmus irányába tolódó államhatalom fokozottan igyekezett befolyást és teljes kontrollt kialakítani a magasan képzett értelmiségi csoportok működése felett.