A törvény szövegének a megalkotása két irányban haladt. Az egyik a tanárvizsgáló bizottsághoz kapcsolódott, Szinnyei József elnököt kérte fel a VKM a tanárképzés átfogó reformjának a tanári képesítést biztosító szervek működését szabályozó törvényjavaslat kidolgozására, amelynek szövege 1922 júniusára készült el.2 A másik irány a tanárképző intézethez kapcsolódott, ahol az intézet átszervezése és ennek a tanárképzés egészére gyakorolt hatásairól már az 1921. június 20-i tanácsülésen is szó esett. Ekkor vitatták meg Fináczy Ernő javaslatait az intézet átalakításáról, amelyet a VKM-hez is felterjesztett az elnökség.3 A tanárvizsgáló bizottságok és a tanárképző intézetek működését szabályozó tervezetek egyesített változata 1923 februárjára készült el, amelyet megvitatás végett a VKM megküldött a budapesti tanárképző intézet igazgatótanácsa számára. Ezt követően azonban a törvény ügye a VKM-ben hosszú időre ad acta került, mivel elsődlegesen a középiskolák intézményrendszerének újra szabályozását kívánta a tárca keresztülvinni a törvényhozáson (Pukánszky, 1989a, pp. 1046–1047).

A később 1924: XXVII. törvényként elfogadott jogszabály miniszteri indoklása is azt emelte ki legfőbb indokként a törvény megalkotására, hogy a középiskolák átalakítását célzó 1924: XI. törvény sikerének fontos záloga a megreformált intézményekben működő, megfelelően képzett tanárokban rejlik (Miniszteri indoklás, 1924, p. 477). Tehát a tanárképzés reformja nyíltan is a középiskolai törvény társadalompolitikai céljainak a felerősítését szolgálta a tanárok egységes képzettségének és az állami kultúrpolitikai célok alárendelődésének a biztosításán keresztül (Kornis, 1921a, pp. 8–12; Kornis, 1921b, pp. 10–13; Labaree, 1992, p. 147). Ezek a társadalompolitikai célok sokrétűek voltak, hiszen a középiskolai törvény egyszerre próbálta meg különböző társadalmi csoportok igényeit szolgálni. Így az ipari-gazdasági érdekeket a reáliskolai érettséginek a gimnáziumi végbizonyítvánnyal egyenlő jogosításán, valamint a reálgimnáziumokban képzett élő idegen nyelvi tudással rendelkező végzetteken keresztül szolgálta, akik a külgazdasági kapcsolattartásban játszhattak fontos szerepet. A természettudományos és az idegen élő nyelvi műveltség megszerzése ugyanakkor a középosztály revitalizációját célzó törekvéseknek is megfelelt, amelyet a Kornis által szorgalmazott „differenciálással”, vagyis a középiskolák horizontális tagolásán keresztül a társadalmi csoport igényeire szabott a jogalkotó és egyúttal megnehezítette a feltörekvő, alsóbb osztályok bekerülését az „úriemberek” rétegébe. Az egyházak irányába tett fontos szimbolikus gesztus volt a törvény által vallásos alapon történő erkölcsi nevelés és a „hazafias szellemű magasabb általános műveltséghez” való juttatása a diákoknak, amely világnézeti tekintetben határozta meg a középiskolák működési kereteit (Nagy, 2000, p. 1315, pp. 1325–1328).4 A tanárképzési törvény legfőbb célja a tanárképzés intézményrendszerének olyan módon történő átalakítása volt, hogy az a kormányzati kultuszpolitikával konform, egységesen képzett tanárságot biztosítson a megváltoztatott középiskolai intézményrendszer számára. Ennek eléréséhez a kultusztárca szorgalmazta a tanárképzés professziós intézményeinek standardizációs törekvései teljesítését, azonban ezeknek az intézkedéseknek a keretében egyúttal megteremtette a lehetőségét annak, hogy az intézményi centralizáción és személyi kinevezések útján a professziós testületeket erőteljesebben a befolyása alá vonja. Ez egyúttal a szakértői ideológiai keretek (tudós tanárképzés) felbomlásával is fenyegetett, mivel az elsősorban szekuláris gyökerű volt, így nem mutatott teljes egyezést az állami kultúrpolitikai ideológiával.

A tanárképzés szakértői a VKM kettős törekvését nem érzékelték, a benyújtott törvénytervezetek elsősorban a saját szempontjaik elérését célozták. Továbbra is biztosítani kívánták az egyetemi professzorok professziós autoritását a képzés teoretikus szakaszaiban, illetve a professzionalizmus formálásában. Emiatt a javaslatban kiemelt szerepe volt annak, hogy nyilvánvalóvá váljon, az egyetemi oktatástól nem választható el a tanárképzés ügye. Így a középiskolai tanárképző intézetek, valamint a tanárvizsgáló bizottságok egy, az egyetemi feladatokhoz kapcsolódó tevékenységi formát valósítottak meg, amely ugyan tiszteletben tartotta az egyetemi autonómiát, valamint a tanszabadságot, mégis előírta a kötelező tanárképző intézeti tagságot, illetve a professzionalitás gyakorlóiskolákban történő formálását. Ezeknek a valamennyi egyetemi székhelyen történő egységes kiépüléséig ideiglenesen más nyilvánossági joggal rendelkező középiskolában is lehetett gyakorlatot folytatni (Pukánszky, 1989a, pp. 1048–1049).

A törvény végleges szövege, akárcsak a kidolgozás folyamatában, két szakaszra tagolódott. Az első a tanárképző intézetekre, a második pedig a tanárvizsgáló bizottságok működésére vonatkozott. Az intézmények közötti sorrendiség abban a vonatkozásban nem tekinthető meglepőnek, hogy a reform kereteinek a kialakítását meghatározó VKM-rendelet is főként a professzionalizmus formálásához kapcsolódó előírásokat tartalmazott, s a tanárvizsgálati szabályzat módosítási folyamatában is kiemelt figyelmet kapott a kötelező tanárképző intézeti tagság bevezetése. Ugyanakkor a tanári képesítést felügyelő intézmény volt a záloga az egyetemi oktatók professziós autoritásának és a középiskolai tanárság mint szakértői csoport elkülönülésének az egyéb pedagógus- és foglalkozási csoportoktól. Tehát a tanárképző intézetek működését szabályozó részek előre kerülése a törvényben kifejezte, hogy a jogalkotó a professzionalizmus formálását tekintette a tanárképzés átalakításában a legfontosabb kérdésnek, s egyúttal nyomatékot adott a tanárképző intézet új, centralizált szerepkörének.

A tanárképző intézeteket a VKM-miniszter a bölcsészkar elméleti felkészítő munkájának kiegészítésére szervezte.5 Élén az elnök és az igazgatótanács állt, előbbi esetében kikötésként szerepelt, hogy csak nyilvános rendes egyetemi tanár vezethette az intézetet, az igazgatótanácsi tagok esetében azonban nem szerepelt ilyen típusú megkötés.6 Ez rámutat arra, hogy a professzionalizmus formálásának irányításában nem csupán az egyetemi professzorok számára szánt szerepet a kultusztárca, hanem a középiskolai tanárok képviselői és az egyetemi oktatók között az 1870-es években zajló érdekkonfliktust felelevenítve előbbi csoport képviselői is helyet foglalhattak az igazgatótanácsban. Az intézet tanári karát az igazgatótanács megbízásából egyetemi és műegyetemi nyilvános és rendkívüli tanárok, valamint az igazgatótanács javaslatára a VKM által felkért egyetemi, illetve középiskolai oktatók alkották.7 Utóbbiak szerepe a reformfolyamatban elsősorban a módszertani jellegű stúdiumok, illetve a gyakorlótanítás vezetése kapcsán merült fel. A törvény végleges változata azonban a középiskolai tanárok szerepét a professzionalizmus formálásának elméleti szakaszai tekintetében is nyitottá tette. A jelöltek számára a tanári képesítés megszerzéséhez, azaz a tanárvizsgálati folyamat megkezdéséhez kötelező volt a tanárképző intézetbe beiratkozni, illetve az általa meghirdetett stúdiumokat hallgatni, amely kötelezettséget az igazgatótanács meghallgatásával a VKM-miniszter korlátozhatott az olyan jelöltek esetében, akik egyetemi tanulmányaikkal párhuzamosan további hazai vagy külföldi felsőoktatási intézményben folytattak tanulmányokat.8 A tanárképző intézeti kötelező stúdiumokon felül hallgatott egyetemi és műegyetemi kurzusok esetében érvényesült a tanszabadság,9 a tanárjelöltek részére így lényegében a tanárképző intézet igazgatótanácsa által megállapított kötött tanterv lépett életbe, amelyet a tanárképző intézeti jelentkezőkönyvben található utasítások tartalmaztak.10 A tanári képesítés megszerzéséhez szükséges gyakorlótanítást csak gyakorlóiskolában, vagy azok létrejöttéig a gyakorlati tanárképzés céljaira kijelölt középiskolában lehetett eltölteni.11 A törvény arról is rendelkezett, hogy előírásai csak azok esetében léptek életbe, akik elfogadását követően kezdték meg a tanárképzést,12 ami az 1924/1925. tanév után beiratkozó bölcsészhallgatókra vonatkozott.13 A tanárképző intézetek működésének részletes szabályait a VKM-miniszter által megállapított szervezeti szabályzat tartalmazta. Emellett tanárképző internátusok létrehozásáról is intézkedett a törvény, amelyet az indoklás szerint az Eötvös Collegium sikeres képzése inspirált. A jogszabály azonban ezeket a bentlakásos intézeteket inkább a tanárjelöltekről történő szociális gondoskodás jegyében kívánta megalkotni (Miniszteri indoklás, 1924, p. 479).14

Nemcsak az internátusok szerepe vonatkozásában mutatkozott ellentmondás a törvény szövege és az indoklása között, hanem a törvény legfőbb céljának tekintett, a professzionalizmus és a professzionalitás standardizált formálásának a vonatkozásában is. Az indoklásban ugyanis Klebelsberg amellett érvelt, hogy a tanárképző intézetek átalakítására azért volt szükség, mert szervezetük az 1872-es miniszteri rendeleten alapult, s ez nem tette kötelezővé tagságát.15 Így a bölcsészkari hallgatók egy csekély része látogatta. Kötelező tagsága azonban elősegítette a jelöltek egységes elméleti és gyakorlati felkészültségét. Utóbbi vonatkozásában az egyévi kötelező pedagógiai gyakorlat gyakorlóiskolában történő eltöltésére utalt. Mivel a vidéki egyetemeken a törvény elfogadásakor nem álltak rendelkezésre gyakorlóiskolák, s az államiak száma is korlátozott volt, így a felekezetek által fenntartott iskolák kijelölését is szükségesnek tartotta a gyakorlatok lefolytatására (Miniszteri indoklás, 1924, pp. 478–479). Ez később sem változott érdemben, hiszen fővárosi tanárképző intézetet leszámítva, amely mellett 1872 óta megszakítás nélkül működött a gyakorlóiskola, a Kolozsvárról Szegedre költöző tudományegyetemhez kapcsoltan azonban csak az 1932/1933. tanévben jelölte ki a Baross Gábor Állami Főreálgimnáziumot a VKM előbb gyakorló jellegű iskolaként, amelyet 1941-ben gyakorlóiskolává szervezett át (Péter, 1989, pp. 43–44; Pukánszky, 2014b, p. 136). A debreceni tudományegyetemen az 1936/1937. tanévtől szervezett a tárca gyakorlóiskolát a tanárképző intézet mellé, a jelöltek előtte a református, a piarista, valamint az állami főreáliskolában gyakoroltak (Orosz, 2012, p. 239). Pécsett 1926-ban ruházta fel a minisztérium a Széchenyi István Állami Reáliskolát gyakorlóiskolai címmel a férfi tanárjelöltek számára, a női jelölteket pedig a Szent Erzsébet-zárdába küldték gyakorlásra (Révészné, 2000).16 A reformnak tehát az a célja, hogy a jelöltek professzionalitását az állam által egységesen érvényesített standardok mentén lehessen formálni már a reform kezdetén sem volt betartható. A gyakorlóhelyek intézményi feltételeinek különbségei viszont lehetőséget adtak a felekezeti intézmények bevonásával a tanári gyakorlat világnézeti megalapozottságú formálására, amely az 1924: XI. törvénynek nyílt, az 1924: XXVII. törvénynek pedig így hallgatólagos céljává vált (Nagy, 2000, p. 1328; Miniszteri indoklás, 1924, p. 479).

A törvény tehát a tanárképző intézeteket felruházta a professzionalizmus standardizált formálásának irányítására, igazgatótanácsukba és tanári testületeikbe a gyakorló középiskolai tanárok is helyet kaphattak megbontva ezzel az egyetemi professzorok autoritását, ami az iskolafenntartó felekezetek képviselőinek elhelyezését eredményezte a szekuláris tanárképzés intézményeibe így növelve a professziós testületen belüli állami befolyást.17 A professzionalitás területén pedig az állami intézetek alacsony száma miatt kaptak szerepet a felekezeti középiskolák, amelyek a jelöltek gyakorlati felkészítésében is érvényre juttatta az állami kultúrpolitika szintjére emelt vallási értékalapú világnézeti formálást. Így a tanárjelöltek egységes felkészítésének ígéretét hordozó tanárképző intézetek valójában a tanárképzés szakértői elitje és a tanárjelöltek feletti növekvő mértékű állami kontroll eszközeivé váltak. 18

A törvény második szakasza a tanárvizsgáló bizottság működésének és a tanári képesítés megszerzési feltételeit részletezte. A tanárvizsgáló bizottságok a tanárképző intézetekhez hasonlóan egyetemi székhelyen működhettek, elnökei, illetve alelnökei nyilvános rendes egyetemi tanárok, tagjai viszont olyan rendkívüli tanárok és magántanárok, valamint középiskolában működő tudós tanárok is lehettek, akik nem egyetemi alkalmazottak voltak. Utóbbiak olyan tanárvizsgáló bizottságokban alelnöki tisztséget is elláthattak, ahol több alelnöke is volt a testületnek.19 Ez a kitétel a fővárosi bizottságra vonatkozott, hiszen az ügyvezető alelnök mellett további négy alelnök segítette az elnök munkáját, akik együttesen a tanárvizsgáló bizottság elnökségét alkották. A kultursztárca tehát a tanárképző intézetek igazgatótanácsához hasonlóan ebben az esetben is megteremtette a lehetőségét annak, hogy olyan személyek nyerjenek kinevezést a tanárvizsgáló bizottság vezető testületébe, akik az egyetemi tanárság professziós autoritását megbontják.

A középiskolai tanári képesítés megszerzéséhez négy feltétel teljesítését írta elő a törvény. Az első négyévi egyetemi és ezzel párhuzamosan folytatott tanárképző intézeti tagként folytatott tanulmányok kimutatása legalább két szaktárgyból. A második annak az előírása volt, hogy az egyetemen és a tanárképző intézetben a szaktárgyi tanulmányok mellett magyar irodalomtörténeti, lélektani, logikai, etikai és filozófiatörténeti, valamint neveléstudományi, tanításmódszertani, iskolai szervezettan, illetve iskolatörténetre vonatkozó stúdiumok elvégzését kellett igazolni. A harmadik feltétel az egyetemi és tanárképző intézeti tanulmányokat követően legalább egy évig valamely nyilvános középiskolában, lehetőleg gyakorlóiskolában folytatott tanítási gyakorlat teljesítése. A negyedik pedig írásbeli és szóbeli vizsgálatoknak a teljesítése, amelyek a jelöltek szaktárgyaira és azok tanítási módszereire, valamint a német, a francia, az angol vagy az olasz nyelv ismeretére terjedtek ki.20 Mivel a tanárvizsgálati szabályzat reformja még folyamatban volt, így a törvény úgy rendelkezett, hogy a vizsgafokozatok rendjét és az egyes szaktárgyak pontos követelményét a tanárvizsgáló bizottságok javaslata alapján állapította meg a kultuszminiszter. Ez egyben azt is jelentette, hogy a középiskolai tanári professzió működését alapvetően meghatározó tanárvizsgálati szabályzatra a VKM a törvényhez kapcsolódó egyszerű végrehajtási rendeletként tekintett.21 A vizsgák nyelve a magyar, nyelvszakosok esetén az illető nyelv volt szóban és írásban egyaránt.22 A törvény emellett felhatalmazást adott a vizsgálóbizottságok részére, hogy a külföldön szerzett oklevelek elismertetését a VKM által szabályozott rendeletnek megfelelően önállóan járjanak el.23 Ez az intézkedés a 8286/1924. (III. 4.) számú rendelet kiterjesztésének tekinthető, amely a félévbeszámításokat a minisztériumi tisztviselők létszámcsökkentése miatt már a bizottságok hatáskörébe utalta éppen a külföldi félévek elismerését leszámítva.24

Megállapítható tehát, hogy a törvény elsősorban a középiskolai tanárképzés intézményi szerkezetéről és az intézmények belső működési struktúrájáról rendelkezett. A tanárképzés szerkezetének központi intézményévé a tanárképző intézetet tette meg a jogalkotó teljesítve a tanárképzés szakértői csoportjának arra vonatkozó igényét, hogy a jelöltek professzionalizmusának és professzionalitásának formálása egységes standardok mentén történjék. Utóbbinak a feltételei azonban nem voltak adottak, s emellett mind a tanárképző, mind a tanárvizsgáló bizottság vezető testületei nyitottá váltak a középiskolai tanárok számára megtörve az egyetemi tanárok professziós autoritását.