A tanárképzés társadalomformáló hatásainak felhasználása erőteljes formában jelentkezett a Tanácsköztársaság időszakában, amikor a tanárképző intézet személyzeti és szervezeti hátterének átalakítása mellett a Közoktatásügyi Népbiztosság a képzés szerkezetében is végrehajtott olyan változtatásokat, amelyeknek a következtében nyílt ideologikus tartalmak jelentek meg a professzionalizmus formálásában (ld. Garai, 2022a, pp. 266–267). Az intézet újjászerveződő vezetése 1919 őszén kénytelen volt szembesülni azzal, hogy az ellenforradalmi rendszer részéről is igény formálódott a tanárjelöltek és rajtuk keresztül az iskolák feletti világnézeti kontroll kialakíttatására.1 A VKM 1919. november 21-i rendeletében utasította az igazgatótanácsot, hogy vizsgálja meg szociológiai és közgazdaság-tudományi kurzusok bevezetésének a lehetőségét. A rendelet szerint csak azok a jelöltek nyerhettek az 1919/1920. tanévtől szakvizsgálatra bocsátást, akik ezeket a stúdiumokat tanulmányaik során korábban hallgatták.2 Az igazgatóság érzékelte a rendelet nyomásgyakorló jellegét, amit jól mutat, hogy az ügy előadójaként Fináczy Ernő tanácstagot jelölte ki, aki a VKM-ben és az Országos Közoktatási Tanácsban betöltött korábbi szerepei miatt a legalkalmasabb személy volt egy olyan minisztériumi utasításról véleményt formálni, amely egy turbulens periódusban a professziós intézmény belső integritását és közéleti vonatkozásokat is érintett.3 Az ügy részletes megvitatására az igazgatótanács 1919. december 22-i ülésén került sor, amelyen a tanácstagok támogatták a VKM kérését, azonban annak teljes körű megvalósítását nem tartották lehetségesnek, mivel az 1883: XXX. törvény nem tette kötelezővé a tanárképző intézet tagságát a tanárvizsgálati fokozatok teljesítéséhez. Így hiába vezették volna be a tantervbe a kért kurzusokat, a tanárjelöltek töredéke látogatta volna őket.4 A tanárképző intézet részéről érkezett elhárító válasz ellenére a VKM tovább vizsgálta a kurzusok bevezetésének a lehetőségét, de érdemi intézkedés nem történt a kultusztárca részéről.5

Az elutasítás az intézet részéről azonban csupán látszólagos volt, mivel a minisztériumnak címzett válasszal egy időben Petz Gedeon igazgató ismét Fináczy Ernőhöz fordult abban a kérdésben, hogy kit tartana a legalkalmasabbnak a minisztérium által tervezett stúdiumok tartásával megbízni.6 Fináczy alighanem Dékány Istvánt jelölhette, akinek társadalom- és közgazdaság-tudományi előadásai a vizsgált időszakban végig szerepeltek a tanárképző intézet kurzuskínálatában.7 A tanárképző intézet vezetése tehát valójában nem állt ellen a VKM kérésének, hanem bevezette a képzésébe a tárgyakat (Vö. Garai, 2022a, 2022b). A konformitás ebben az esetben vélhetően annak tudható be, hogy az igazgatóság szükségesnek tartott választ adni azokra az intézkedésekre, amelyek a proletárdiktatúra időszakában átalakították a képzés struktúráját és ideológiáját. Dékány megbízása tehát bizonyos értelemben a tanárképzés ideológiai hátterének védelmét célozta, amely egyúttal egybeesett a VKM szándékaival a szocialista eszmék elleni fellépéssel az egyetemi hallgatók körében.

A tornatanárok képzésének hozzákapcsolása a tanárképző intézethez, illetve a testnevelés többi középiskolai tantárggyal történő szakcsoportosítási lehetősége azonban olyan intézkedéseknek ígérkeztek, amely a tanárképzés neohumanista képzési ideológiáját veszélyeztették.8 A testnevelés ügye korábban is felmerült a középiskolai tanárképzéshez kapcsolódóan: 1891 májusában a VKM az egyik tanárképző intézeti ösztöndíjhoz 100 forintos jutalmat kapcsolt hozzá, amennyiben az ösztöndíjat elnyerő tanárjelölt a tornatanári képesítést is megszerezte, amelynek tanításához nem kellett középiskolai tanári végzettség, hiszen külön tanfolyam keretében készítették fel a tornatanárokat.9 1916-ban pedig az Országos Testnevelési Tanács arra vonatkozó javaslatát véleményezte az intézet, hogy a tornatanárképzést hozzákapcsolják a tanárképző intézethez.10 Fináczy Jenő elutasító véleményt készített az előterjesztésre,11 ám 1921-ben a középiskolai tanárképzés reformjának elindulásakor ismét előkerült a tanárjelöltek és a középiskolai diákság testnevelésének a kérdése.12

A trianoni döntést követően azonban a testnevelés körüli ethosz megváltozott, és egyre növekvő mértékben került a militarista körök befolyása alá, miután nagy számban léptek testnevelő tanári pályára katonatisztek (Nagy, 1992, p. 144). A terület kiemelt fontosságát jelezte az 1921: LIII. törvény, amely az elemi iskolától a felsőoktatásig, illetve az iskolát elhagyó férfiak esetében 21 éves életkorig rendszeres testgyakorlást írt elő. A testnevelés ügyének előmozdítását a jogalkotó a VKM-re bízta, amely az Országos Testnevelési Tanács sportszakértőkből, orvosokból és tanárokból álló javaslataira támaszkodva segítette elő a rendszeres testgyakorlást kialakulását.13

A kultusztárca lényegében ezzel a jogkörével élt, amikor 1916-ot követően ismét felvetette a tanárképző intézet vezetése számára a tornatanárképzés ügyének megvizsgálását. A felvetés mögött két kezdeményezés állt. Az egyik Bernáth János, a Magyar Kir. Állami Tornatanító Képző Intézet igazgatója volt, aki egy 1921. februári memorandumában kérte a kultuszminisztert, hogy a Nemzeti Tornaegylet tulajdonában levő Nemzeti Tornacsarnokba helyezze a tornatanárok képzését, amelyet főiskolai szintre kívánt emelni berlini mintára a tanszabadság elvének mellőzésével, mert az szerinte a szélsőséges nézeteknek kedvezett.14 A másik felterjesztést Ábudi Zoltán, az Országos Testnevelési Tanács ügyvezető társelnöke foglalta össze, aki felkérte Visztola Gyula, a VKM V., középiskolai ügyosztályának vezetőjét, Bohn Ferenc tornatanárt, az V. ügyosztály testnevelési előadóját és Kmetykó János főiskolai tanárt, valamint Demény Károly államtitkárt, hogy a tornatanárképzés régi reformtervei és a spandaui, grünwaldi, valamint a müncheni testnevelői intézetek meglátogatását követően készítsenek reformtervet, amely az 1921: LIII. törvény szellemiségének megfelelően a tornatanárok képzését és ezen keresztül a testnevelés ügyének az előmozdítását segíthetik elő. A külföldi példák alapján Ábudi azt javasolta, hogy a tornatanárok képzését a gyermekek testi és értelmi fejlődésének elősegítése végett kapcsolják hozzá a tanárképző főiskolákhoz, s a testnevelés váljon egyenrangú területté a többi szaktárggyal megszüntetve ezzel a középiskolai tanárok és a testnevelő tanárok közötti képzettségbeli és státuszkülönbségeket.15

A VKM 1922 szeptemberében küldte meg a tanárképző intézet számára az Országos Testnevelési Tanács tervezetét, amely a testnevelői főiskola létrehozását és a testnevelőtanárok képzésének újjászervezését célozta. A tervezetet Mágócsy-Dietz Sándor igazgatótanácsi tag referálta az 1922. december 21-i tanácsülésen. Az igazgatótanács nem tartotta lehetségesnek a testnevelés más középiskolai szaktárgyakkal történő egyenjogúsítását és vegyes, az elméleti tárgyakat a testneveléssel párosító tanárok képesítését a tanárképző intézetben. Ugyanis a tanárvizsgálati szabályzatban olyan középiskolai szaktárgyi csoportok voltak, amelyek a neohumanista képzési koncepciót követve segítették egymás területeinek a megértését és vizsgálatát. A testnevelés azonban egyik középiskolai elméleti tárgyhoz sem kapcsolódott. Ráadásul az elméleti és testnevelés szakkal rendelkező tanárok képzése az elméleti tárgyakból képesített tanárokból hiányt, a testnevelés szakosokból viszont többletet eredményezett volna, így a vegyes szakcsoportú tanárok foglalkoztatása nehezen lett volna megoldható. A képzés áthelyezését a tanárképző intézetbe azért sem tartotta lehetségesnek az igazgatótanács, mert a szükséges helyiségekkel és felszerelésekkel a professziós szerv nem rendelkezett.16

A VKM IV. ügyosztálya Bernáth János és Ábudi Zoltán helyzetértékeléséből indult ki, nemzetközi példákra hivatkozva szükségesnek tartotta a testnevelés helyzetét megváltoztatni a középiskolákon belül, és ehhez az egyéves testnevelői képzést alapjaiban akarta átszervezni. Az Országos Testnevelési Tanács és a középiskolai tanárképzés professziós intézményei közötti véleménykülönbség áthidalását az ügyosztály úgy vélte megoldhatónak, ha a középiskolai tanárjelöltek a két elméleti jellegű szaktárgyuk mellé harmadik tárgyként vehették volna fel a testnevelést. Annak a megvitatását, hogy ezt miként lehetne megvalósítani és hozzákapcsolni a középiskolai tanárképzés intézményeihez, egy külön értekezletet hívtak össze.17

Az 1923. április 23-ára összehívott közös ülésen Tóth Lajos kultuszminiszteri államtitkár elnöklete alatt részt vettek a IV. ügyosztály képviseletében Nagy Árpád, az V. ügyosztályból Vajdinger Gyula és Bohn Ferenc. Jelen voltak továbbá Pintér Jenő és Gaál Mózes tankerületi főigazgatók, a Testnevelési Tanács részéről Demény Károly államtitkár, Kmetykó János főiskolai tanár, a Tornatanár Képző Intézet részéről Bernáth János igazgató és Sulyok János tornatanítási szakfelügyelő, illetve a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola igazgatója és egyik tanára. A középiskolai professziós szerveket mindössze Szinnyei József tanárvizsgáló bizottsági elnök és Melich János a tanárvizsgáló bizottság ügyvezető alelnöke és a tanárképző intézet igazgatóhelyettese képviselte. A tornatanárképzés reformjának hívei tehát számbeli túlsúlyban és a politikai érdekérvényesítő képesség szempontjából is fölényben voltak több minisztériumi tisztviselővel a soraikban.

Az ülés elején Demény Károly politikai pozícióját és a kormányzati támogatást felhasználva megismételte az Országos Testnevelési Tanács vegyes szakpárra vonatkozó javaslatát, és jelezte, hogy a tanárképző intézet által ajánlott lehetőség a testnevelés harmadik szaktárgyként való hallgatására nem elfogadható. Szinnyei és Melich együttesen jelezték, hogy a testnevelés nem társítható szakpárban az elméleti területekkel a középiskolai tanárképzés képzési koncepciója miatt, amely állásponthoz a Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola képviselői is csatlakoztak. A tankerületi főigazgatók részben köztes álláspontot képviseltek a testnevelési főiskola létrehozásának hangsúlyozásával, részben pedig kifejezetten a tanárképző intézet szakértői érvelését támogatták. Mivel az álláspontok széttartóak voltak, ezért az elnök javaslatára abban állapodtak meg, hogy Szinnyei József javaslatát elfogadva külön bizottságot hoznak létre a testnevelés mint harmadik középiskolai szaktárgy oktatásának ideiglenes bevezetéséről, és ezt egy külön ülésen készítik elő az érintett felek.18 A VKM az értekezletet értékelve elfogadta a tanárképző intézetek álláspotját és a testnevelés harmadik szaktárgyként való bevezetésének megvitatására egy új vegyes bizottság összehívását rendelte el.19

A bizottság 1923. július 11-én a Parlament háznagyi hivatalában ülésezett Karafiáth Jenő nemzetgyűlési képviselő elnöklete alatt, s részt vett rajta az áprilisi ülésen is megfordult Demény Károly államtitkár, Gyulai Ágost polgári iskolai tanárképző főiskolai igazgató, Kmetykó János főiskolai tanár, a Testnevelő Tanács titkára, valamint Szinnyei József, a tanárvizsgáló bizottság elnöke. Új meghívottak voltak az elnök személyén kívül Petz Gedeon tanárképző intézeti igazgató és Quint József tanítóképző intézeti igazgató, a Testnevelési Tanács tagja. Az ülésen Demény ismét megpróbálta a Tanács eredeti elgondolását keresztülvinni, de felszólalása visszhangtalan maradt. Így a Quint és Kmentykó által kidolgozott harmadik szaktárgyként való képzési javaslatot tárgyalta a bizottság, amely 1923 szeptemberétől ideiglenes jelleggel az Eötvös Collegiumba helyezte volna a tornatanárok képzést, mivel az internátus rendelkezett a képzéshez szükséges tornateremmel. Az előterjesztett tanterv szerint a testnevelés harmadik szaktárgyi képzése öt évet ölelt volna fel heti 10 órában a másodév végén alap-, majd a negyedévet követően szakvizsgával, az egyévi gyakorlatot követően pedig pedagógiai vizsgával. A részletes vitát követően a bizottság elfogadta a tervezetet, és kérte az ideiglenes képzés bevezetését.20

Az elért eredményekkel valójában egyik fél sem lehetett elégedett. Az Országos Testnevelési Tanács a nyílt kormányzati támogatást nem tudta kellő mértékben érvényesíteni a tanárképzés intézményeivel szemben, így a testnevelést ugyan felvették a középiskolai tanárképzés szaktárgyai közé, de önálló szakpárként nem ismerték el a szakértői intézmények elzárkózása miatt. A tanárképzés intézményei pedig nem tudták elhárítani, hogy az államhatalom nyílt támogatását élvező csoport ne hatoljon be az általuk felügyelt területre. Mindössze azt tudták megakadályozni, hogy elkerüljék a képzési koncepció teljes felborításával felérő egyenrangúsítást, s csupán harmadik tárgyként ismerték el a testnevelést, valamint az Eötvös Collegiumba helyezték ki oktatását annak gyakorlati vonatkozásai miatt. Petz Gedeon 1923 őszén meg is erősítette a VKM részére, hogy Bartoniek Géza igazgató késznek mutatkozott a kísérleti képzés befogadására.21 Az Országos Testnevelési Tanács oldaláról az elégedetlenség egy újabb felterjesztésben öltött testet, amelyben hangsúlyozta a testület, hogy nem tartja korszerű megoldásnak a testnevelés harmadik szaktárggyá történő nyilvánítását, így az ideiglenes képzés sikeréért nem vállalt felelősséget sem az ideiglenes tantervet készítő Kmentykó, sem pedig Quint. Az Eötvös Collegiumot ugyan alkalmasnak gondolták a tanítás megindítására, de szükség esetére a Horthy Kollégiumban, vagy a Győri úti Paedagogium épületében is elhelyezhetőnek vélték a képzést. A női jelöltek számára pedig az Erzsébet Nőiskolát tartották megfelelő intézetnek.22 Az egész folyamatban érzékelhető nyílt nyomásgyakorlás a szakértői intézményekkel szemben a politikai támogatás koncentrált érvényesítésének stratégiájára épült. Ez ütött vissza súlyosan azzal, hogy a képzésre az Eötvös Collegiumot szemelték ki.

Bartoniek Géza ugyanis 1923 novemberének elején jelezte az új curator, Teleki Pál részére, hogy a testnevelés harmadik szaktárgyként való bevezetése az internátus tagjait lehetetlen helyzetbe hozná, mivel a heti 24–30 egyetemi óra mellett a Collegiumban is legalább heti hat órát hallgattak. Ehhez az óraterheléshez adódott volna hozzá a Kmetykó és Quint által javasolt heti 10 óra, ami a hallgatókat egyszerűen túlterheltté tette volna. Emiatt az igazgató legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy a képzés egyes szakaszai a szünetekre és ünnepnapokra vagy a szemeszterek első felében még az egyetemi képzés megkezdése előtt koncentrálódjanak.23 Teleki Bartoniek levele nyomán curatori felterjesztést intézett a VKM-miniszterhez, amelyben megállapította, hogy az Eötvös Collegiumban nem valósulhat meg a tornatanárok képzése, mivel az intézet a tanár- és tudósképzést szolgálta, és a testnevelés bevezetése megbontotta volna a képzés koncepcióját. Lényegében a tanárképzés professziós intézményeihez hasonlóan a „tudós tanárképzés” ideológiájának fenntartására hivatkozva utasította el a tornatanárképzés bevezetését. A képzés egységességének és az egyetemi hallgatók túlterhelésének elkerülése végett azt javasolta a VKM részére, hogy a harmadik szaktárggyá minősítésének gondolatát is fontolja meg, s lehetőség szerint álljon el a tervtől.24 Teleki családi háttere, korábbi külügyminiszteri, miniszterelnöki megbízatása miatt az ellenforradalmi rendszer egyik legtekintélyesebb politikusa volt, így véleményét nem lehetett megkerülni (Ablonczy, 2005, p. 205). Ezúttal tehát a politikai nyomásgyakorlás fegyvere a tanárképző intézmények számára hozta meg a kívánt eredményt, s a VKM 1923 decemberében megszüntette az Országos Testnevelési Tanácsot létrehozva a XIII. ügyosztályt a kultusztárcában, amely a tornatanárképzés mellett az 1921: LIII. törvény végrehajtásának ügyeivel foglalkozott.25 A tornatanárképzés ügyének az összekapcsolása a középiskolai tanárképzéssel így egyelőre nem valósult meg, ami a tanárképzés intézményei számára fontos eredmény volt, de rámutatott az államhatalommal való kapcsolatuk természetének megváltozására. A VKM IV. ügyosztálya ugyanis nem emelt kifogást az ellen, hogy a tanárképzés képzési eszményét és szolgáltatási ideológiáját megbontsa egy a szakértői téren kívül álló, jelentős politikai befolyással rendelkező csoport. A professziós intézmények szakértői álláspontját ugyanolyan módon, a politikai befolyás koncentrációján keresztül lehetett érvényre juttatni, ami az Eötvös Collegium érintettsége miatt Teleki Pál tekintélye és fellépése nyomán volt lehetséges. Tehát a dualista érától eltérően a professziós intézmények saját területük feletti autoritásának fenntartásához immár nem volt elegendő szakértői állásfoglalásuk (Garai, 2022b, p. 70).

A tornatanárképzés mellett Juba Adolf egyetemi magántanár javaslatára az iskolai egészségtan tanárképző intézethez történő kapcsolódása is felmerült 1923 nyarán, amit az Országos Közoktatási Tanács is felkarolt. A javaslat lényege abban állt, hogy a közegészségtan és iskolai egészségtan hallgatása minden tanárjelöltre nézve legyen kötelező. A kérdést az igazgatótanács 1923. június 2-i ülésén vitatta meg, és arra hivatkozva elutasította, hogy az 1883: XXX. törvény sem a gimnázium, sem a reáliskolák rendes tárgyai között nem említette egyik területet sem.26 Emiatt az igazgatótanács nem járult hozzá a kérés teljesítéséhez, és azt sem tartotta lehetségesnek, hogy a tanárvizsgálatokon a területek előkerüljenek. A kezdeményezés ugyanakkor abból a szempontból megkésett volt, hogy már az 1922/1923. tanév első felében felmerült iskola-egészségtani előadások tartásának a gondolata, amellyel Lobmayer Gézát bízta meg a testület.27 A tornatanárképzéssel ellentétben a VKM ezúttal nem avatkozott nyíltan be a folyamatba és nem hívott össze érdekegyeztetést vélhetően amiatt, mert iskola-egészségtani előadásokat tartottak az intézetben, illetve a területhez nem kapcsolódtak közvetlen módon politikai érdekek.

1925 tavaszán viszont olyan javaslat érkezett a kultusztárcához, amely a tanárképző intézet működésének alapelveit érintette, s így a kultusztárcát is megnyilatkozásra ösztönözte. 1925 márciusában Varga György, a Magyar Földrajzi Társaság Didaktikai Szakosztályának elnöke felterjesztésében rámutatott a földrajz kiemelkedő szerepére a középiskolai tantárgyak között, amelyet az első világháború tragikus következményei támasztottak alá. Éppen emiatt a Szakosztály azt javasolta, hogy a középiskolai tanárképzés reformjának a keretében a terület oktatásában kapjanak kizárólagos szerepet a gyakorló középiskolai tanárok, mivel egyetemi oktatótársaiknál jobban ismerték a középiskolai nevelés sajátosságait. A javaslat tulajdonképpen az 1870-as évek második felében zajló vitát elevenítette fel a professzionalizmus formálására vonatkozóan. Varga úgy érvelt, hogy az egyetem feladata a tudományos kutatás, azaz az elméleti ismeretek előállítása, ami teljesen eltér a középiskolai tanítás igényeitől. A tantervek csupán a középiskolai oktatás anyagának a terjedelmét jelölték ki, azok pontos átadásának módját a középiskolai diákság igényeihez igazítottan csak a gyakorló középiskolai tanárok voltak képesek megállapítani. Így a középiskolai oktatásra való felkészítést is a gyakorlathoz kapcsolódó szakértőkre kellett volna inkább bízni.28

A felterjesztést a VKM megküldte a tanárképző intézet elnöksége részére véleményes jelentés kialakítása végett. Petz Gedeon előbb Cholnoky Jenőt, a földrajz egyetemi tanárát kérte fel véleményalkotásra, aki tévedésnek minősítette Varga memorandumának azon részét, hogy a földrajzoktatás egészére kiterjedjen a középiskolai tanárok ellenőrzése. Egy újabb előterjesztésben ezt a Szakosztály finomította, és arra szorítkozott, hogy csak a szakmódszertani képzés területén legyen nagyobb szerepük. Az igazgatótanács 1925. április 27-i ülésén vitatta meg a két előterjesztést, ahol az az álláspont alakult ki, hogy a reform megerősítette az egyetemek szerepét a középiskolai tanárképzésben, azonban a módszertani-gyakorlati jellegű felkészítés területén a korábbiaknál nagyobb mértékben vehetők igénybe középiskolai igazgatók és tanárok.29 Az ügyet összegző Tóth Lajos államtitkár összefoglalójában épp ezt az aspektust emelte ki a folyamatban lévő reform egyik legfőbb várható hozadékaként: az átalakuló tanárképző intézet szervezeti szabályzata lehetővé tette a korábbiaknál nagyobb mértékben bevonni a gyakorlatból érkező szakértőket a professzionalizmus formálásába, ami a Szakosztály javaslataival is találkozott, emiatt nem találta szükségesnek a további intézkedést.30 Azonban egy olyan döntéshozatali környezetben, ahol a szakértői álláspont érvényesítésére csak megfelelő politikai erő koncentrációján keresztül volt lehetőség, a gyakorló középiskolai tanárok megválogatása nem csupán a didaktikai szempontok nagyobb érvényesítésére adott módot a professzionalizmus formálásában, hanem a VKM szándékainak és befolyásának érvényesítésére is alkalmat kínált, ahogyan azt az igazgatótanács személyi kinevezései mutatták.

Összefoglalásként megállapítható, hogy az 1920-as évek első fele turbulens volt a tanárképző intézet történetében a személyi változások és az intézet működése tekintetében is. Az igazgatótanács végleges kinevezését követően sem tudott az intézményes működés stabilizálódni, amit a gyakori oktatói változások mutatnak. Ehhez párosult a gazdasági válság nyomán az intézet belső ügyvitelének akadozása 1923–1924 folyamán, amelyet a VKM is súlyosbított az átalány és a személyi kifizetések nem megfelelő időben és mértékben történő folyósításával. A forráshiány és a fokozódó adminisztrációs nyomás hatására felmerült az igazgatótanács kollektív lemondása, ami jól mutatja a kialakult helyzet súlyosságát. Ezekhez a működési anomáliákhoz csatlakoztak azok az államhatalmi beavatkozások a személyi kinevezések és az intézet tantervi-képzési céljainak átalakítása vonatkozásában, amelyek a professzionalizmus formálását ellátó intézményt működésében konformmá kívánták tenni az új politikai-társadalmi rendszer kultúrpolitikai céljaival.