A szervezkedés lebukását követően az ügyet a bíróság mellett az Egyetemi Tanács is tárgyalta. A résztvevőket aszerint, hogy érintettségük milyen mértékű volt, és ennek megfelelően bírósági szakaszba lépett-e a velük szemben folytatott hatósági eljárás eredményeként, különböző mértékű büntetésekben részesültek. A hallgatók három típusa különíthető el az érintettség mértékét illetően: akik érintőlegesen tartottak fenn kapcsolatot a csoporttal, de érdemlegesen nem vettek tevékenységeikben részt. A második csoportba tartoztak azok, akiknek az érintettsége érdemi volt, és velük szemben hatósági (rendőrségi és ügyészségi, esetleg bírósági eljárás indult), a harmadik kategóriába pedig azok a személyek tartoztak, akiknek az ügyében már elsőfokú bírósági ítélet született. Gál István III. éves hallgató esete az első csoportba tartozott, mivel csak kapcsolatot ápolt a szervezkedéssel, s így ügyében az ügyészség ejtette a vádakat. Ugyanakkor a Tanács ezt is elégségesnek találta ahhoz, hogy tanulmányi kedvezményektől való megvonást helyezzen kilátásba, mivel a mozgalomhoz való kapcsolódást választott hivatásához méltatlannak ítélte. Így a múltban élvezett minden tanulmányi kedvezményétől megfosztotta, amely érinthette a tanárvizsgálatokhoz kapcsolódó félévbeszámításokat is.1 Azokkal a hallgatókkal szemben, akiknek az ügye bírósági szakaszba lépett,2 ideiglenes rendszabályokat léptettek életbe, amely lényegében az egyetem látogatásától való eltiltást, szigorlati, doktori és tanárvizsgáktól való eltanácsolást jelentett, illetve doktori és tanári diplomák kiállításának, kiadásának megtagadását eredményezte. A már bírósági ítélettel rendelkező hallgatók3 esetére az ideiglenes intézkedések mellett a Tanács az eljárás jogerős lezárulását követően további megtorló intézkedéseket helyezett kilátásba.

A VKM a határozatokat jóváhagyólag tudomásul vette, egyúttal elrendelte, hogy azokat az összes egyetemi és főiskolai vezetőnek küldjék meg és 1933. október 1–november 30. között valamennyi egyetemi hirdetőtáblára helyezzék el. Ezt a kultusztárca azért tartotta szükségesnek, hogy az egyetemi hallgatóság szembesüljön az államhatalom fellépésének módozataival arra az esetre, ha a politikai rendszerrel szemben fennálló szervezkedésekben érintetté válnak. A minisztérium értelmezésében, ugyanis az illegális kommunista mozgalommal való kapcsolatba kerülés és szervezkedés nem csupán jogi értelemben büntetendő, hanem erkölcsi szempontból is elítélendőnek tartotta a cselekedetet legalább két vonatkozásban. Az egyik épp a Gál István esetében is említett aspektus volt: leendő értelmiségiekként a hallgatóknak a magyar társadalom szellemi vezetésére kellett vállalkozniuk, ez pedig a VKM szerint nem kerülhetett szembe a fennálló politikai rendszer alapvető értékeivel és szabályrendszerével. A másik szempont a gazdasági világválság kezeléséhez kapcsolódott. A kultusztárca szerint az állam igyekezett lehetőség szerint a válság társadalmi hatásait mérsékelni. A mozgalomhoz való bármilyen kapcsolódás lényegében ezeket az erőfeszítéseket kérdőjelezték meg és adtak utat a társadalmi rend felforgatásának. A VKM felruházta az Egyetemi Tanácsot azzal a joggal, hogy a tudomására jutó szervezkedések esetében haladéktalanul eljárást indíthasson, és a bírósági ítéletet meg sem várva hozhasson a hallgatókkal szemben elmarasztaló ítéleteket. Ehhez javasolta az egyetemi ifjúsági szervezetekkel történő szorosabb kapcsolat kiépítését, amelyek a Tanács számára jelentést tehettek a hallgatóság soraiban megbúvó szervezkedőkről, illetve mozgalmakról.4

A tanárvizsgáló bizottság formálisan nem tartozott az Egyetemi Tanács joghatósága alá, így határozatai nem voltak kötelező érvényűek a testületre. A Tanácsnak tehát az a határozata, amely a tanárvizsgálatok lefolytatását, illetve a tanári diploma kiadásának megtagadását tartalmazta tulajdonképpen a bizottság hatáskörét és autoritásának érintette. Nem maradt fenn forrás arra vonatkozóan sem az elnöki tanácsülés jegyzőkönyvei, sem az elnökség iratanyaga között, hogy a kérdéssel a bizottság vezetése külön foglalkozott volna. A VKM rendelete és az Egyetemi Tanács döntése egy szám alatt került bejegyzésre a tanárvizsgálati rendeletek könyvébe,5 ami arra utal, hogy a professziós szerv tudomásul vette és önmagára nézve külön rendelkezés nélkül kötelező érvényűnek tekintette a döntéseket.

Természetét tekintve hasonló fegyelmi ügy fordult elő 1933 végén, 1934 elején, amikor a bölcsészkar vezetése tudomást szerzett arról, hogy több hallgató párhuzamosan folytatott izraelita teológiai és bölcsészkari, tanárképző intézeti tanulmányokat, ami szemben a keresztény felekezetek tanárjelöltjeivel, az izraelita vallású hallgatók számára tiltott volt. Miután a bölcsészkar átiratot intézett a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézethez, meggyőződhetett arról, hogy több „vádlott” esetében igazolódott a gyanú. Az 1933. október 17-i kari ülésen tárgyalták a kérdést, amelyen épp Melich János ügyvezető alelnök vezette elő az ülésen részt vevők számára a „nyomozás” eredményeit. Előadóként Melich végig a bölcsészkar saját Tanulmányi és Fegyelmi Szabályzatára hivatkozott, miközben a rabbiképző és a bölcsészkaron párhuzamosan tanulmányokat folytatók féléveinek megsemmisítésénél csupán azt vetette fel, hogy ezekről a határozatokról a tanárképző intézet és a tanárvizsgáló bizottság is értesítendő.6 Az Egyetemi Tanács mint legfelsőbb egyetemi döntéshozatali fórum helyt adott a bölcsészkar eljárásának, így féléveik megsemmisítésével és dorgálással büntette az érintett hallgatókat.7 Tehát az eljárásban ugyan részt vett a tanárvizsgáló bizottság tisztviselője bölcsészkari kari tanácstagként, azonban a professziós szerv önálló jogon mint a tanárképzésért felelős testület nem jelent meg a vizsgálatban, amelynek számos aspektusa érintette hatáskörét.

A két ügy az 1921–1929-es, illetve 1932-es reformok eredményeként kialakult tanárvizsgálati rendszer lényegi elemét segít megvilágítani: a testületnek ugyan megvoltak az eszközei Mitrovics Gyula 1920-as javaslatát követően, hogy politikai mozgalomban való részvételre vagy világnézeti okokra hivatkozva megtagadja a vizsgára bocsátást, hiszen ez beépült a vizsgaszabályzatba,8 azonban a politikai rendszer nyílt és hallgatólagos elvárásaihoz való illeszkedés azt kívánta meg, hogy a testület ne külön szerezzen érvényt jogosítványai alkalmazásának, hanem egyszerűen elfogadja más döntéshozó szervek erre vonatkozó intencióit. A rabbijelöltek esetében a félév-megsemmisítések miatt kézen fekvőnek tűnt az Egyetemi Tanács határozatának egyszerű tudomásul vétele, mivel érvényes félévek nélkül nem lehetet vizsgálatra jelentkezni. Külön eljárást azonban annak a hallgatónak az esetében sem folytatott a testület, akinek érvényes alapvizsgája volt, amely utóbb szabálytalannak minősített tanulmányokon alapult. Az 1932-es szervezkedés esetében azonban a határozatok a vizsgára bocsátás és oklevélkiadás kizárólagos jogköreit érintették. Az Egyetemi Tanács határozatainak olyan értelmű olvasata, hogy azok korlátozták volna a bizottság jogosítványait, az érintett hallgatókkal való szimpátiaként lett volna értelmezhető, így a testület egyszerűen önmaga adta fel autoritásának egy szeletét ezekben az ügyekben.

Az autoritás egyes elemeiről történő lemondás két folyamat következményére vezethető vissza. Az egyik, az 1920-as évek második felétől azonosítható személyi változások a cenzorok, illetve a bizottság vezetésének az összetételében, amely az önként alkalmazkodás irányába tolta el a bizottság döntéshozatali mechanizmusait, ahogyan az látható volt a külföldi tanulmányok beszámításának egységességére és a nyelvtanítói vizsgálatok átalakításának az eseteiben. A bizottság vezetése semmilyen módon nem helyezkedett szembe a mindenkori miniszteriális igazgatás szándékaival, inkább a létrejött rendszer működési alapelveit igyekezett garantálni még a szakértői érvekkel szemben is, ahogyan az látható volt az 1932-es szabályzat elfogadását megelőző egyeztetésen a fővárosi bizottság és a vidéki társprofessziós szervek között. A másik a reformok eredményeként a tanárképzési intézményrendszer súlypontjának „áthelyezése” a professzionalizmus és a professzionalitás formálásának a felügyelete irányába, amely a tanárvizsgáló bizottságot megfosztotta korábbi, a tanári hivatáscsoport működését kizárólagosan a képesítés szabályozásán keresztül történő felügyelettől.9

Ez a két aspektus ötvöződött a bölcsészkarok és ehhez kapcsolódóan a tanárképzés reformjára irányuló egyetemi és kormányzati törekvésekben. A bölcsészkari tanszabadság miatt kialakult tanulmányi rendszertelenség miatt már az 1933/1934. tanév során előírták a félévek érvényesítéséhez legalább egy szemináriumi, proszemináriumi vagy laboratóriumi gyakorlat látogatását, amelynek a célja a tanulmányi munka rendszerezettebbé tétele volt.10 A karon ugyanis nem volt az egyes tudományszakokon tanterv. A tanulmányi és fegyelmi szabályzat mindössze heti 20 órai előadás látogatását, illetve tandíjmentességhez, vagy tandíjmérsékléshez heti 12 órai jeles kollokvium teljesítését írta elő félévenként. A Gömbös-kormány Nemzeti Munkatervében megfogalmazódó „nemzetnevelés” alapelvét a felsőoktatásban is érvényesíteni kívánta, amely a készülő felsőoktatási reformot is áthatotta. Ennek egyik leglényegesebb kérdése a bölcsészkari tanulmányok és a tanárképzés újabb szabályozása volt, amely a VKM-ből indult ki. Hóman Bálint kultuszminiszter 1934. november 27-én bizalmas tanácskozásra hívta a fővárosi egyetem bölcsészkarának professzorait, ahol közölte elhatározását a reformmunkálatok megindításáról, és felkérte a kart, hogy alakítsa ki álláspontját javaslataival kapcsolatban (Ladányi, 2002, p. 142–144). Ez lényegében az 1935-ös tavaszi választásokat követően, 1935. április 15-én elfogadott kormányprogramhoz kapcsolódó előzetes lépés volt, amely „A Gömbös-kormány reform-munkaprogramja” címet viselte nyíltan is tartalmazta a felsőoktatás átalakításának szükségességét (Vonyó, 2018, p. 436–437).

Hóman 1934 végi javaslatait a kar az 1935. január 30., február 7. és március 30-i ülésén folytatólagosan tárgyalta egy előzetesen kiküldött bizottság jelentésének a megvitatásán keresztül. A javaslatokat alapvetően három kulcsszempont vezette: a hallgatók szelekciójának erősítése, a tanulmányok hallgatásának rendszeresebbé tétele, a bölcsészkar és a tanárképzés intézményei közötti viszonyrendszer szabályozása (Melich, 1937, p. 281). Az előterjesztések érintették a felvételit, mivel a legalább jól éretten hallgatók egyetemi tanulmányait támogatta a kiküldött bizottság, az elégséges érettségivel jelentkezőknek azonban legfeljebb 5%-át tervezték felvenni. Emellett a tanulmányi idő hosszára is javaslatot tett a VKM kezdeményezése, amelyhez kapcsolódóan egy előkészítő évvel és egy elővizsgával kívánták a vizsgarendet kiegészíteni. Az előkészítő év során a hallgatóknak heti három órában tudományelméleti bevezetést, két órában pedig művelődéselméletet, a szaktárgyak módszertanába bevezető módszertani előadásokat, valamint modern nyelvi órákat kellett hallgatnia. A másod–harmadévben történt meg a szaktárgyi tanulmányok elmélyítése, a negyed–ötödév során a szaktárgyi órák száma valamelyest csökkent, s megjelentek mellettük a filozófiai stúdiumok. A hatodévre maradtak a pedagógiai, didaktikai és módszertani kurzusok, valamint az iskolai gyakorlat, amelynek intenzitását növelni kívánták. Ehhez azonban szükségesnek tűnt a gyakorlóiskolák számának a gyarapítása, amit a bizottság külön is jelzett az előterjesztésében. Támogatta továbbá a testület azt a miniszteri intenciót, hogy a kinevezéseknél a diploma minősítése és a külföldi tanulmányok figyelembe legyenek véve, a tudományos kiképzés elmélyítésére internátusok jöjjenek létre, illetve a kar és a tanárképző intézet kapcsolatainak szorosabbra fűzését.11

Voltak azonban olyan részei is a bizottság jelentésének, amelyek kifejezetten a tanárvizsgáló bizottság hatáskörét érintették. Így a kari testület meghatározta az elővizsgálat körét: tudományelméleti kollégiumok anyaga, a szaktárgyak módszertani vonatkozásai, a nyelvszakosok esetében nyelvi vizsga, nem nyelvszakosok esetében egy választott modern nyelv.12 Az alapvizsga az eddigi negyedik félév végéről a hatodik félév végére került volna, amelyet be lehetett volna számítani doktori előszigorlatnak két feltétel fennállása esetén. Az alapvizsga egyik szaktárgyának a doktori szigorlat főtárgyához kellett kapcsolódnia, a vizsgacenzornak pedig nyilvános rendes egyetemi vagy címzetes rendkívüli egyetemi tanárnak kellett lennie.13 A tizedik félév végén teendő szakvizsgálat pedig hozzákapcsolódott a doktori szigorlathoz, amelyet szintén az ötödév végén kellett a jelölteknek letennie. Így kívánták biztosítani, hogy a doktorálni vágyók legalább öt évig folytassanak tanulmányokat, illetve minimum két vizsga teljesítését követően lehessen doktori oklevelet nyerni.14

A VKM kezdeményezésétől és a budapesti bölcsészkar kari bizottságának előterjesztésétől függetlenül Szabó Dezső, a debreceni tanárvizsgáló bizottság ügyvezető alelnöke szintén elaborátumot állított össze, amelyet megküldött a társintézményeknek.15 Az előterjesztés az első év végén egy szaktárgyaktól független szelekciós vizsga bevezetését javasolta, a tanulmányi időt hat évben határozta meg, harmadévtől kötelező szemináriumi munkát, tíz félévi tanulmányok alapján elnyerhető doktorátust, félévi kollokválási kötelezettséget és a tanárvizsgálati szabályzatból a tudósképzésre utaló elemek kihúzását javasolta, ezzel állást foglalva a tudósképzés-szakképzés dichotómiájában. A fővárosi bölcsészkar számos javaslattal egyetértett, mivel átfedésben állt a kari bizottság indítványaival, azonban a doktori szigorlat előtti kollokválási kötelezettséget ellenezte. A szegedi bölcsészkar a tanárképzést tudományos alapokon tudta elképzelni, így a tudományos képzés szabályzatból történő eltávolítását nem támogatta. Az egyetem matematikai és természettudományi kara viszont üdvözölte a doktori és a tanárképzés összehangolását, s a tanárképző intézet, valamint a tanárvizsgáló bizottság egymással történő szorosabb szervezeti kapcsolódását is támogatta, egyben javasolta a polgári iskolai tanárképzőt végzettek és az Apponyi Kollégium egykori növendékei számára a doktori szigorlat megszerzésének a biztosítását (Ladányi, 2002, pp. 145–146).

A tanárképző intézet és a tanárvizsgáló bizottság szorosabb kapcsolatba hozása nem először merült fel. 1927-ben, Csengery János, a szegedi tanárvizsgáló bizottság éléről való távozásakor szintén megemlítette a VKM-hez intézett utolsó felterjesztésében, hogy tudomással bírt ilyen tervekről. Emlékeztette a minisztériumot, hogy a két intézmény két eltérő funkciót látott el: a tanárképző intézet a tanárjelöltek tanulmányait rendszerezte, míg a tanárvizsgáló bizottság a képesítést és a teljes képzést felügyelte. Megállapította, hogy a tanárképzés fejlődésének az ügyét az egyesítés nem szolgálta volna, mivel a két funkció összevonása egy irányítás alatt is nehezen összpontosult, egy intézménybe pedig lehetetlen volt együttesen kezelni.16 Az 1936-ban elindult felsőoktatási reformnak azonban épp ez volt a legfőbb tétje a tanárvizsgáló bizottság szempontjából: megmarad-e szervezeti önállósága és autoritása a tanárvizsgálati ügyek fölött.

Az 1936. december 10–16. között megrendezett Felsőoktatási Kongresszuson Németh Gyula, a budapesti bölcsészkari bizottság tagja A bölcsészkari oktatás és a középiskolai tanárképzés reformja címmel tartott előadást, amely hivatkozási pontként szolgált a reform további folyamatában. Ebben lényegében megismételte a fővárosi filozófiai kar 1935. januári javaslatait, helyenként azonban kiegészítette, és nemzetközi példákkal világította meg, hogy egy-egy tervezett intézkedésnek milyen következményei várhatók (Németh, 1937, pp. 1–5). A bölcsészkari bizottság javaslatában, amellyel Németh egyetértett, az előkészítő évet lezáró elővizsga nem tartozott a tanárvizsgáló bizottság hatáskörébe, mivel az a felsőoktatási tanulmányokra történő alkalmasságot mérte. Így a bölcsészeti kar egy háromfős elővizsgálati bizottsággal bonyolította volna le a legfeljebb egy órás időtartamban megállapított vizsgákat és ellenőrizte a vizsgára bocsátás feltételeinek teljesülését (Huszti, 1938, p. 8; Németh, 1937, p. 8). Emellett fenntartotta a bölcsészkar korábbi javaslatának arra vonatkozó részeit, hogy az alapvizsgát doktori előszigorlatként lehetett elszámolni, valamint általában célszerűnek ítélte a doktori szigorlatok és a tanárvizsgálatok rendjének az összeegyeztetését a tanulmányok tervszerűbb elrendezése miatt (Németh, 1937, pp. 10–11). Széles horizontú, nemzetközi intézmény- és tudományfejlődési aspektusokat érintő áttekintéséből jól érzékelhető, hogy a magyar egyetemi intézményfejlődés, a tudomány művelésének neohumanista eredetű szabadsága és az egyetemi képzés szakszerűbbé tételének hármas igényét próbálta harmóniába hozni (Németh, 1937, p. 13–14).

Ez a törekvés volt az alapvető törekvése a többi előadónak is, amelyekben legfeljebb tudományfilozófiai okok miatt merültek fel nézetkülönbségek. Így Németh előadását követően Eckhardt Sándor a tanszabadság elvére hivatkozva vetette el az órák látogatásának ellenőrzését, valamint a kötelező kollokviumok rendszerét. Emellett indítványozta, hogy a karral kerüljön szorosabb kapcsolatba mind a tanárképző intézet, mind a tanárvizsgáló bizottság, mivel csak ennek útján tartotta elképzelhetőnek, hogy az 1924: XXVII. törvény által okozott presztízsveszteség, amelyet a tanárképző intézet önálló feladatkörrel történő felruházása okozott, orvosolható legyen (Huszti, 1938, p. 11; Melich, 1937, p. 287). Szabó Dezső, a debreceni tanárképzési szervek, valamint a bölcsészeti kar képviseletében igyekezett az 1924: XXVII. törvény által létrehozott intézményei szerkezetet megvédeni és rámutatott arra, hogy a javaslatok mögött valójában a bölcsészkari befolyás kiterjesztésének a szándéka állt, amely érdemben nem segítette a tanárképzés ügyét (Ladányi, 2002, p. 147).

A tanárvizsgálat rendszere nem csupán azoktól kapott kritikus megjegyzéseket, akik a bölcsészkar, vagy éppen fordítva, az állam befolyásának további növelését támogatták, hanem „belülről” is. Melich János a Budapesti Szemlében közzétett véleményében fejtette ki, hogy a reform egyik fő céljának elérésére általában is elégtelennek gondolta a vizsgákat eszközként használni. Ebben a vonatkozásban az Eötvös Collegiumot emelte ki jó példaként, ahol a képzés teljes folyamatában érvényesült a szelekció, amelyet az egyetemi, tanárképző intézeti órák esetében is követendőnek tartott. A tanárvizsgáló bizottság működését azonban arra is alkalmatlannak tartotta, hogy kiszűrje a tanári pályára nem kellően felkészült jelölteket, mivel a vizsgák megismételhetők voltak, így az ismétlésekkel a kellően kitartó jelöltek előbb-utóbb célt érhettek, és így „karitatív” diplomára tehettek szert (Melich, 1937, p. 284; p. 293). Melich ezzel lényegében a professziós testület működését diszfunkcionálisnak mutatta be, hiszen nem tudta megakadályozni, hogy teoretikus és gyakorlati szempontból egyaránt megfelelően képzett személyek lépjenek be a szakértői csoportba.

A kongresszust követően az Országos Felsőoktatási Tanács Bölcsészet-, Történelem-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztálya bizottságot hozott létre a bölcsészeti karok és a tanárképző intéztek reformjával kapcsolatos koncepciók szintetizálására. A kongresszus előadásairól Huszti József készített jelentést, aki maga is tagja volt a budapesti bölcsészkar által létrehozott bizottságnak, így összegző beszámolójában ebből és Németh Gyula referátumából indult ki. Ezekkel lényegében egyetértve a tanárképzés legfőbb kérdését abban látta, hogy miként egyeztethető össze a tudomány szabad művelésének neohumanista koncepciója a tanári hivatásra történő felkészülés által igényelt gyakorlati szempontokkal. Huszti szerint az 1921–1929 között kialakult intézményes szerkezet segítette a két eltérő igényt összehangolni, mivel a bölcsészkar tanulmányi autonómiájának érintetlenül hagyása mellett a tanárjelöltek tanulmányi rendjét a tanárképző intézetben kötöttebbé tette az igazgatótanácsi tagok felügyelete, így tervszerűen elő tudtak készülni a tanárvizsgálatokra. Kornis Gyula és Halasy-Nagy József a kongresszuson ismertetett észrevételeire hivatkozva megállapította, hogy a tanárképzésnek szüksége volt a tudományos képzésre, mivel a tanári működés alapelveit teoretikus képzettségük jelölte ki. A bölcsészkar és a tanárképző intézet közötti súrlódások kiküszöbölésére a kar javaslatát a szorosabb szervezeti kapcsolatra támogathatónak ítélte, mivel az az 1924: XXVII. törvény alapjain állt, s előre vetítette, hogy ehhez hasonlóan a tanárvizsgáló bizottságnak is erőteljesebben kellene a karhoz kötődnie (Huszti, 1938, pp. 13–17). A kongresszus és az azt követő összefoglaló is tehát abból indult ki, hogy a tudós- és tanárképzés teoretikus, valamint gyakorlati standardjait emeljék, s lehetőség szerint a tanszabadság elvét megőrizve a képzés egésze rendszerezettebbé váljék az intézményi autonómiák fenntartása mellett. A reformban részt vevő egyetemi szakértők nem érzékelték azt a kormányzati szándékot, hogy a VKM kezdeményezése valójában nem a képzési standardok emelését, a meglevő intézményi feszültségek mérséklését célozta, hanem az egész képzési rendszer alárendelését a kormányzat ideológiai céljainak, amelyet akár a meglevő intézményi struktúrák teljes átszabása árán is keresztül kívánt vinni a kultusztárca (Vonyó, 2018, pp. 436–437).

Ezt a törekvést jól mutatja a reformkezdeményezés utóélete, amely átnyúlt a háború időszakára. Az Országos Felsőoktatási Tanács Elnöki Tanácsa 1939. június 20-án határozott a reform kereteiről, amelyeket a VKM 1939. december 14-én küldött meg a bölcsészeti karoknak, illetve a tanárképző intézményeknek (Ladányi, 2002, p. 149). A reform eredményeként a tanárképző intézet és a tanárvizsgáló bizottság egybeolvadt volna a Budapesti M. Kir. Középiskolai Tanárképző és Tanárvizsgáló Intézetben. A tanárvizsgáló bizottság erről csak 1940. január 19-i elnöki tanácsülésén tudott érdemi álláspontot kialakítani, amelyen felmerült, hogy a javaslat keresztülvihetetlen, mivel az 1924: XXVII. törvény rendelkezéseivel ellentétben állt. Emellett a testület arra hivatkozott, hogy az értelmiségi hivatások esetében a certifikáció többnyire elkülönült a képzés helyéül szolgáló intézményi keretektől. Példaként említették a gazdasági szaktanárképzést, a polgári iskolai tanárok, a rajztanárok, valamint a jogászok képesítését. A testület emlékeztette a minisztériumot, hogy a tanárvizsgálati szabályzatok létrehozásánál tekintettel kellett lennie a folyamatosan változó középiskolai tantervekre, ami megzavarhatta a bölcsészeti kar munkáját. A karnak ugyanis a gyakorlati élet változásaitól függetlenül volt a feladata az egyes tudományterületek művelése. A bizottság kiemelte továbbá, hogy a bölcsészeti kar befolyása mind a cenzorok között, mind pedig a testület vezetésében érvényesült, hiszen az elnök, illetve az alelnökök többnyire nyilvános rendes vagy rendkívüli egyetemi tanárok voltak, így a Felsőoktatási Tanács határozatának elvetését javasolta a VKM részére.17 A kari tanulmányok, a doktori szigorlatok rendjének átalakítására vonatkozóan a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsa a Felsőoktatási Tanács határozatainak módosítását javasolta, mivel az első évre eső elővizsgálat, a harmadévre és a negyedévre eső két doktori szigorlat azt eredményezte volna, hogy a tanárvizsgálatokra és doktorátusra készülő hallgatók minden egyetemi évükben szigorlatoztak, vagy tanári vizsgát tettek volna, amelynek sem a személyi, sem az infrastrukturális feltételi nem voltak adottak. A kari és a doktori szigorlatok párhuzamba állítását a tanárvizsgálatokkal elképzelhetőnek tartotta az elnöki tanács, amely a tanulmányi rendet is egyszerűbbé tette volna, s megszüntette volna annak a lehetőségét, hogy a hallgatók egy része hosszabb, másik része rövidebb idő alatt juthasson doktori oklevélhez. Így ugyanis a tanárvizsgálatot nem tevő hallgatók részére is kötelező lett volna az ötévi tanulmány a doktori szigorlat teljesítéséhez.18

A Felsőoktatási Tanács határozatai súlyosan megzavarták a testület működését, mivel Melich János ugyanezen az ülésen azt jelentette, hogy az 1932-es tanárvizsgálati szabályzat példányainak eladása miatt felülvizsgálták a képzési kódexet, javaslataikat leegyeztették a társbizottságokkal, azonban a felülvizsgálatot fel kellett függeszteniük, mivel a testület működése a tervezett reformok miatt bizonytalanná vált.19 Az intézkedések ellen a debreceni professziós testület is tiltakozott, amelynek ügyvezető alelnöke nem látta igazoltnak, hogy a tervezett intézkedések mennyiben javítanák meg a tanárképzés fennálló rendszerét. A szegedi természettudományi kar viszont az összevonást és az elővizsgálat bevezetését sem illette érdemi kritikával (Ladányi, 2002, p. 150).

Az 1936-ban elindult reform tehát rámutatott arra, hogy a személyi kinevezésekben folytatott gyakorlat az 1921–1929-es reformokat követően a konformizmus irányába tolta el a döntéshozatalt, amely a tanárképzés intézményrendszeri súlypontjának áthelyeződésével a professzionalizmus és a professzionalitás formálásának az irányába lényegében a tanárvizsgáló bizottság létét kérdőjelezték meg. A VKM ellenőrzésének szorosabbá válásával a személyzeti kinevezésekben és a költségvetési vonatkozásokban, valamint a tanárvizsgálati ügyek szabályozásában, továbbá a kormányzat nyílt beavatkozási kísérlete az egyetemi képzés és a tanárképzés eszmei-intézményi komponenseibe a professziós autoritás megrendüléséhez vezetett a tanárvizsgálati ügyek kezelése felett, amely megszüntetésének felvetésében is kifejeződött 1936-ot követően.