Az alapvizsgai jelentkezések számából az is látható, hogy az 1917/1918–1918/1919. tanévek közötti időszakban a hallgatók csupán a fővárosi és a Debreceni bizottsághoz tudtak folyamodni a kolozsvári és a pozsonyi testületek működésének szünetelése miatt. Az 1919/1920. tanévet követően ismét mind a négy bizottsághoz fordulhattak a jelöltek az 1921/1922. átmeneti időszakot leszámítva, amikor a pozsonyi bizottság Pécsre való költözése miatt szünetelt. A testületek közötti jelentkezési aránytalanságokra jól rámutat, hogy az 1923/1924. tanévig az összes jelentkező ötödét sem érte el azoknak a hallgatóknak az aránya, akik a vizsgafolyamatot valamely vidéki bizottság előtt kezdték meg. Az 1924/1925–1925/1926. tanévekben azonban az összes folyamodó negyede, majd az 1926/1927. tanévben a 33%-a Debrecenben, Pécsett vagy Szegeden kezdte meg a tanári képesítési folyamatot. Megállapítható tehát, hogy a vizsgált időszakban mindvégig a legelső vizsgafokozatra jelentkező hallgatók közel kétharmada a fővárosi bizottsághoz folyamodott.

A vizsgaszabályok változásai és a vizsgázók száma által teremtett adminisztrációs nyomás ellenére a fővárosi bizottság elhelyezése 1919 nyara óta megoldatlan volt, s ez a vizsgált időszak nagyobb részében sem változott érdemben. Az eredetileg az intézet elhelyezésére szolgáló Eszterházy uca 1/c3 épület helyiségeit ugyanis matematikai szemináriummá alakították a proletárdiktatúra időszaka alatt, a bizottságot pedig a jogtudományi kar épületébe költöztették, így a hivatali helyiségek mellett a vizsgatermeket is itt rendezték be (Garai, 2022a, p. 259).4 Bár a Tanácsköztársaság megszüntetését követően felmerült az egykori helyiségek visszaállításának a terve,5 úgy tűnik, hogy nem egykori székhelyére, hanem az Eszterházy utca 3. szám alatti épület földiszinti helyiségeibe költözött vissza a testület. Ezt azonban a minisztérium az új közgazdaság-tudományi kar céljaira utalta ki, amely felszólította a professziós testületet a helyiségek mihamarabbi, 1920 októberéig történő kiürítésére. A bizottság a felszólításnak eleget téve egy helyiséget leszámítva, amelyben az irattárat helyezték el, átadta az általa elfoglalt részeket, és a szomszédos Fizikai Intézet emeleti helyiségeibe, Eötvös Loránd egykori szolgálati lakásába költözött, amelyben halálát követően lányai éltek.6 Ez a megoldás azonban nem jelentett gyógyírt az elhelyezés problémájára, mert a lakásból három helyiséget továbbra is Eötvös lányai használtak, s a vizsgálatokat nem lehetet megtartani, illetve az irattár elszakadt a bizottság hivatali helyiségeitől. Emiatt felmerült az irattár selejtezése, hogy a dokumentumok költöztetése lehetővé váljon, ezt azonban ekkor még elvetette az elnöki tanács arra való hivatkozással, hogy a háborús viszonyok között elveszett dokumentumok igazolt pótlására csak az irattár egyben tartása nyújt megfelelő garanciákat.7 Később azonban az elhelyezés megoldatlansága miatt a bizottság rákényszerült arra, hogy irattárának 1870–1890 részét leselejtezze, mivel az iratok olyan helyiségekbe voltak elhelyezve, amelyekhez illetéktelenek is hozzáfértek, így fennállt a vizsgairatokkal való visszaélés veszélye.8 A vizsgák ekkor a bizottság elnökségének a kérésére ideiglenesen a gyakorlóiskola helyiségeiben zajlottak,9 amely azt az 1906 óta fennálló állapotot szüntette meg, hogy a testület saját vizsgahelyiségekkel rendelkezzen. Az 1921 nyarán készített leltárból látható, hogy a bizottság ingóságai a kiutalt Eötvös-féle lakás és a közgazdaság-tudományi kar számára átadott épületrész mellett lényegében egyéb egyetemi és múzeumi épületekben volt szétszórva, így voltak bútorok a bölcsészeti kar dékáni hivatalában, a Keleti Akadémia múzeumában, a bölcsészeti kar tantermeiben és szertáraiban, a bölcsészeti kari kapus szolgálati lakásában és annak pincehelyiségeiben. A szétszéledt használati tárgyak egy részének előkerülésére pedig nem is volt remény, mert a Tanácsköztársaság időszaka alatt a hivatali helyiségekből egyszerűen elvitték őket a szabad bejárás miatt.10

Az elhelyezés ügyét tovább nehezítette, hogy Eötvös Loránd egykori lakása valójában az I. sz. Fizikai Intézethez tartozó igazgatói szolgálati lakás volt. Tangl Károly, az intézethez kinevezett új vezető hivatalát akkor volt hajlandó elfoglalni, ha garanciát kapott rá, hogy a lakást hamarosan átveheti. Így a bölcsészeti kar azt javasolta, hogy Ascher István, az Egyetemi Gazdasági Hivatal egykori vezetőjének szolgálati lakását adják a tanárvizsgáló bizottság részére, Eötvös Loránd lányai pedig cseréljenek Tangl Károllyal lakhelyet, aki így beköltözhetett az őt megillető igazgatói lakásba.11 Aschert a proletárdiktatúra időszaka alatt tanúsított politikai magatartása miatt állásvesztésre ítélték 1920-at követően, azonban lakásából nem akart távozni, így egy többéves küzdelem indult meg a lakásért, amelynek helyiségei eredetileg egyetemi oktatási célokat szolgáltak. A volt gazdasági vezető szorult helyzetében látszólag késznek mutatkozott átadni lakhelyét, de rendszerint nem engedelmeskedett a felszólításoknak. Így az eredetileg ígért 1921. május 1-i határidő helyett 1922. augusztus 1-én tudta a tanárvizsgáló bizottság részben elfoglalni a lakást, s átadni a Fizikai Intézethez tartozó helyiségeket Tangl Károlynak. Mivel a bizottság az Ascher-lakás mindössze három helyiségét használhatta, így részben Gombocz Zoltán, illetve Melich János felajánlására egyetemi tanári szobák, részben pedig a női hallgatók részére fenntartott helyiségek igénybevételével valósult meg a bizottság újabb költözése,12 amely ezúttal a hivatali helyiségek széttagolását is eredményezte. A bölcsészeti kar, a VKM és a tanárvizsgáló bizottság egyszerre kérlelte a Lakáshivatalt Ascher István részére újabb lakás kiutalására, mivel vonakodása súlyosan akadályozta a professziós intézmény napi működését.13 Szinnyei József elnök jelentése szerint ebben az időszakban a bizottság ingóságai tíz különböző helyen voltak részben használatban egyetemi intézetekben, részben pedig raktárban elhelyezve. Kérte, hogy a bizottság működését veszélyeztető elhelyezkedési probléma megoldását mielőbb sürgesse a bölcsészeti kar a maga részéről is, hiszen a végleges elhelyezést követően a kar is visszakaphatta a rendelkezésére bocsátott helyiségeit.14

Ugyan a bizottság és a kar 1923 elején15 és végén is több felterjesztésben próbálta ösztönözni a minisztériumot a kérdés megoldására,16 erre érdemi intézkedés csak azt követően került sor, miután Melich János tudomást szerzett arról, hogy eredményt a Lakáshivatalnál akkor érhet el, ha a minisztérium közbenjárását kéri a helyiségek kiürítéséhez.17 Miután Szinnyei nyíltan megírta a kultuszminiszternek, hogy minden hónapban három-négy nap erejéig, de áprilisban, októberben, decemberben egy-egy teljes hétre, májusban pedig akár két hétre a teljes bölcsészeti kar munkáját lebénítják a tanárvizsgálatok, mivel helyiségek híján kénytelenek voltak egyetemi tanári és szemináriumi szobákban a vizsgákat lebonyolítani, ráadásul számos esetben egy-egy helyiségben egyszerre többféle vizsgálatot tartottak, ami a vizsgák rendjét gyakran megbontotta, a VKM intézkedett.18 A minisztérium 1924 márciusában átiratot intézett a Népjóléti Minisztériumhoz kérve Ascher István és családja részére lakás kiutalását,19 így 1924 végén átvehette a bizottság a helyiségeket,20 amelyeket azonban nem lehetett használatba venni, s felújításának tetemes, 23.370.000 koronára21 becsült költségeit az általános gazdasági helyzet miatt sem a professziós szerv, sem a minisztérium nem tudta ideiglenesen finanszírozni. Így a szükséges pénzügyi eszközöket a bölcsészeti kar a Magyar Nyelvtudományi Szeminárium könyvtárának fejlesztésére szánt összegekből bocsátotta rendelkezésre.22 A felújítási munkálatok 1925 nyarán fejeződtek be, azonban anyagi okok miatt végül nem kapta meg a bizottság az Ascher-lakás összes helyiségét. Mivel a kar 40.000.000 koronát adott kölcsön a teljes felújításra, hajlandó volt a költségek egy részétől eltekinteni, ha bizonyos felújított helyiségeket a Magyar Nyelvtudományi Intézet számára átengedtek. Emellett a tanárképző intézet is igényelt egy helyiséget, mivel a két tanárképző szerv adminisztratív szempontból szorosan együttműködött. Így két nagyobb és két kisebb helyiséget nyert a bizottság, emellett megtarthatta Melich és Gombocz egykori egyetemi tanári szobáit, valamint a nőhallgatók részére fenntartott helyiséget. Ez azzal az előnnyel járt, hogy így adminisztratív és tanárvizsgálati helyiséget is ki tudtak alakítani, s a költségeknek csak egy részét, mindössze 16.000.000 koronát kellett megtérítenie az elnökségnek.23

Mivel a bizottság nem foglalhatta el az összes kiszemelt helyiséget, így bútorzatának egy részétől meg kellett válnia, amelyet részben más intézeteknek adott kölcsön,24 részben pedig egyszerűen átruházták a bölcsészeti karra, hogy belátása szerint gazdálkodhasson vele.25 Az elhelyezés rendezését követően fűtőtestek beszerzésével,26 illetve telefonvonal létesítésével igyekezett a bizottság minden vonatkozásban alkalmassá tenni a helyiségeket a hivatali működés biztosítására. Ez utóbbira az Eötvös-lakás elhagyását követően már 1922 óta próbált megnyugtató rendezést találni az elnökség,27 azonban a minisztérium rendre visszautasította a kérést költségvetési okokból.28 1925-ben ugyan a VKM egy telefon-mellékállomás felszerelését engedélyezte a tanárvizsgáló bizottság saját költségén a bölcsészeti kar portafülkéjébe,29 ahová le kellett járni a hivatali helyiségekből,30 de ez nem volt optimális kényelmi szempontból. Emellett a vizsgaügyek számának növekedésével önálló állomásra lett volna szüksége a hivatalnak a minisztériumi ügyosztállyal való folytonos egyeztetési kényszer miatt. Így felmerült egy telefonállomás szerelésének a gondolata Melich János lakásába, hogy a hivatali ügyintézés még gördülékenyebb lehessen, de ehhez elvi okok miatt nem járult hozzá a kultusztárca.31 Végül 1927-re sikerült önálló vonal engedélyeztetését elérni a minisztériumnál, miután a korábban felszerelt mellékvonal használhatatlanná vált, mert más intézetek is rácsatlakoztak.32 Így a bizottság ebben az esetben is vállalta, hogy működési költségeire kapott átalánydíjból elért megtakarítás terhére szerelteti fel a fővonalat hivatali helyiségeibe.33

A költségek áthárítása a tanárvizsgáló bizottság általános költségvetésére súlyos terhet rótt a professziós testületre, amellyel a VKM is pontosan tisztában volt. Az alulfinanszírozottság mértékére jellemző, hogy amikor Ascher István átadta a bizottságnak a lakást, s kiderült, hogy a korábbi bútorzat nem volt megfelelő az új helyiségekhez, a bizottság felvetette a használhatatlan ingóságok eladását, illetve a jelöltek által a vizsgajelentkezések adminisztratív elintézéséhez befizetett kezelési díjak visszatartását az átalakítási munkálatok elvégeztetésére, ám ezekhez a VKM nem járult hozzá.34 Az elnökség igyekezett minden módon forráshoz jutni működésének biztosításához, így a kiselejtezett iratokat eladta,35 illetve a hivatal helyiségeinek fűtési, világítási díjaiban próbált megtakarítást elérni azzal, hogy az Egyetemi Gazdasági Hivatallal tárgyalt le az elnökség méltányos költségeket, amelyet a minisztérium is engedélyezett.36 A bizottság lehetetlen gazdasági helyzetét jól szemlélteti, hogy a végül elfoglalt hivatali helyiségek utáni felújítási költséghányad kigazdálkodása két teljes évi működésre fordítható költségkeretet ölelt fel.37

A világháború lezárását követően a tanárvizsgáló bizottság lényegében folyamatos küzdelmet vívott azért, hogy működése költségvetési szempontból ne kerüljön veszélybe. A zavartalan ügymenet fenntartásával kapcsolatos első felterjesztések 1920 második felére datálódtak, mivel ekkorra vált teljesen tarthatatlanná, hogy az intézet évi költségvetése 10.000 korona, amelyet még egy 1915. évi rendelkezés írt elő. Ez már 1919-ben sem volt elegendő, mivel akkor a VKM-nek 8411,31 koronával kellett a működésre fordított költségeket kiegészítenie. Melich János azonban az emelkedő árakra hivatkozva a VKM-ben történt bemutatkozó látogatásán rögtön 19.000 korona kiegészítést kért,38 noha nem sokkal leváltása előtt, Wittmann Ferenc alelnök még csupán 11.000 koronás pótátalány kiutalását kérelmezte.39 Melich kérését az indokolta, hogy a hivatala átvételekor már több szükséges irodai szer, nyomtatvány számlája kiegyenlítetlen volt, s a testület nehéz helyzetét súlyosbította, hogy a fűtőanyagárak oly mértékben megdrágultak, hogy a szén és fa 3600 koronát kitevő árának kiegyenlítésére nem is mutatkozott remény újabb állami dotáció nélkül, amely veszélyeztette a vizsgák megtartását a téli hónapokban.40 Az árak azonban oly mértékben emelkedtek, hogy miután a minisztérium kiutalt 4000 koronát, Melich 1921 januárjában újabb 7000,41 majd februárjában további 3000 koronát igényelt.42 A VKM egyetemi ügyosztályának képviselői a „Honnan vegyünk pénzt?” költői kérdésének feltevése mellett annyit jegyeztek fel, mindössze hogy „Lehetetlen kívánalmak.”43 Mivel a minisztériumnak nem volt fedezete a pótköltségek biztosítására, így a tanárvizsgáló bizottság a fűtést sem tudta biztosítani hivatali helyiségeiben 1920 telén,44 ez indokolta később az Ascher-lakásba történő beköltözéskor a szerződéskötést az Egyetemi Gazdasági Hivatallal, amelytől ilyen típusú anomáliák elkerülését remélték.

A minisztérium az infláció legnehezebb időszakában arra szorítkozott, hogy a legsürgősebb költségeket kiegyenlítse, így biztosítva a bizottság működésének eszköz és személyi feltételeit. Erre 1921–1924 között háromtípusú technika alakult ki: az első az eseti költségkiegyenlítés volt, amelynek révén a VKM a legsürgősebbnek vélt kiadásokat fedezte.45 Ezek azonban a legtöbb esetben csupán a felhalmozott adósságokat finanszírozták, s azok teljes kiegyenlítésére sem voltak elegendők.46 Mivel ez alapvetően nem segített a működéssel összefüggő költségek újabb felhalmozásán, ezért már 1921 utolsó hónapjaiban kialakultak a kontúrjai egy újabb finanszírozási megoldásnak, amely az éves működésre fordított összegekből egyszerre több nagy részlet kiutalásából állt. Ezt az eljárást a VKM számvevőségének és a tanárvizsgáló bizottság részéről is az „azonnali”47 és a „lehető legrövidebb időn belül”48 kifejezések kísérték, ami a technika lényegére utal: az egyszeri nagy összegű utalás lehetővé tette, hogy a legszükségesebb eszközöket beszerezhessék, amíg az összeg vásárlóértékkel bírt. Ennek az eljárásnak a korlátai 1922 nyarától,49 de különösen 1923 végétől kezdtek el megmutatkozni, amikor a bizottság számára létfontosságú írószerek árai a korábbi beszerzési összegek többszörösét tették ki.50 Emiatt alakult ki a harmadik eljárás, amely a korábban az állampénztárba befizetett maradványösszegek visszatartását és szükség szerinti felhasználását,51 illetve a jelöltek által fizetett kezelési díjak egy részének a bizottság működésére történő fordítását eredményezte. Utóbbi vonatkozásában az ügyvezető alelnök azt javasolta, hogy a díj mértékét a minisztérium emelje fel, és az eljárást terjessze ki valamennyi bizottságra a tanárképzés működésének megőrzése végett.52 Ezeknek a rendkívüli intézkedéseknek köszönhetően 1923 nyarán még költségvetési többletet tudott kimutatni az elnökség,53 ez azonban év végére teljesen elfogyott annak ellenére,54 hogy a nyáron még kapott a bizottság 250.000 korona rendkívüli utalást.55 Mivel már 1923 végén felmerült a költségvetés összeomlásának a perspektívája, így az elnökség javaslatot tett a kezelési díjak újabb emelésére,56 amelyet azonban a kultusztárca nem támogatott.57 A testület vezetése hiába próbálkozott azzal, hogy immár a jelöltek által befizetett kezelési díjak nagyobb részét is felhasználta működési költségek fedezésére,58 ez 1924 nyarára az újabb költségvetési konszolidációs kérelem és a kései minisztériumi intézkedés miatt,59 lényegében csődhelyzetet idézett elő. Ez abban volt tetten érhető, hogy a bizottságnak nem maradt fedezete a hivatalos levelek postabélyegköltségének kiegyenlítésére sem.60

Miután a kultusztárca konszolidálta a tanárvizsgáló bizottság tarthatatlan anyagi helyzetét, felfüggesztette a kezelési költségek felhasználását, és ismét előírta azok beszolgáltatását az állami kincstár részére, ráadásul az erről szóló ügyirat megjegyezte, hogy amennyiben nem elegendő az intézet számára az éves dotáció, úgy az elnökségnek javaslatot kellett volna készítenie annak növelésére.61 A minisztériumi igazgatás egyszerűen figyelmen kívül hagyta, hogy az azt megelőző hónapokban a professziós intézmény visszatérően kérvényezte anyagi mozgásterének a növelését. Az ügyiratból kiolvasható szándék a tárca részéről a tanárvizsgáló bizottság javadalmazásának tartós rendezésére később, a pénzügyi stabilizációt követően sem teljesült. Ezt jelzi, hogy a minisztérium által a nagyobb anyagi mozgástér biztosítására irányuló többhavi működési költség kiutalására vonatkozó intézkedéssel62 kapcsolatban az ügyvezető alelnök jelezte az utalás sürgősséggel történő végrehajtását a költségek fedezésére.63 Emellett 1927 nyári hónapjaiban újfent deficites volt a bizottság működése, amely miatt a kezelési költségek egy részét ismét fel kellett használnia az elnökségnek a működőképesség megőrzése végett.64 A minisztérium tehát nem a testület költségvetésének tartós egyensúlyban tartására törekedett, amelyre a válság évei alatt a pénzügyi eszközei sem álltak rendelkezésre, hanem inkább a funkcionalitásnak minimális ráfordításokkal történő megőrzésére, amely ugyanakkor együtt járt a professziós szerv tartós kiszolgáltatottságba történő helyezésével, mivel emiatt folyamatosan az a veszély fenyegette, hogy anyagi eszközök hiányában működését fel kell függesztenie.

Ugyanez a mintázat köszön vissza a testület adminisztratív személyzetének dotációjában. A működési költségekre fordítható összegek alacsonyan tartása ugyanis érintette a bizottság adminisztratív munkáját segítő díjnokok, gépírók és a vizsgálatra felügyelő tanárok javadalmazását. A költségvetés biztosításának nehézségei közvetlenül szembesültek a munkakörben dolgozók, hiszen a működéshez szükséges eszközök és a többszöri költözések a bérezésre fordítható dotációt is kérdésessé tették.65 Hiába jelezte Melich János, hogy a vizsgajelentkezések, illetve a Felső Kereskedelmi Iskolai Tanárvizsgáló Bizottság ügyvitelének kezelése olyan mértékű munkafelhalmozódást eredményez, amelyet a hivatali időben nem tudtak ellátni, így túlmunkát kellett vállalniuk, különösen a vizsgajelentkezések által érintett tavaszi és téli időszakban.66 Előfordult, hogy a vizsgafelügyeletet ellátó tanárok önkényesen felülbírált javadalmának egy részletét fizette ki VKM,67 illetve a kisegítő személyzet egy részét nem foglalkoztatta fedezet hiányában.68 Az ügyiratokból pedig úgy tűnik, hogy 1924 tavasza folyamán a különmunka díjazása teljesen meg is szűnt,69 amelyet a minisztérium igyekezett a konszolidáció során orvosolni.70 Vélhetően ennek az eredménye volt, hogy 1925 decemberétől a VKM félévi 10.000 koronát,71 1927-et követően pedig 800 pengőt utalványozott ki.72 A vizsgajelentkezések emelkedő száma és a ügyviteli rend komplexebbé válása ellenére a professziós szerv adminisztratív tevékenységét támogató személyzetet tehát ugyanolyan financiális kiszolgáltatottság sújtotta, mint a bizottság adminisztratív működésének az egészét.

Az anyagi alávetettség nem csupán a bizottság működésének adminisztratív vonatkozásait, hanem magát a szakértői tevékenységet, azaz a vizsgacenzorok működését is érintette, amely a tanárvizsgadíjak változásaiból követhető nyomon. A dualista éra utolsó vizsgaszabályozási rendelete, az 51.874/918. IV. sz. (IV. 26.) az alapvizsga árát 40, a szakvizsgáét 80,73 a pedagógiai vizsgáét szintén 40 korona fizetésében határozta meg.74 Kiadását a tanárvizsgáló fővárosi és a vidéki tanárvizsgáló bizottságok hosszú lobbitevékenysége készítette elő, amellyel lényegében nyomás alá helyezték a minisztériumot a cenzorok díjazását is meghatározó vizsgadíjak emelése ügyében (Garai, 2022a, pp. 196–201). Miután Wittmann Ferenc 1919 őszén jelentette, hogy a díjtételek a Tanácsköztársaság időszaka alatt sem változtak,75 a VKM-ben már 1920 áprilisában felmerült a vizsgadíjak megváltoztatásának a kérdése, mivel a szigorlati díjakat 100%-kal emelték korábban, s a középiskolai vizsgák díjai is meghaladták a tanárvizsgálati díjszabást. Emiatt a bizottságok az 1918 előtti módszerhez folyamodva, egyeztetett módon, hasonló tartalmú felterjesztéseket tettek a kultusztárca részére a vizsgák díjemelésére. A budapesti vizsgabizottság valamennyi díjtétel megduplázását javasolta,76 amelyhez közös álláspontot kialakítva a pozsonyi és a kolozsvári testület elnöksége is csatlakozott.77 A debreceni bizottság azonban két és félszeres emelést javasolt, így alap- és pedagógiai vizsga esetében 100-100, a szakvizsga tekintetében pedig 200 koronára nőtt volna a díj. Láng Nándor felterjesztésében azt is megjegyezte, hogy az így kiszabott költségek összességében még mindig alatta maradtak volna egy jogi diploma megszerzésének, amely mindent egybevetve 800 koronába került szemben a tanári diploma 400 koronás ráfordításával. Ez pedig az egész hivatást leértékelte más szakértői csoportokkal szemben.78 A minisztérium tisztviselői a fővárosi álláspont elfogadását javasolták és a 80-160-80 koronás kulcsot, azaz a szigorlatokat követő díjszabás alkalmazását tarották elképzelhetőnek, amely nem fedezte volna teljesen a vizsgáztató tanárok díjait, így az államkincstár részére ez évi 4–5000 koronás kiadást eredményezett volna a cenzorok honoráriumának kiegészítése miatt.79

A tervezett állami kiadás miatt azonban a Pénzügyminisztérium feltartóztatta a rendelet kiadásának a folyamatát, és jelezte a VKM felé, hogy olyan díjszabást kell készíteni, amelyben az állami kincstár mentesül mindenfajta ráfordítástól a tanárvizsgálatot végző cenzorok munkadíját illetően. Javasolta egyúttal azt is, hogy az egyes hivatásokra képesítő vizsgák díját egységesítse a kultusztárca, amely mind adminisztratív, mind pedig szociális szempontból fontos előnyökkel járhatott volna.80 A kultusztárca a pénzügyminiszteri elvárásoknak messzemenően megfelelve olyan rendeletet készített elő, amelyben a 150-300-120-as kulcsot alkalmazva az államot mentesítette a ráfordításoktól, illetve kötelezte a jelölteket a közvetlen tanárvizsgáló bizottsági befizetésekre. Ez további adminisztratív és költségvetési könnyítést jelentett az államkincstár részére, ugyanakkor újabb teherként jelentkezett a tanárvizsgáló bizottságoknál.81

A vizsgadíjakat szabályozó 115.841/920. V. (I. 5.) rendeletben a VKM amellett, hogy a Pénzügyminisztérium számára megküldött vizsgadíjakat rendelte el, kilátásba helyezte a szegényebb jelöltek felmentésének a lehetőségét a díjfizetés negyede vagy fele alól. Egyúttal megjegyezte, hogy a háborút követően a jogi végzettség megszerzése 798, az orvosi diploma pedig 1308 koronát igényelt a jelöltektől. A felemelt díjazással együtt a tanári diploma továbbra is mindössze 570 koronát tett ki, amelynek a megállapítását a jelentkezők társadalmi hátterével indokolt a minisztériumi igazgatás. Ehhez kapcsolódóan elrendelte, hogy a közalkalmazottak gyermekeit szintén lehet díjkedvezményben részesíteni.82

A szabályozás élénk eszmecserét váltott ki a tanárvizsgáló bizottság 1921. január 27-i elnökségi ülésén. A vita a jelöltek díjbefizetésének a kezelését, a szegény jelöltek vizsgadíjának az elengedését és a vizsgafokokhoz kapcsolódó díjegységet érintette. Az elnök azt javasolta, hogy a jelöltek a postatakarék-pénztárba fizessék be a vizsgadíjakat ezzel tehermentesítve a bizottság adminisztrációját.83 A szegény sorsú és közalkalmazottak gyermekeire vonatkozó kedvezményeket betarthatatlannak tartotta az elnökség, így Pauler Ákos ennek módosítását, Fináczy Ernő pedig egyenesen eltörlését javasolta. Ezzel szemben Rados Gusztáv a műegyetemi tandíjak 25%-ából létesített Diákjóléti Alapból tartotta az ilyen jelölteket kompenzálhatónak utólag, míg Kornis Gyula azt javasolta, hogy az állam eddigi ráfordításait a vizsgákra ezután fordítsa a kormányzat a nehéz sorsú jelöltekre. Az elnök azt is szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a vizsga díjegységeinek módosítását is kezdeményezi, mert azok nem érték el a középiskolai magánvizsgálatok 50 koronás átlagdíját sem. Az értekezleten olyan sok kritika érte a rendeletet, hogy az ülésen részt vevő Friml Aladár, aki a VKM-hez volt beosztva, s értesüléssel bírt a rendelet megalkotásáról külön is felszólalt a rendelet megalkotását vezető szempontok ismertetésére.84 Lényegében tehát csak a rendelet módosításának kezdeményezésében alakult ki egyetértés, azt azonban nem kérdőjelezte meg a bizottság vezetése, hogy a tanárvizsgálati díjak összességében alatta maradtak más hivatáscsoportok képesítési díjainak. Tehát a VKM érveit elfogadva lényegében hozzájárult saját strukturális alávetettségéhez, amelyet igazolni vélt a tanárjelöltek alacsonyabb szociális státuszával.

Az elnökség véleményét közvetítve Szinnyei József elnök kérte a VKM-et a vizsgáztatásért járó díjszabások egységes megállapítását elfogadva a szakdolgozatok és zárthelyi dolgozatok bírálatáért a rendeletben szereplő 60 és 30 koronás díjazást, de az elnöklésért és a szóbeli vizsgáért egységesen 30-30, míg a latin és görög zárthelyi dolgozatok bírálatáért 15-15 korona megállapítását javasolta, hogy a vizsgadíjakat egyenlő mértékben lehessen felosztani.85 Ez az alapvizsgán a klasszika-filológiai, a magyar–latin, a történelem–latin, a történelem–magyar, a történelem–földrajz, a mennyiségtan–természettan és mennyiségtan–ábrázoló geometriai szakokon 15 koronával, a földrajz–természetrajz, a természetrajz–vegytan díjait viszont 75 koronával emelte volna meg a vizsgadíjat. A szakvizsgán a klasszika-filológiát hallgatók, a mennyiségtan–természettan, valamint a mennyiségtan–ábrázoló geometria szakosok esetében a vizsgadíj 30 koronával csökkent volna, míg a német–latin és történelem–latin szakosoknál 15, a magyar–német és a történelem–magyar szakosoknál 30, a magyar–latin szakosoknál 45, a földrajz–természetrajz és természetrajz–vegytan szakosoknál pedig 60 koronás emelkedést eredményezett volna a részvizsgák nagyobb száma miatt. A pedagógiai vizsgákon a tervezet egyáltalán nem eredményezett volna díjváltozást. A közalkalmazottak gyermekei esetében az elnök a javasolt díjkedvezmények eltörlését ajánlotta a VKM figyelmébe azzal, hogy a minisztérium tegye lehetővé a kiváló eredményt felmutatók számára a Diákjóléti Alapból vizsgadíjuk egy részének visszanyerését.86

A miniszteriális igazgatás lényegében csak a közalkalmazottak gyermekeire vonatkozó kedvezményadás felfüggesztéséhez adta az elvi hozzájárulását, az egységes díjszabás kialakítását a jelöltek terheinek mérséklésére, valamint arra hivatkozva utasította vissza, hogy az egységes tanári kvalifikáció miatt nem indokolható a szakterületek közötti eltérő díjszabás akkor sem, ha egy-egy szak esetében több részletvizsga lebonyolítása szükséges.87 Ezzel lényegében azt jelezte a VKM, hogy a díjak felosztása nyomán kialakult egyenlőtlenséget a bizottság tagjai között nem tekinti feladatának kezelni.88 Ez egy lényeges konceptuális változásnak tekinthető a minisztérium és a professziós testület vonatkozásában, hiszen 1921-ig a VKM a bizottság tagjait úgy kezelte, mint akik egy egységes szakértői csoportot képviselnek. A vizsgadíjak állami dotációjának visszavonásával azonban a szakértők belső természetes tagozódása mellett egy új, a kliensek díjazásából befolyó összegek egyenlőtlen felosztásából fakadó belső törésvonal kialakulásának a veszélye fenyegetett, amelyet a VKM nem tekintett fenyegetésnek a testület működésének az egésze szempontjából.

A bizottságon belüli egyenlőtlen anyagi viszonyok kialakulásának lehetőségét felismerve az elnökség igyekezett egységes díjszabást kialakítani. Így a szakdolgozatok és a zárthelyi dolgozatok megbírálásáért 60, illetve 30 korona, valamint a görög és latin dolgozatok után 20, illetve a modern nyelvi fordítás bírálatának elkészítésért 15 korona honorárium kifizetését követően a fennmaradó összeget a vizsgadíjból a vizsgák számával osztották el, így egy-egy szóbeli vizsgáért 25 és 28 korona közötti összegeket fizettek a cenzoroknak attól függően, hogy részletvizsgát bonyolítottak le, vagy elnöki funkciót töltöttek be.89 Az elnökség felismerve, hogy az államtól nem számíthat támogatásra a szakértői testületen belüli egységes viszonyok fenntartására, a vizsgaegységek díjszabását nem is említette a vizsgadíjak módosításának későbbi kérvényezésekor, noha 1928-ig még további 12 alkalommal módosult a díjszabás. Orvoslást mindössze abban a kérdésben kért és kapott a bizottság,90 hogy azok a jelöltek, akik megkezdett vizsgafolyamatukat félbehagyták, például egy sikeres zárthelyi dolgozatot követően, kénytelenek legyenek az elnököt és a vizsgabizottság tagjait a megfizetett vizsgadíjból kártalanítani, s újabb vizsgajelentkezéskor ismét meg kellett téríteniük a bizottság összehívásának költségeit.91

1921 decemberében Melich János ügyvezető alelnök kénytelen volt jelezni, hogy az infláció növekvő mértéke miatt a cenzorokra eső honorárium értéke csökkent, így a vizsgadíjak 250-450-160 koronára történő emelését javasolta. Egyúttal sérelmezte, hogy a tanári szakdolgozatok bírálatáért mindössze 60 koronát kaptak a kijelölt tanárok, noha gyakran előfordult, hogy a jelöltek ugyanazokat a dolgozatokat disszertációként is benyújtották, amelyeknek az áttekintéséért az opponensek részére 80-80 koronát térített meg a bölcsészeti kar.92 A minisztérium ugyan teljesítette a kéréseket 1922. január 1-vel,93 azonban ez egyúttal egy folyamat elindulásának a kezdetét is jelentette, amelynek a során 1922 szeptemberében94 és novemberében,95 majd 1923-ban további négy (1923 márciusa,96 1923 áprilisa,97 1923 szeptembere98 és 1923 decembere99), 1924-ben három (1924 márciusára vonatkozóan kétszer módosult a díjak kitűzése,100 1924 szeptembere101), 1925-ben pedig egy alkalommal az inflációt követve emelkedett a tanárvizsgálatok díjszabása.102 A folyamat 1928-ban zárult le, amikor a VKM pengőértékben határozta meg a díjakat. Az áremelési spirál eredményeként az 1918. évi 40-80-40 kulcs 1925-re 400.000-500.000-400.000-re módosult, ami 625.000–1.000.000.000%-os áremelkedést jelentett 10 év alatt.103A pengőben meghatározott vizsgakulcs 32-40-32 volt, amely nem jelentett áremelést a korábban koronában megadott díjszabáshoz képest.104

A vizsgadíjak emelési folyamata a VKM és a professziós szerv számára is eredményezett kellemetlen ügyeket. Az egyik ilyen a 49.724/1923 (IV. 20.) rendelet által felemelt vizsgadíjakhoz kapcsolódott, ugyanis bekövetkezett az, amit a fővárosi bizottság már 1921 januárjában jelzett a vizsgaegységek általános díjazását érintő szabályozás hiánya miatt: a vizsgabizottságokon belül súlyos anyagi egyenlőtlenségek alakultak ki. Emiatt a vidéki tanárvizsgáló bizottságok közös felterjesztésben kérték, hogy a vizsgaegységek honoráriumát 400 koronában határozza meg a minisztérium, s ebből származtassa a további díjtételeket. Érvelésük szerint ugyanis csak a fővárosi bizottságnál törekedtek a cenzorok arra, hogy egymás között lehetőleg egyenlő mértékben osszák fel a befolyt díjakat, a debreceni, a pozsonyi-pécsi és a kolozsvári-szegedi bizottságban azonban ez az eljárás ismeretlen volt, így a kevesebb részvizsgálattal rendelkező területek vizsgabiztosait egzisztenciális természetű veszélyek fenyegették.105 A minisztérium nem méltányolta a vidéki társbizottságok együttes felterjesztését, így a szabályozás alapelvei változatlanok maradtak, ráadásul megbomlott a bizottságok között kialakult egységes fellépés a vizsgadíjak szabályozásának az ügyében. Alighanem ezt érzékelve a fővárosi bizottság kéréseit 1923 második felében a vizsgadíjak további emelésére vonatkozóan egyszerűen visszautasította a VKM arra hivatkozva, hogy a gyakori emelés nem célszerű.106 Többször előfordult emellett, hogy a rendeletalkotás minősége a gyors szabályozás miatt leromlott, így a bizottságnak korrekciót kellett kérnie elírás,107 vagy kedvezmények túlzott mértékű kiterjesztése miatt.108 Emellett az is megesett, hogy a bizottság egyszerűen nem kapta meg a díjváltozásról szóló rendeletet, így azt nem tudta alkalmazni a vizsgajelentkezések kezelése során.109

A fővárosi tanárvizsgáló bizottság 1920–1928 közötti működéséről tehát összességében megállapítható, hogy személyzeti vonatkozásban igyekezett fenntartani működését oly módon is, hogy ideiglenesen más tanárvizsgáló bizottságoktól vett át cenzorokat. Összetételébe azonban az állam közvetlen és követett módon is hatást gyakorolt a személyzeti összetételére részben a vezető tisztviselők leváltásával, illetve új tanszakok bevezetésével, emellett pedig aktívan szolgáló államtitkárokon, illetve minisztériumi munkavégzésre beosztott tagokon, tankerületi tisztviselőkön keresztül állandóan is képviseltette magát a kultusztárca a testületben.

A háború és a Tanácsköztársaság időszakának hatásai sokrétűek voltak a bizottság működésére vonatkozóan. A 200.467/919. BXVI. (XII. 5.) és a 188.366/B.XVI. (XII.5.) számú rendeletek látszólag egységes alapelveket vezettek be a nem hadviselt és a hadviselt tanárjelöltek ügyeinek a kezelésében, valójában azonban az egyéni eseteken keresztül látható módon a jelöltek közötti különbségtételt intézményesítette, amely átgyűrűzött a tiszttanárok, a tanítórendi és felekezeti hátterű jelöltek és a külföldi állampolgárok ügyeinek a kezelésében is az átmeneti intézkedések 1921 végén történő kivezetését követően. A tanárvizsgáló bizottság jogot nyert a jelöltek világnézeti és politikai tevékenységének a vizsgálatára az igazolóbizottsági eljárások lefolytatásával és az oklevél-megtagadás kialakításával, azonban ezekben az esetekben adminisztratív eljárási hibákra hivatkozva tagadták meg a jelöltektől a vizsgák folytatását vagy a tanári diploma kiszolgálását. A proletárdiktatúra időszaka alatti tevékenység esetében kiszabott ítéleteket azonban bizonyos idő elteltével rendszerint enyhítették. Az átmeneti intézkedések kivezetését követően a VKM és a bizottság egyaránt törekedett a tanárvizsgálatok színvonalának emelésére, amelyet mutatnak az in absentia egyetemlátogatási ügyek szigorú szabályozása és a vizsgajog elévülésének a bevezetése. Ugyanakkor ezeket a standardizációs törekvéseket a VKM csak addig támogatta, amíg nem ütközött direkt módon kultuszpolitikai érdekekkel, hiszen a külföldi egyetemi félévek beszámítása esetében a szakértői véleménnyel szemben egyszerűen a minisztérium szabályozatlanul hagyta a kérdést, hogy saját álláspontja maradhasson érvényben. A külföldi állampolgárságú jelöltek tanulmányi elismerésénél a professziós testület rendszerint korlátozta a képesítéseket, ugyanakkor ennek a csoportnak az esetében is előfordult különbségtétel a jelöltek között. Singer Erzsébet esetében ugyanis a testület állásfoglalását befolyásolta a numerus clausus módosítása körül kialakult feszült politikai légkör, és ennek nyomán a szakértői testület álláspontját eleve alárendelte a várható minisztériumi reakciónak, amely ugyanakkor az intézményi antiszemitizmus megnyilvánulásához vezetett.

A bizottság működésére súlyos hatással volt a vizsgák számának a hullámzása, valamint a költözéssel együtt járó széttagoltság és a gazdasági válság hatásai. Utóbbi vonatkozásában megállapítható, hogy a VKM a bizottság működőképességének fenntartását tartotta mindössze fontosnak, de ennek ellenére 1924 nyarára a testület gazdálkodása csődbe jutott. A működésre fordítható alacsony dotáció, amely a szakértői csoport működésének adminisztratív és szakértői tevékenységének aspektusait is meghatározta, a más szakcsoportokkal szembeni alárendelődést és az állami irányába történő kiszolgáltatottságot eredményezett. A vizsgadíjak szabályozása kapcsán pedig az is feltárult, hogy a vizsgadíjazás állami támogatásának megszüntetése nyomán előálló belső feszültség kezelését a minisztérium elhárította magától, ezzel utat engedve a professziós testületben meglevő belső viszonyok átalakulásának, amely különösen a vidéki testületeket érintette érzékenyen. A budapesti tanárvizsgáló bizottságnak tehát úgy kellett a tanárvizsgálati reformot lefolytatni 1920–1927 között, hogy működésében minden tekintetben kedvezőtlenebb feltételekkel kellett megküzdenie, mint 1918 előtt, amit súlyosbítottak az állam közvetett és közvetlen beavatkozásai a testület személyzeti és professziós tevékenységeibe.