A professzionalizmust formáló intézmények és a fővárosi bölcsészkar felekezeti összetételének az 1918/1919–1924/1925. tanévek közötti összehasonlításából látható, hogy a fővárosi tanárképző intézet hallgatói a bölcsészkar felekezeti viszonyait képezték le három különbséggel az adatokban. Az egyik a római katolikus hallgatók mérsékeltebb jelenlétében érhető tetten. Ebben a vonatkozásban megállapítható, hogy a fővárosi tanárképző adatai alig maradnak el a bölcsészkarétól szemben az Eötvös Collegiummal és a kolozsvári-szegedi intézettel, amelyekben a római katolikusok száma még alacsonyabb volt. A második aspektus az izraelita felekezeti hátterű tanárjelöltek ugyancsak csekélyebb képviselete a tanárképző intézetben, amely elmaradt a bölcsészkari és a kolozsvári-szegedi tanárképző intézettől, de meghaladta az Eötvös Collegium mindössze 2,26%-os adatát. Alacsony számuk a fővárosban azzal magyarázható, hogy a numerus clausus miatt egyszerűen nem tudtak beiratkozni, emiatt részben külföldi, részben pedig a vidéki egyetemi tanulmányokat választották, ahol viszont a törvény ellenére beiratkozásuk lehetséges volt.2 Szerepet játszhatott továbbá alacsony reprezentációjukban a tanári kinevezésük várható akadálya, amely eltántoríthatta a jelölteket az erőforrásokat igénylő tanárképző intézeti és Ménesi úti tanulmányoktól. A harmadik különbség a protestáns felekezetek nagyobb reprezentációja, amely a reformátusok és az evangélikus esetében is felülmúlta a bölcsészkari népesség adatait. A protestánsok képviselete tekintetében a fővárosi tanárképző intézet inkább hasonlított az Eötvös Collegium hallgatói összetételéhez, ahol a tagság majdnem ötödét adták a reformátusok, illetve 17,39%-át az evangélikusok. A reformátusok képviselete azonban így is elmaradt a szegedi-kolozsvári intézetétől, ahol a jelöltek közel 40%-a ehhez a csoporthoz kapcsolódott erős felekezeti jelleget kölcsönözve ezzel az intézmény számára.3

A statisztikákban szembeötlő a tanárképző intézetek tanszemélyzetének magas száma, amely a vizsgált időszakban 51 és 10 között váltakozott (ld. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1925, pp. 199). Ez az adat megtévesztő, hiszen az adatok feldolgozásánál nyilvánvalóan az állandó tanszemélyzethez számították az óraadó tanárokat, akik nem főállásban látták el feladatukat. A fővárosi intézet saját beadványaiban a minisztérium irányába is úgy nyilatkozott rendszerint, hogy mindössze két–három főállású oktatója volt, akiknek a munkaereje felett kizárólagosan az igazgatóság rendelkezett.

A statisztikai adatokból megállapítható tehát, hogy némi hullámzással ugyan, de a tanárképző intézet tagsága az 1918/1919–1924/1925. tanévek között összességében több mint ötödével emelkedett. Az ezzel járó feladatbővülést, illetve az infláció gyorsulását azonban a VKM nem tudta követni az intézet számára kiutalt átalányra fordítható összegekkel. A felülbélyegzés előtt kiutalt 1222 korona lényegében a legelemibb szükségleteket sem fedezte. Petz Gedeon igazgató ezt többször sérelmezte a tanév folyamán, megemlítve, hogy az alacsony dotáció miatt akadozott az irodaszerek beszerzése, és egyáltalán nem tudott az intézet új könyveket és folyóirat lapszámokat vásárolni.4 A minisztérium méltányolva a kérést 1921 júliusával az átalányt az évi 2444 koronáról 10.000 koronára, a könyvtári beszerzéshez szükséges keretet pedig 5000 koronában állapította meg kilátásba helyezve, hogy az 1921/1922. tanévben a könyvtári keretet is a duplájára emeli.5

1922 júliusában ismét kérelmeznie kellett az intézet vezetésének a dologi költségvetés kiutalását, mivel a minisztériumi számvevőség úgy értelmezte az 1921 nyarán hozott intézkedést, hogy a régi keretösszeg megszűnt, s az emelés mindössze egy egyszeri intézkedés volt, így dologi költségtérítést az új tanévre egyáltalán nem kapott az intézet.6 A számvevőség intézkedése nem volt véletlen, ugyanis a VKM szerint a tanárképző intézet előző évi költségvetési kimutatása alapján mindössze 3105 korona, 13 fillér kiutalásával számolt a korábbi ígéret ellenére. Tekintettel azonban a drágulásra, a kért 15.000 korona sürgős kiutalására tett javaslatot a minisztériumi adminisztráció, mielőtt az összeg elveszítette volna vásárlóértékét.7 Jól érzékelhető módon a VKM igyekezett ugyanazt a pénzügyi politikát folytatni, mint a tanárvizsgáló bizottság esetében: a korona inflálódásával előre kiutalta az átalányösszegeket, amíg vásárlőerővel bírt. Ezzel azonban már 1922. szeptemberében elkésett az apparátus, mivel Petz igazgató ismét emelést kérelmezett: az irodai szükségletekre ezúttal 40.000, míg a könyvtári beszerzésekre 60.000 koronát igényelt. Kérését azzal támasztotta alá, hogy a papír- és nyomdaipari termékek oly mértékben drágultak, hogy az új tanévben már nem tudtak a beiratkozó hallgatóknak tanárképző intézeti indexeket adni, amelyekbe tanulmányaikat regisztrálhatták, hanem egyszerű jegyzőkönyvekre vezették rá a tantervi utasításokat és a felvett tárgyak regisztrálására szolgáló táblázatokat. Drágult továbbá a természettudományi gyakorlatokon használt laboratóriumi kísérleti eszközök beszerzése, illetve a könyvek és folyóirat-előfizetések is jelentős mértékben emelkedtek. Emellett az irodai adminisztrációban segédkező tanárvizsgáló bizottsági díjnok havi 150 koronás honoráriumát is szükséges volt emelni.8 A VKM eredetileg mindössze 80.000 koronás költségkeretet irányzott elő, azonban a pécsi és a debreceni tanárképző intézetektől 25.000 koronát átcsoportosítottak a fővárosi intézet költségvetésébe, így kilátásba helyezték a referensek a kért összeg kiutalását.9

Az igazgató 1923. júniusi felterjesztése szerint azonban az ígért 100.000 koronás kiutalás nem történt meg, ezért az 1923. június 22-i igazgatótanácsi ülésen egy teljes költségvetési tervezetet állított össze az intézet vezetése, amelyben a dologi költségekre 300.000 koronát kért, a személyi juttatások emelésére pedig 1.494.000 koronát. Utóbbival kapcsolatban a tervezet megjegyezte, hogy 1921 előtt évtizedekig nem emelte a VKM az igazgató, az igazgatóhelyettes és a tanácstagok juttatásait, így békebeli értéken előbbiek 26, utóbbiak pedig 13 fillér honoráriumot kaptak. Emiatt a megbízott előadók részére heti két óráért évi 24.000 (35 fővel számolva 840.000), a tanácstagok részére évi 30.000 (hét fővel számolva évi 210.000), az igazgató és az igazgatóhelyettes részére 60-60.000 korona juttatást irányzott elő a tanácsülés. Az előterjesztésben megjegyezte az igazgató, hogy az óraadók díjazása egy órára számítva 400 korona volt, amely messze elmaradt a középiskolai tanárok és az egyetemi hallgatók által adott magánórák 1500 koronás díjától. Így a költségterv elutasítása esetére kilátásba helyezte a tanács, hogy kollektívan visszaadja megbízatását tiltakozva az Eötvös Loránd által létrehozott intézet anyagi ellehetetlenülése ellen.10 A kollektív lemondás szándéka mutatja, hogy az 1923 folyamán többször anyagi segítségben részesített tanárképző intézeti tanácstagok és tanárok helyzetüket kilátástalannak ítélték.11 Ezt az inflációs nyomással párosuló növekvő adminisztratív terhelés eredményezte, amely a folyamatban levő tanárképzési reform és a hallgatók számának emelkedése miatt alakult ki.

Az igazgatótanács nyomásgyakorlása nem hozta meg a várt eredményt, hiszen miután a VKM felszólította a tanárképző intézeteket az 1924/1925–1926/1927. tanévekre vonatkozó költségvetési tervezetek összeállítására,12 a 1923. december 7-i ülésen a békebeli juttatások 300-szoros felemelését szorgalmazta. Így az óraadók éves tiszteletdíja 240.000, a tanácstagok éves honoráriuma 300.000, az igazgató és az igazgatóhelyettes díjazása 600.000 és 450.000, míg a tanárvizsgáló bizottság díjnoka számára az adminisztratív teendők ellátásban nyújtott segítségéért 200.000 koronás fizetést irányzott elő. A tanács szükségesnek tartotta a tanárképző intézeti ösztöndíjak esetében is alkalmazni a 300-szoros kulcsot, amelynek eredményeként egy-egy pályázó évi 300.000 koronás ösztöndíjban részesülhetett.13 A minisztériumi ügyirat szerint a pénzügyminisztérium nem akarta teljesíteni a kérést, azonban ezúttal a VKM is fontosnak tartotta az emelését, így az ország összes intézetében egységesen, a fővárosi javaslatnak megfelelően állapították volna meg a díjazást.14 Az ösztöndíjak emelését azonban nem támogatta a kultusztárca költségvetési fedezet híján, noha azok már 1923 őszén is olyan alacsony összegűek voltak, hogy az ösztöndíjasok villamosjegyének a költségét sem fedezték, amikor a tanárképző intézetből az állampénztárba vitték át az ösztöndíjak átvételéről szóló elismervényeket.15

A tanárképző intézet igazgatója kénytelen volt 1924 júniusában jelezni, hogy elmaradt a válasz korábbi beadványaikra, és az 1923/1924. tanév II. felében órákat adó tanárok tiszteletdíját egyáltalán nem fizette ki az államkincstár adminisztratív átállás miatt. Amikor emiatt személyesen járt el a minisztériumban, két egymásnak ellentmondó felvilágosítást kapott. Az egyik szerint a díjemelést a Pénzügyminisztérium nem fogadta el, és a jövőbeni emeléseknél is az 1923. júniusi javaslatait tekintették kiindulópontnak, amelyekhez képest még 40%-os emelést kívántak végrehajtani. A másik szerint a békebeli díjazásokon alapuló 200%-os emelést ajánlott a pénzügyi vezetés. Az igazgató jelezte, hogy mindkettőt elfogadhatatlannak tartja, és határozottan kérte az elmaradt tiszteletdíjak megfelelő mértékkel történő emelését követően az utalványozást, valamint „hiteles adatokat” arra nézve, hogy a VKM miként kívánta rendezni a személyi kifizetéseket.16 A minisztériumban ezúttal is elindult egy kifizetései eljárás, amely alapján az 1923 júniusi javaslatot alapul véve kívánta az apparátus kiegyenlíteni a hátralékot,17 az előző ügymenetekhez hasonlóan azonban ez is meghiúsult, és az emelési javaslatokra egyáltalán nem kapott választ az intézet.18 Végül 1925 januárjában a pénzügyminisztériumból kiinduló kezdeményezés eredményeként kapták meg az intézet tanárai és óraadói az elmaradt bérezést, amelynek a mértéke azonban még az 1923 júniusában tett javaslatokétól is elmaradt.19

Az utalványozást követően 1925 nyarán megpróbálta konszolidálni a VKM a tanárképző intézmények költségvetését, így 1925 júniusában a fővárosban a tanárképző intézet mellett az Eötvös Collegium, valamint a tanárvizsgáló bizottság költségvetését is jelentős összegekkel egészítette ki.20 Emellett 1925 júliusában elrendelte a felhalmozott adósságok mértékének feltárását és jelentését.21 A költségvetési konszolidáció aligha tudta ellensúlyozni a megelőző évek alacsony dotációját. A legnagyobb összeget elnyerő Eötvös Collegium igazgatója, Bartoniek Géza rá is mutatott arra, hogy a kiutalt díjtételek tulajdonképpen a már lejárt és a folyó tartozások rendezésére voltak elegendők, de tartós megoldást nem jelent a költségvetés hosszú távú rendezéséhez.22 A korábbi évek nélkülözése azért is volt különösen aggasztó a tanárképző intézet szempontjából, mivel a tanárképzési reform eredményeként az intézet 1925/1926 szeptemberétől átalakult, és valamennyi elsőéves hallgatónak be kellett iratkoznia tanári képesítésük megszerzéséhez. Így a korábbi évek 70 és 130 között mozgó teljes taglétszám 1925 szeptemberétől 450–500-ra emelkedhetett, amelyre az intézmény adminisztratív tekintetben nem volt felkészülve. Az ügyszámok várható megnövekedése miatt kérte Szidarovszky János és Kovács Dezső, a VII. kerületi Madách Gimnázium tanárának beosztását, valamint legalább egy napidíjas alkalmazását.23 A VKM ugyan elismerte a kinevezések indokoltságát, azonban a kért napidíjas alkalmazását nem tartotta lehetségesnek. Csupán Szidarovszky és Kovács alkalmazásához járult hozzá abból a megfontolásból, hogy csak utóbbi jelentett új kiadást a költségvetésnek, hiszen Szidarovkszyt mindössze a tanárvizsgáló bizottságtól kellett áthelyezni egy másik költségvetési sorra.24

Mint látható tehát az inflációs nyomás a tanárképző intézet ügyvitelét paralizálta, ami az ügykezelés akadozásában, illetve az igazgatótanács kollektív lemondásának felajánlásában érhető tetten. A forráshiányt a VKM részben nem tudta kezelni a Pénzügyminisztérium költségvetési szigora miatt, részben pedig az információk visszatartásával, illetve a kommunikáció hiányával egy feszült viszony létrejöttéhez járult hozzá az államigazgatás és a professziós intézmények között. Ezt a nyomást tovább fokozta az időközben zajló tanárképzési reform, amely új szerepbe helyezte a tanárképző intézetet. Ennek jellegét segítenek megérteni azok a tantervi módosítási kísérletek, amelyek az 1920-as évek első felében a professzionalizmus formálásának korábbi irányait akarták módosítani.