A VKM által meghatározott kereteknek megfelelő reformtervezetet Fináczy Ernő készítette el, amelyet a tanárképző intézet igazgatótanácsa megvitatott az 1921. június 20-i ülésén, s az ezen kialakult álláspontnak megfelelő tervezetet terjesztett fel az igazgatóság a kultusztárcához.4 Az igazgatótanácsot a leginkább az aggasztotta, hogy az alapelvekből egy, az egyetemtől elkülönülten, ráadásul a középiskolai tanárság befolyása alatt működő tanárképző intézet képe rajzolódott ki, amely az egyetemi tanárok autoritását a tanárképzés felett kétségbe vonta. Emiatt a VKM külön rendeletben tisztázta az igazgatóság számára, hogy nem áll szándékában az egyetem bölcsészeti karától elválasztani az átalakított intézményt, s az egyetemi tanárok professziós autoritását is érintetlenül kívánta hagyni. Ugyanakkor jelezte, hogy a professzorok befolyásának érintetlenül hagyása nem zárta ki középiskolai tanárok felkérését óraadásra az intézetben, illetve azt, hogy az igazgatótanácsba tankerületi főigazgatók is kinevezést nyerjenek. A tárca ennek szellemében kérte fel a tanácsot a törvényjavaslat tanárképző intézeteket érintő részeinek elkészítésére, valamint a szervezeti szabályzat átdolgozására.5

Az új szervezeti szabályzat elfogadásához előbb az 1883: XXX. tc. 60–70. §-ait kellett módosítani, amelyekben a professzionalizmus formálását tekintve az egyetemi tanulmányok jelentek meg elsődleges feltételként. Az 1924: XXVII. törvény elfogadását követően azonban ez a jogszabályi akadály elhárult, hiszen első szakasza a tanárképző intézeteket tette meg a tanárképzés központi felügyeleti szervévé a kötelező tanárképző intézeti tagság előírásával. A szervezeti szabályzat módosításának a kidolgozásával is Fináczy Ernőt bízta meg az igazgatótanács, aki az 1925. április 27-i ülésen mutatta be tervezetét, amelyet a testület részletesen áttekintett és jóváhagyott. A szabályzatot felterjesztő levelében Petz Gedeon igazgató külön is szükségesnek érezte kiemelni, hogy az igazgatótanács tíz főt számláló tagságából legalább nyolcnak egyetemi tanárnak kellett lennie. Ezt azzal indokolta a felterjesztésben, hogy az 1924: XXVII. törvény a tanárképzés teoretikus szakaszának irányítását az egyetem bölcsészeti karának feladataként határozta meg, ez indokolttá tette az egyetemi oktatók kinevezését, akik ismerték a hallgatókat, ösztöndíj-folyamodványaikat így jobban el tudták bírálni, emellett a tanárképző intézet és az egyetem közötti kapcsolattartásban is alkalmasabbak voltak más csoportok képviselőinél.6

Az intézet szervezeti felépítésével kapcsolatban a szabályzat rögzítette, hogy élén az elnök és az igazgatótanács áll. Az igazgatótanács legalább nyolc tagjának a bölcsészeti kar nyilvános rendes, vagy rendkívüli tanárai közül kellett kikerülnie. Az elnököt csak a rendes tanárok sorából lehetett jelölni, aki az intézet egészét képviselte a VKM és más hatóságokkal szemben, illetve felügyelte a képzést, valamint a tankerületi főigazgatói jogokat gyakorolta a gyakorlógimnázium irányában. Javaslatára a VKM-miniszter az igazgatótanács nyilvános rendes egyetemi tanár, rendkívüli tanár tagjai közül egy elnökhelyettest bízott meg, aki az intézet általános adminisztrációját vezette, az igazgatótanácsi ülések alkalmával betöltötte a jegyzői tisztséget, valamint az elnök akadályoztatása esetén gyakorolta a felügyeletet a gyakorlóiskola felett. Így lényegében a korábbi igazgatói, igazgatóhelyettesi funkciókat egyesítette.11

Az igazgatótanács tagjai a félévben rendes, illetve sürgős esetben rendkívüli üléseken vitathatták meg a tanárképző intézet ügyeit. Az üléseken való megjelenés kötelezettsége mellett a tanácstagok látták el a szakterületeikhez tartozó tanárjelölteket tanácsokkal, hogy a tanárképző intézeti utasítások (tantervek) mely előírásait kellett teljesíteniük félévük érvényessé nyilvánításához, amelyeket a tanárvizsgálat különböző vizsgafokozataihoz kellett teljesíteniük. Emellett konzultálniuk kellett az általuk felügyelt területek óraadó tanáraival, valamint látogatást kellett tenniük időnként a gyakorlógimnáziumban, s tapasztalataikról az igazgatótanácsi ülésen kellett jelentést készíteniük. Az igazgatótanács határozta meg a bölcsészkarral történő egyetértésben azoknak a bevezető és szaktárgyi, idegen nyelvi, valamint módszertani stúdiumoknak a körét, amelyet a tanulmányaikat megkezdő, a már alapvizsgát teljesített, szakvizsgára készülő és a már szakvizsgázott, gyakorlóévet teljesítő hallgatóknak kötelező volt látogatniuk. Lényegében tehát a testület együttesen állította össze a tanárképző intézet félévi tantárgyi programját, illetve jelölte ki az egyetemi és műegyetemi tanrendből azoknak a kurzusoknak a listáját, amelyet ajánlott volt látogatni és a tanárképző intézeti tantervvel összhangban álltak, ezekről a hallgatókat az igazgatótanácsi tagokkal történő konzultáció során tájékoztatták. A tanács adhatott megbízást félévről félévre a tanárképző intézetben tartandó órák megtartására. Fontos feladata volt ezen kívül a testületnek, hogy a tanárképző intézethez és a gyakorlógimnáziumhoz rendelt ösztöndíjakra ajánlhatott a jelentkezők közül a kultusztárca részére olyan hallgatókat, akiket érdemesnek talált a támogatásra. Az elnök és az igazgatótanács mandátuma öt évre szólt. 12

A tanárképző intézet elnökségének, igazgatótanácsi tagjainak és megbízott előadóinak a honoráriumát a VKM állapította meg, és utalványozta félévi rendszerességgel. Ugyancsak félévi időközökben kellett az intézet oktatóinak jelentéseket készíteni az általuk vezetett stúdiumokról az elnökség részére, amelyet az igazgatótanácsi ülésen vitathattak meg a tanácstagok. Részben ezek, részben az igazgatótanácsi ülések során felmerülő kérdések alapján a tanév végén az elnök jelentést tett a kultuszminiszter részére.13

A szervezeti szabályzat megújított formájában az 1925/1926. tanévtől lépett életbe, így a tanárképzés teoretikus szakaszát 1924/1925. előtt megkezdőkkel szemben csak a gyakorlótanítás vonatkozásában alkalmazták már életbe lépése előtt.14 Erre azért kerülhetett sor, mert a tanárvizsgálati szabályzat tárgyalása során is a gyakorlóév standardizált eltöltését a tanárképzés szakértői a reform egyik legfőbb hozadékának tekintették. A Szervezeti szabályzathoz kapcsolódtak az úgynevezett tanárképző intézeti utasítások, amely a tanárjelöltek tanárképző intézeti leckekönyvének első felében voltak megtalálhatók, s két fő részre tagolódott. Az elsőben a valamennyi tanárjelöltre vonatkozó egységes instrukciókat tartalmazta a beiratkozásra, illetve az egyes vizsgálati fokokhoz teljesítendő általános követelmények teljesítésére vonatkozóan. A második pedig a tanárvizsgálati szabályzatban engedélyezett szaktárgyak szakspecifikus követelményrendszerét foglalta magában.

Az utasítások tehát egyszerre foglalták magukban a praktikus tudnivalókat az intézet működéséről, illetve egy tantervi áttekintést adtak arról, hogy mely tantárgyak teljesítése szükséges a különböző tanulmányi szakaszokban a vizsgafokozatokra történő jelentkezésekhez. A felvételire a szeptember 1–október 12. közötti időszakban kerülhetett sor az érettségi bizonyítvány, az egyetemi leckekönyv és a bölcsészkar által kiállított felvételi határozat bemutatásával. Ekkor kapták meg a jelöltek a tanárképző intézeti indexüket (jelentkezőkönyvüket). Ezzel kellett a jelölteknek a szakjuknak megfelelő tanácstagot felkeresniük útbaigazításért arra vonatkozóan, hogy az egyetemi indexben és a tanárképző intézeti leckekönyvben felvett stúdiumuk tanári felkészülésükben megfelelő lesz-e. A tanácstagok ezeknek a hallgatási sorrendjét módosíthatták, vagy kezdeményezhették törlésüket. Az indexbe azokat az órákat kellett feltüntetniük a hallgatóknak, amelyek az egyetemi tanrendekben is szerepeltek, a tanárképző intézeti stúdiumokat pedig a jelentkezőkönyvekben kellett regisztrálni. Az aláíratás, illetve a felvett órák bemutatásának kötelezettsége minden félév elején és végén élt az intézet tagjaival szemben a tanulmányok teljes időszakában, beiratkozni azonban csak a szeptemberi–októberi, illetve a második félév előtt január 31-ig, rektori engedéllyel február 18-ig lehetett.15

Az órák megválasztásában a jelöltek „kötött” pályán mozogtak, hiszen lényegében azt a kijelölt programot kellett követniük, amelyet a tanárképző intézeti igazgatótanács megállapított a szaktárgyakhoz kötődő tantervi részletekben, és amelyhez igazítottan az egyes félévekben meghirdette az órákat. Ezek vegyesen tartalmaztak olyan stúdiumokat, amelyek általában a szakterületekbe vezették be a hallgatókat, azok módszereiről, középiskolai előadásáról, illetve a szaktudományok műveléséhez kapcsolódó idegen nyelvi ismeretek megszerzését tették lehetővé. Minden tag részére legalább heti 20 órát kellett felvenni, amelyekből a szakterületeihez kapcsolódóan egy-egy kollokviumi jegyet kellett szerezniük. Ezeket a kollokviumi jegyeket úgy kellett teljesíteniük, hogy kizárólag heti két órában hallgatott tárgyakból lehetett vizsgázni, s a vizsgatárgyaknak összesen heti hat-nyolc órát kellett felölelniük. A kollokviumok mellett a jelölteknek a tanárképző intézeti előadásokat és gyakorlati órákat is aktívan kellett látogatniuk, amelyeket az oktatók a jelentkezőkönyvek aláírásával igazolhattak. Amennyiben ezek a feltételek nem teljesültek, úgy a tanárjelöltek félévét nem jegyezték be a tanárképző intézeti törzskönyvbe, azaz a vizsgafokozatok teljesítéséhez előírt kötelezően teljesítendő félévek számába nem számították be, ami a tanulmányi idő meghosszabbodását eredményezte. Felmentést a kollokválási, gyakorlati jegyszerzési kötelezettség alól csak akkor lehetett nyerni, ha a jelöltek a negyedik félévben az alapvizsgát vagy a nyolcadik félévben a szakvizsgát legalább jó eredménnyel teljesítették.16

Az utasítások általános tantervi része specifikusan az alapvizsgára készítette elő a jelölteket. Így előírta, hogy az I–II. évfolyamosoknak olyan magyar irodalomtörténeti összefoglaló előadásokat kellett két féléven át heti két-két órában hallgatni, amelyek a modern magyar írókat tekintették át. Emellett pszichológiai, logikai, etikai, valamint modern nyelvi órákat kellett heti két órában két féléven át tanulmányozni. Utóbbiakat a tanárképző intézet külön is hirdetett a jelöltek számára.17 A III–IV. évfolyamhoz kapcsolódó követelmények a szakvizsgára, illetve a pedagógiai vizsgára készítettek fel. Így kötelező volt filozófiatörténetet, pedagógiát hallgatni heti két órában két félévig, valamint pedagógiatörténeti stúdiumot látogatni egy félévben, heti két órában.18 A IV. évfolyamú, illetve gyakorlóéven részt vevők számára a szaktárgyakhoz kapcsolódó tanítási módszertani előadásokat kellett egy félévben heti két órában, valamint magyar stílusgyakorlatokat, irodalomszakosok számára pedig poétikai, retorikai kurzusokat kellett látogatni.19

A szervezeti szabályzat végleges formája 1925 májusára alakult ki, amelyet a tanárképző intézet vezetősége azzal a megjegyzéssel küldött meg a VKM részére, hogy az 1925 júniusára egybehívott egyetemközi értekezleten a vidéki tanárképző intézetek küldöttei számára mintaként szolgáljon saját szabályzataik megalkotásához.20 A VKM amellett, hogy jóváhagyta a szabályzatot megállapította, hogy a Pécsett és a Debrecenben működő bölcsészkarok mellett az 1925/1926. tanévtől tanárképző intézeteket hoz létre.21

Az egyetemközi bizottság megalakításának a gondolata 1925 februárjában merült fel a VKM-ben. A tanárképzési törvény megalkotását követően a VKM a tudományegyetemek bölcsészeti karainak küldöttéből álló bizottságra kívánta bízni a jogszabály végrehajtásához fűződő munkálatok elvégzését. A tanárképzési ügyek vonatkozásában az így megalakuló testületet Petz Gedeon, a tanárvizsgálati szabályzat módosításához kapcsolódó kérdésekben pedig Szinnyei József elnökölte. A minisztérium a bizottság megalakításához tagok delegálására felszólító rendeletében nyíltan kifejezte abbéli elvárását, hogy a törvény szellemiségének megfelelő tanárképző intézeti szervezeti szabályzatot, illetve tanárvizsgálati szabályzatot kíván eredményként látni.22 A VKM tehát a hagyományos szolgálati utat megkerülve egy új térbe helyezte az addigi egész tanárképzési reformfolyamatot, amelyben a tanárképzés szakértői csoportjainak a kultúrpolitikai-társadalompolitikai víziók kiszolgálói szerepét szánta. A reformfolyamatot addig is igyekezett a VKM egy bizonyos mederben tartani alapelvek meghatározásával, illetve a szakértői csoport döntéshozatali fórumaira delegáltjainak küldésével. Az újonnan megalakult bizottságot azonban immár nem a szakértői autoritás, hanem a VKM intenciói határozták meg.

A tanárképzés intézményei lassan reagáltak a kultusztárca utasítására, így a bizottság megalakulása elhúzódott, emiatt a minisztérium megsürgette a professziós intézményeket a tagok delegálásával.23 Szinnyei24 és Petz25 elfogadták az elnöki szerepre történő felkéréseket még a VKM sürgetése előtt, előbbi azonban jelezte, hogy 1923 augusztusa óta a VKM-ben volt az átdolgozott tanárvizsgálati szabályzat jóváhagyásra várva. Levelében kiemelte, hogy a reformfolyamat során a vidéki társbizottságokkal konszenzusos módon véglegesítették a szabályzatot. A debreceni bölcsészkar szintén a felszólítás előtt jelölte ki a delegált tagokat.26 Az egyetemek nagyobb része azonban a felszólítást követően teljesítette a VKM rendeletét. Előbb a szegedi egyetem bölcsészettudományi27 és természettudományi,28 majd a pécsi egyetem bölcsészkara,29 végül a fővárosi egyetem filozófiai fakultása jelölte ki küldötteit.30 A VKM IV. ügyosztálya az egyetemek által delegált 27 főt túlzottan magas számnak találta, ezért költségmegtakarításra és a testület hatékony működésére hivatkozva létszámcsökkentést javasolt oly módon, hogy a fővárosi egyetemről jelölt tanárok maradhattak a véglegesen felkért tagok között, míg a vidéki egyetemekről legfeljebb két-három személy bevonását javasolta a miniszter számára. A kiválasztás során azt az alapelvet alkalmazta a minisztériumi apparátus, hogy a vidéki egyetemek tanárképző intézeti elnökeit vagy tanárvizsgáló bizottsági vezetőit, valamint a természetrajz valamely részterületére delegált egyetemi tanárát szemelte ki a bizottsági teendők ellátására.31 Ez azt jelezte, hogy a bizottság működési feltételeit minden vonatkozásban a kultusztárca jelölte ki. A tanárképzés szakértői számára lényegében mindössze kodifikációs szerepet szánt a tanárképzés professziós intézményeinek működésében kulcsszerepet betöltő dokumentumok véglegesítésében.32

Az egyetemközi bizottság tagjainak kijelölését követően Petz Gedeon igazgató 1925. június 15-re, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karára hívta össze az ülést,33 amelyen a tanárképző intézeti és a tanárvizsgálati szabályzat reformját is megvitatták. Ezen Petz bemutatta a már a minisztériumhoz felterjesztett végleges szabályzatot a vidéki egyetemek képviselőinek, hogy azok mintaként követhessék.34 A mintakövetés két vonatkozásban is megvalósult. Egyfelől a VKM a fővárosi tanárképző szervezeti szabályzatainak utóirataiként egy ügyszámon akarta jóváhagyni a vidéki tanárképző intézetek szabályzatait, nyomatékot adva ezzel a professzionalizmus egységes standardok mentén történő formálásának. Emiatt a vidéki egyetemek kari tanácsait arra utasította, hogy sürgősséggel tárgyalják meg a szabályzatok szövegezését.35 Másfelől Weszely Ödön, akit a pécsi tanárképző intézet megszervezésével bízott meg egyeteme, jelentette,36 hogy a fővárosi szabályzattal teljes egyezést mutatott saját szabályzatuk, különbségek mindössze az egyetem intézeteinek eltérő elnevezéseiből és a gyakorlóiskola hiányából adódtak, amely helyett ideiglenesen helyi középiskolákat jelöltek ki.37 Szegeden38 és Debrecenben ugyan felmerültek karok közötti egyeztetési problémák, illetve bizonyos részek szabályzatból való törlése (elnökhelyettes jelölése, kötelező kollokviumok számának meghatározása),39 de ezek eltávolítását is egységesen érvényesítette a kultusztárca.40 A debreceni egyetem késlekedése miatt végül a szervezeti szabályzatokat egységes formájukban 1925 októberében hagyta jóvá a VKM.41 A szabályzat kodifikációs munkálatainak gyors elvégzéséért, valamint a szöveg megalkotásáért és a nyomdai munkálatok irányításáért Petz Gedeon jutalmat javasolt Melich János és Fináczy Ernő részére,42 amelyet a VKM Badics Ferenc minisztériumi titkárnak is megítélt, aki a IV. ügyosztály tanárképző intézetekért felelős referenseként irányította a folyamatot. Jutalomként a tárca 21.500.000 koronát utalványozott ki, ami azért figyelemre méltó, mert az utalványozásra röviddel azt követően került sor, hogy az intézet anyagi csődbe került, s a legalapvetőbb működési feltételei sem voltak biztosítottak. Ez jól rávilágít arra, hogy a kultusztárca kiemelt fontosságú ügyként kezelte a professzionalizmus formálására létrejött képzés központosítását a tanárképző intézetek felügyelete alatt.43

Az intézet átalakulása belső működését is megváltoztatta, hiszen a beiratkozó hallgatók nagy létszáma miatt az igazgatóság Szidarovszky János, valamint Kovács Dénes középiskolai tanárokat alkalmazta az óratartásban, illetve az adminisztratív ügyvitelben.44 Az adminisztratív terheket növelte, hogy 1925-ben felelevenítette az intézet a háború miatt megszűnt, középiskolai tanárok számára rendezett továbbképző tanfolyamokat, amelyeket az 1924: XI. törvény miatt előállt francia és angol szakos tanárhiány nyomán francia és angol nyelvekből szervezett meg az intézet vezetése. Az ügyvitel koordinálása miatt szükséges volt egy további ideiglenes díjnok hozzárendelésére az intézethez.45 Valójában azonban ez sem oldotta meg az adminisztratív nyomást, így az intézet vezetése a tanárképző jelentkezőkönyvekért szedett 40 filléres díjakból felhalmozódó összegek időnkénti kifizetésével próbálta a személyzet többletmunkáját honorálni.46 A központosítás azonban nem csupán a tanárképző intézetek ügyvitelét terhelte meg, hanem magukat a hallgatókat is. Ez a szempont már 1924-ben a debreceni tanárképző intézet szervezésénél felmerült oly módon, hogy mivel a tanárképző intézet elsődleges feladata a középiskolai ismeretanyag átadásának módszeres elsajátítása volt, így képzésének elegendő lett volna a javaslat szerint heti négy órát felölelnie.47 A szervezeti szabályzatok jóváhagyását követően Weszely Ödön, a pécsi tanárképző intézet elnöke jelezte a kultusztárca felé, hogy a melléktárgyak miatt némely hallgatónak heti 40-42 óra volt felvéve az egyetemi indexében és a tanárképző intézeti jelentkezőkönyvében, amelyet nem lehetett lelkiismeretesen teljesíteni. Ezért javasolta a tanárvizsgálati követelmények olyan irányú módosítását, hogy a latin és görög nyelvórák látogatása csak a reáliskolákban végzettek, illetve a görög érettségivel nem rendelkezők számára legyen kötelező. Emellett két félévről egyre szállította volna le, vagy teljesen törölni kívánta a követelmények közül a magyar irodalomtörténet és nyelv hallgatását, mivel ez a kötelezettség még a dualista időszak soknemzetiségű viszonyai miatt lett bevezetve a jelöltek számára.48 Javaslatait azonban érdemben nem mérlegelte a VKM vélhetően azért, mert olyan tárgyak törlését javasolta, amelyek nem csupán a tanárképzés ideológiája, hanem általános kultúrpolitikai vonatkozások miatt is jelentősek voltak.

Az 1924: XXVII. törvény kihirdetését követően tehát a kultusztárca rövid időn belül lezárta a tanárképző intézetekhez kapcsolódó legfőbb kérdéseket szemben a tanárvizsgálati szabályzattal, amely 1923 augusztusa óta a kultuszminiszter előtt várt jóváhagyásra. Az egyetemközi bizottság 1925. június 15-i ülésének másik legfontosabb kérdése éppen ennek a folyamatnak a lezárása lett volna.49 A tárgyalást megnyitó bevezetőjében Szinnyei József felelevenítette a reform legfőbb állomásait, kitérve arra, hogy 1923 augusztusa óta tulajdonképpen a szabályzat részletes követelményeit tárgyaló függelék is már elkészült, s a bizottságnak mindössze az a feladata maradt, hogy a törvénykezési változásokkal összefésülje az általános követelményeket.50 Az elnök tehát nyíltan megállapította, hogy a professziós autoritás által formált követelményrendszert alá kellett rendelni a jogalkotói szándékoknak, s az abban megjelenő kultúrpolitikai-társadalompolitikai szempontokat kellett érvényesíteni a professziós csoport működését alapvetően befolyásoló szabályzatban.

A tanácskozás egyik teendője a lehetséges szakcsoportok végleges megállapítása volt. Szinnyei a szabályzattervezetben már összeállított szakcsoportokat a latin–angol, latin–olasz, német–angol, német–olasz, francia–angol, francia–olasz, magyar–angol, magyar–olasz, valamint a mennyiségtan–kémia párosításokkal kívánta kiegészíteni. Kornis Gyula a magyar–olasz, földrajz–történelem, Petz Gedeon pedig az angol–olasz párosítás tarthatatlanságára hívta fel az ülés figyelmét. A természettudományi területen Fröhlich Izidor a vegytan–matematika szakcsoportosítás ellen emelt szót. Mágócsy Dietz pedig ismét felvetette a természettan feldarabolását és részterületeinek csoportosítását más szakterületekkel (biológia–földrajz, biológia–ásványtan, biológia–vegytan), amelyet Kornis és Fináczy is támogatott. Utóbbi javasolta egy külön bizottság kiküldését a természetrajz lehetséges felbontásának a megvizsgálására. Az értekezlet 19 szakcsoportosítást állapított meg,51 amelyet a természetrajz rendezésének a függvényében további csoportosítási lehetőségek egészíthettek ki, ennek vizsgálatára a fővárosi bizottság természettudományi szakterületű cenzorait kérték fel, akik Melich János ügyvezető alelnökkel és Kornis Gyulával egészültek ki.52 A bizottság emellett törölte az általános követelmények alapvizsgai részéből a nem magyar szakosok számára a magyar nyelvtanból történő beszámolást, valamint a tanítási gyakorlatot egységesen egy évben határozta meg a szabályzat valamennyi pontján, összhangban a törvényi rendelkezésekkel. A szabályzat követelményeinek érvényesítése kapcsán Szinnyei javaslatára az 1924/1925. tanévben szakvizsgázottakkal szemben már érvénybe lépett, így számukra már egyévi gyakorlótanítással lehetett pedagógiai vizsgára jelentkezni. Az alapvizsgai követelmények az 1926/1927, a szakvizsgára vonatkozó előírások pedig az 1928/1929. tanévtől léptek életbe.53

A természetrajz helyzetének vizsgálatára kiküldött bizottság 1925. június 23-án ülésezett Mágócsy-Dietz Sándor elnöklete alatt. A legfőbb kérdés az volt, hogy a természetrajz széttagolható-e biológiára és kémiára, valamint az így létrejött szakterületek mely más tárgyakkal alkothattak egy csoportot. Mágócsy példaként a biológia és az egészségtan kapcsolatát említette, hogy az iskolai egészségtant orvosok helyett a középiskolai tanársághoz kapcsolódó előadók vezethessék elő. Végül az ülésen az az álláspont alakult ki, hogy a középiskolai óraszámok nem teszik lehetővé a természetrajz széttagolását. Így csupán a természetrajz szakosok vizsgázási kötelezettségére vonatkozó eljárásrenden enyhítettek. A korábbi szabályzat ugyanis a három részterületből egyszerre teendő szóbeli és írásbeli vizsgafordulókról rendelkezett. A módosítás eredményeként a szabályzat 25. és 51. §-ai változtak, amelyek az alap- és a szakvizsgák teljesítési rendjét írták elő. Az új rendelkezés értelmében mindkét vizsgát két részletben is letehették a természetrajz szakosok, az első részletet alapvizsga esetén magyarból, növénytanból és állattanból, a második részletet pedig kőzettanból. A két részletért egy vizsgadíj volt fizetendő, s az első részlet sikerültétől számították a féléveket a szakvizsgához. A teljesítésre félév elején és félév végén is volt lehetőség, előbbi esetében még ugyanabban a szemeszterben, utóbbiban pedig a következő félév legelején kellett a második fordulót teljesíteni. Szakvizsga esetében az első vizsgaforduló alkalmával kellett a házi dolgozatokat benyújtani, a zárthelyi dolgozatok közül pedig csak azokat kellett megírni, amelyekből szóbeli vizsgát is tettek a jelöltek az egyes fordulókban. Így a természetrajz szakos hallgatók vizsgaterhelése jelentős mértékben enyhült a korábbi eljárásrendhez képest.54

A szabályzat általános és részletes követelményeinek véglegesítését követően Szinnyei József, a fővárosi bizottság elnöke előbb 1925. szeptemberi,55 majd októberi felterjesztésében ismét kérte a VKM-miniszter jóváhagyását. Szinnyei ezúttal is emlékeztette Klebelsberg Kunót, hogy a reform során mindvégig kikérték a társbizottságok álláspontját, s a minisztérium is képviseltette magát az üléseken, ennek ellenére történt meg a szabályzat felülvizsgálata a tanárképzési törvény kihirdetését követően.56 A kéréshez ezúttal a VKM IV. ügyosztálya is csatlakozott, hiszen az egyetemközi bizottság működése és a szabályzat átdolgozása a tárca elvárásainak megfelelően alakult, amelyek alapvetően a jogszabályi változások átültetését célozták a szakértői testület működését befolyásoló szabályrendszerre.57

Az elkészült szabályzattervezetet a fővárosi bizottság 1200 példányban kívánta sokszorosítani, amelyet részben a társbizottságok és a VKM között tervezett szétosztani, valamint közforgalmú könyvkereskedések részére adtak át 25.000 koronás díjjal. A hatíves szabályzat kinyomtatásának költségei majdnem 13.000.000 koronát tettek ki, amelyhez a bizottság 5.000.000 koronás előleget igényelt.58 Ezzel párhuzamosan a szabályzat megalkotásáért és a tárgyalások vezetéséért a tanárjelöltek által fizetett kezelési díjakból 6.000.000 koronás tiszteletdíjat kérvényezett az elnökség, ami a Budapesti Szemle írói tiszteletdíjának felelt meg egy-egy írói ív elkészítéséért.59 Ez utóbbit engedélyezte a minisztérium,60 azonban a nyomtatás útjába állt, hogy több észrevétel is érkezett a jóváhagyásra váró szabályzattal kapcsolatban a vidéki társbizottságok részéről.

Az első észrevételeket a debreceni bizottság tudatta a fővárosi testülettel. Láng Nándor azt kifogásolta, hogy az új szabályzatban a bizottságok elnevezése egységesen „magyar királyi”-ról „állami”-ra változott. Javasolta a régi címzés visszaállítását, illetve az általános követelményekben a nem magyar szakosok számára az irodalomtörténeti vizsga felcserélését a magyar nyelvi vizsgálattal. Emellett a melléktárgyak számát is túlzottan nagynak találták a cívisvárosban, amely miatt a jelöltek túlterhelésétől tartottak. Láng ugyanakkor jelezte, hogy a debreceni professziós testület tiszteletben tartja a közösen kidolgozott tervezetet, így észrevételeiket mindössze a fővárosi kollégáik tudomására hozták, de módosítást nem kezdeményeztek.61

A debreceni észrevételekkel szemben a szegedi és a pécsi bizottságok azt javasolták, hogy bizonyos vonatkozásokban érdemben vizsgálják felül ismét a szabályzat általános követelményeit.62 A szegedi testület belefoglalta volna a szabályzatba, hogy a nem történelem szakosok esetében az ókori történelmet az archeológia kinevezett tanára kérdezze, mivel a latin és görög szakos jelöltek tanulmányaik során a történeti felkészülésre nem fordítottak kellő időt. Emellett a tanárképző intézet szervezeti szabályzatát és az ahhoz kapcsolódó utasítások jobb összehangolását javasolták az új tanárvizsgálati szabályzattal. Erre példaként a gyakorlótanítás eltöltését említették meg, amelynek az esetében a szegedi bizottság álláspontja szerint nem volt világos, hogy három vagy négy félévet kellett pedagógiai stúdiumokat hallgatni, a próbatanításra vonatkozó előírásokat teljesen törölték volna a szabályzatból, helyette csupán egy a tanárképző intézet számára bemutatandó bizonyítványt hagytak volna meg előírásként, amely tanúsította volna a próbaév eltöltését. Felmerült ismét a természetrajz szétválasztása,63 illetve a zárthelyi dolgozatok időtartamának öt óráról tíz órára való felemelése.64 A pécsi bizottság részéről két javaslat merült fel. Mindkettő a jelöltek terheinek enyhítését célozta, amelyet egyfelől oly módon kívántak elérni, hogy latin nyelvi stúdiumok hallgatását csak a reáliskolai érettségivel rendelkező tanárjelöltek számára, görög órákat pedig a görög érettségit nem tett jelölteknek írtak volna elő. Másfelől, az alapvizsga nem magyar szakos hallgatók részére előírt magyar nyelvi vizsga törlését és a két félévi művelődéstörténeti előadások számának csökkentését javasolták.65

A szegedi bizottság felvetéseit a fővárosi bizottság elnöki tanácsa 1926. november 15-i ülésén vitatta meg, amelyen teljes egyetértés alakult ki abban, hogy a javaslatok tárgyalásra alkalmatlanok. A fennmaradt jegyzőkönyvben némi indulat is érzékelhető, amiért a szegedi testület a VKM-miniszterhez címezte megkeresését, amelyet a budapesti professziós intézet a kollegiális lojalitás hiányaként értelmezett.66 Az ülés álláspontját összegző minisztériumi felterjesztésben Szinnyei József elnök szintén azt emelte ki, hogy a szegedi bizottság a teljes egyetértésen alapuló szabályzattervezetet akarta aláásni újabb javaslataival, így a VKM számára nem javasolta azok érdemi megfontolását.67 A pécsi észrevételekre adott válaszokban kevéssé jelentek meg érzelmi vonatkozások, de a budapesti testület ezek esetében is az elutasítást javasolta. Szinnyei József felterjesztésében rámutatott, hogy latin és görög nyelvi tanulmányokat nem azért kívánták meg a szabályzat megalkotói, mert alapvető nyelvi ismereteket akartak átadni, hanem azért, hogy a történelem és nyelvi szakosok filológiai alapokon tudják művelni területeiket. Tehát a klasszikus nyelvek hallgatása a szakcsoport létrejöttét segítő ideológia fenntartása szempontjából volt fontos. A magyar nyelvi követelmény eltörlése kapcsán pedig megállapította, hogy a javaslat tévedésen alapszik, mivel a nem magyar szakosok alapvizsgai követelményeinek mindössze a magyar irodalomtörténet volt a része a legújabb kori magyar írókra korlátozva, s művelődéstörténeti stúdiumokat az egyetemi, vagy tanárképző intézeti előadások látogatásával is teljesíthették a jelöltek.68

A VKM IV. ügyosztálya a két professziós testületet észrevételeit egy külön értekezlet összehívásán keresztül szerette volna tisztázni, azonban az ekkor államtitkári rangban szintén a minisztériumban szolgáló Kornis Gyula tájékoztatta az ügyosztályt, hogy a miniszter 1927 szeptemberében már döntést hozott a szabályzatról, amellyel lényegében a budapesti tanárvizsgáló bizottság álláspontja érvényesült.69 Figyelemre méltó, hogy Szinnyei felterjesztését követően majdnem egy év elteltével, 1927. szeptember 11-én született meg a hozzájárulás a szabályzat életbe léptetéséhez.70 Az ügymenet elhúzódása mögött több tényező együttese állhatott. Ezek közül az egyik a financiális dimenzió: a tanárvizsgáló bizottság tagjainak a jutalmazása, valamint a szabályzat várható nyomdai költségei majdnem 20.000.000 pengőt tettek ki, így elképzelhető, hogy a pénzügyi stabilizáció időszakában a VKM egyszerűen nem engedhetett meg egy ekkora költségvetési kiadást (Romsics, 2004, pp. 158–159). A másik ok a beérkező utólagos észrevételekre vezethető vissza, a tárca döntéshozatalát minden bizonnyal késleltethették a szegedi és a pécsi észrevételek. Vélhetően azonban nem ez lehetett a döntő, hiszen a miniszter az ügymenet végleges lezárása előtt hozott döntést. A hozzájárulási ügyiraton ugyan nem említette az apparátus, de az 1926: XXIV. törvény, amely a női középiskoláztatásban hajtotta végre a trifurkációt, valószínűleg szintén szerepet játszott a késedelmes jóváhagyásban. Mivel a tanárjelöltek tekintélyes részét a női hallgatók alkották, így elképzelhető, hogy a VKM meg kívánta várni a női középfokú iskolai intézményhálózat átalakítását a fiúgimnáziumokhoz hasonlóan a szabályzat bevezetésével. Végül utolsó tényezőként azonosítható a szabályzat fontosságának háttérbe szorulása a döntéshozatali rangsorban. 1927-re ugyanis világossá vált, hogy a VKM fő céljai a tanárképzés reformjában teljesültek: létrejött egy erősen központosított intézményrendszer a professzionalizmus formálásának a területén, amely a tanárképzés intézményei, az abban tevékenykedő szakértők és a tanárjelöltek felett is képessé vált felügyeletet gyakorolni. Az egyetemközi bizottságban elvégzett módosítások pedig garantálták, hogy a tanárvizsgálati szabályzatban is érvényesültek a minisztérium kultúrpolitikai-társadalompolitikai alapelvei (Vö. Garai, 2024b, p. 15; Labaree, 1992, pp. 147–148).

A késlekedés azonban a teljes reform sikerét veszélyeztette, s végső soron a tanárképzés működőképességét tette próbára. A szabályzat elfogadását előbb a debreceni bizottság elnöke, Láng Nándor sürgette 1926 novemberében,71 majd egy hónappal később Petz Gedeon, a budapesti tanárképző intézet elnöke is felhívta a kultusztárca figyelmét arra, hogy elfogadott tanárvizsgálati szabályzat hiányában nem lehetett a tanárképző intézeti utasításokat (tanterveket) kidolgozni, amely a teljes reform eredménytelenségével fenyegetett.72 A késlekedés ügyével a tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsának 1927. február 15-i ülése is foglalkozott. Mivel az alapvizsgálati követelmények az eredeti tervek szerint az 1926/1927. tanévtől léptek életbe, így kérdésként merült fel, hogy a régi, vagy az új szabályzat függeléke szerint vizsgázzanak a hallgatók, illetve miként járjanak el olyan jelöltek esetében, akik nem rendelkeztek nyelvi, történelem vagy filozófia szakosként latin, illetve görög érettségivel. Az új szabályzat szerint tanárképző intézeti, egyetemi tanfolyamok látogatásával ezek a jelöltek felkészülhettek a latin vagy görög érettségi megszerzésére, és így vizsgára voltak bocsáthatók. Jóváhagyás hiányában azonban a tanács úgy döntött, hogy egyelőre a régi szabályzat rendelkezései érvényesek, így ezek a jelöltek nem kezdhették meg a vizsgálati folyamatukat.73 A régi szabályzat emellett megkívánta az alapvizsgán a nem magyar szakosoktól a magyar nyelvtan kérdezését az irodalomtörténet mellett, az új szabályzat azonban már csak az utóbbit tartalmazta. A tanárvizsgáló bizottság elnökségének 1927. szeptemberi határozatával a régi szabályzat erre vonatkozó előírásait felfüggesztette, és mindössze az irodalomtörténetből kellett felelnie a jelölteknek.74 A döntés jogszerűsége vitatható volt, hiszen az elnöki tanács egy miniszteri rendeletet írt felül. Ennek a lehetőséget azonban az teremtette meg, hogy várható volt az új szabályzat megerősítése, amely már a redukált követelményeket tartalmazta. Így a rendkívüli körülmények miatt a professziós szerv lényegében önhatalmúlag érvénybe léptette az új követelmények egy részét.

Anomáliák magához az új szabályzat bevezetéséhez kapcsolódóan is felmerültek. A miniszteri rendelet ugyanis úgy szólt, hogy az új szabályzat az 1927/1928. tanévtől kerül bevezetésre, azonban az alapvizsgálati követelmények már az 1926/1927, a szakvizsgára vonatkozó előírások az 1928/1929, a pedagógiai vizsga követelményei pedig mindazokra érvényesek voltak, akik az 1924/1925. tanévben teljesítették a szakvizsgát.75 A tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsa 1928. március 2-i ülésén értelmezte a rendeletet, amelynek során arra jutott, hogy a szabályzat mindazokra érvényes, akik az 1926/1927. tanévben iratkoztak be. Ennek ellenére lehetővé tették az 1928. áprilisi–májusi vizsgákon, hogy a régi szabályzat szerint készülők a régi követelményeknek megfelelő módon tehessék le a vizsgát, amennyiben ezt külön igényelték a jelöltek a vizsgára való jelentkezésnél. Megállapította továbbá a bizottság, hogy a régi szabályzat szerint megkezdett vizsgafolyamatokat a hátralevő vizsgafokozatokban is az 1927 előtti rendelkezéseknek megfelelően kell befejezni.76 Erről ugyanis szintén nem tett semmilyen utalást a VKM-miniszter rendelete.

A jelöltek vizsgálati követelményeinek és követett vizsgaprotokolljának tisztázásánál is nagyobb probléma volt azonban, hogy a VKM egyszerűen nem abban a formában fogadta el a szabályzatot, amiben az egyetemközi bizottság átdolgozta – noha a kultusztárca által meghatározott keretekben folyt a vizsgaszabályzat módosítása –, hanem önkényesen újabb módosításokat hajtott rajta végre. Az elnöki tanács a szabályzat 18. §-ában talált különösen szembeötlő módosítást. Az egyetemközi bizottság javaslata eredetileg úgy rendelkezett, hogy a reáliskolát végzettek, amennyiben nem tettek latin érettségit, az alapvizsgán kötelesek voltak szaktárgyukhoz kapcsolódó latin nyelvi ismereteikről számot adni. A reáliskolák vagy reálgimnáziumok végzettjei pedig görög nyelvismeretükről is beszámoltak, a latin szövegek fordítása kötelező eleme volt a vizsgának akkor is, ha gimnáziumi érettségivel rendelkeztek a jelöltek. A magyar és történelem szakosok az alapvizsgán külön is beszámoltak középkori latin nyelvemlékek megértéséről.77 Ezzel szemben a miniszteri rendeletben a latin nyelvismeretek megkövetelése csak a modern nyelv és történelmi szakosok, illetve a reáliskola és leánylíceum végzettjei számára volt kötelező. A görög nyelvismeretek igazolása pedig a filozófia és művészettörténet szakosok számára volt előírás, amennyiben nem rendelkeztek latin szakkal, és görögből nem volt érettségi vizsgájuk.78 Az elnöki tanács szerint a változtatások azt eredményezték, hogy a természettudományi szakosok számára sem a latin érettségi, sem a latin nyelvtudás igazolása nem volt szükséges többé, a görög nyelvismereteket pedig csak azoknak kellett igazolni érettségi hiányában, akik filozófia, művészettörténet vagy történelem szakkal rendelkeztek. Latin nyelvtudást a modern nyelvszakosok és történészek esetében is csak azoknak kellett igazolni, akik nem rendelkeztek latin érettségivel és leánylíceum vagy reáliskola végzettjei voltak.79

Az egyoldalúan módosított szakasz és ennek értelmezése kapcsán két jelenség figyelemre méltó. Az egyik az, hogy a minisztérium módosításának nem pusztán technikai jellege volt, az egész tanárképzés ideológiájának alapjául szolgáló klasszikus ismeretanyag megkövetelését engedte el a VKM a jelöltek egy tekintélyes része számára. Ráadásul ezt oly módon tette, hogy erről a szakértői csoporttal, tehát a tanárképzés felett professziós autoritást gyakorló egyetemi tanársággal, nem történt semmilyen előzetes egyeztetés. Még a szegedi és a pécsi javaslatokra készített minisztériumi felterjesztésben is amellett érvelt Szinnyei, hogy a klasszikus ismeretanyag alapvetően határozza meg a képzés szerkezetét, nem csupán a nyelvismeretet várta el a bizottság, hanem azt, hogy különösen a humánterületek képviselői filológiai szemlélettel műveljék saját területüket.80 Az államhatalom tehát lényegében egyoldalúan felfüggesztette a tanárképzés szervezéséhez kapcsolódó szolgáltatási ideológia érvényesülését a jelöltek egy csoportjával szemben annak érdekében, hogy társadalompolitikai elképzelései, a középosztály gyermekeinek átcsoportosítása az önálló egzisztenciákat ígérő pályákra, hatékonyabban érvényesülhessen, amely deprofesszionalizációs intézkedésként azonosítható (Freidson, 2001, pp. 128–129).

A másik elem pedig az, hogy az 1928. márciusi ülésen ennek a jelenségnek a felismerése ellenére a professziós szerv nem tiltakozott sem az eljárásmód, sem pedig az ellen, hogy a minisztérium nyíltan beavatkozott ideológiájába és azt felfüggesztette a jelöltek egy részének az esetében. Erre a legvalószínűbbnek tűnő magyarázat az, hogy a professziós szerv képviselői úgy érzékelték, az egyoldalú beavatkozás ellenére a szabályzat összességében segített számos, évtizedek óta fennálló nyitott kérdést orvosolni a tanárképzésben. A középiskoláztatás átalakítását, illetve annak hatását a tanárképzésre azonban összességében inkább kedvezőtlenül ítélte meg a budapesti bizottság, hiszen az ülésen nyíltan szóba került, hogy a trifurkáló középiskolai rendszer kialakulása miatt a jelöltek jelentős részétől számítani lehetett harmadik szaktárgy választására elhelyezkedési esélyeik növelésére, ami a korábbi rendszerrel szemben kevésbé alapos szaktárgyi-tudományos felkészültséget eredményezett.81 Ez egyúttal annak is a nyílt elismerése volt, hogy a professzió fenntartásában a szakértői csoport alárendelt, kiszolgáltatott szereplővé vált a minisztériumi intenciókkal szemben (ld. Jarausch, 2012, pp. 160–163).82

A szabályzat késedelmes jóváhagyása a nyomtatási munkálatokat is érintette, amelyet ezúttal nem a professziós intézmények, hanem a 91.000/1925. számú VKM rendelet alatt félbemaradt ügyfolyamatot folytatva a minisztérium kezdeményezett a budapesti bizottságnál.83 A bizottság végül az Egyetemi Nyomdán keresztül 2000 példányt készíttetett, amelyet 1 pengő 50 filléres áron hozott forgalomba, s összesen 2500 pengőt igényelt a tárcától a költségek fedezésére.84 A VKM ugyan tudomásul vette a kérést, azonban csupán a költségek egy részét, 2400 pengő fedezetét tudta biztosítani.85

A tanárvizsgálati szabályzat reformjának lezárulása egy egyedi eset értelmezéséhez kapcsolható. Ebben egy jelölt más főiskolán töltött tanulmányi idejének beszámítását kérte a pesti egyetemen teendő vizsgálatokhoz.86 A VKM jelezte, hogy mivel az új szabályzat a beszámítás jogát a tanárvizsgáló bizottságoknak tartotta fent, s ez összefüggött sok esetben a vizsgajog elévülésének a kérdésével, így ez utóbbinak a megállapítását is a professziós szerv hatáskörébe utalta.87