Az ügyrend külön kitért a vizsgák elhalasztásának kérdéskörére, amely az 1927-es vizsgaszabályzat bevezetése előtt igen akut kérdés volt a bizottság számára a gyakori, indokolatlan visszalépések miatt. Zárthelyi írásbeli vizsgálattól megfelelő indoklás mellett legfeljebb két héttel lehetett visszalépni, szóbeli vizsgák elől való indokolatlan kitérés esetében a jelöltet újabb írásbeli vizsgára lehetett kötelezni, s vizsgadíját is elvesztette. Abban az esetben, ha a jelöltet a bizottság nem engedte szóbeli vizsgára például elégtelen zárthelyi dolgozata miatt, úgy az újabb jelentkezés során csak a zárthelyi dolgozat bírálatát és a szóbeli vizsgán az elnöki díjat kellett megfizetnie. Az indokolatlan elmaradás minden esetben a befizetett vizsgadíj elvesztésével és első esetben háromhavi, második esetben félévi visszavetéssel járt, illetve mindazokból a tárgyakból elégtelen érdemjegyet kaptak a hallgatók, amelyekből a vizsgákat nem kísérelték meg.5

A vizsgák idejét és a szakdolgozatok tárgyának kitűzését tekintve az ügyrend szerint a félév majdnem minden hónapjában lehetett vizsgákat tartani a szeptembert, januárt és júniust leszámítva, de kivételes esetekben ezekben a hónapokban is szerveztek vizsgaalkalmakat. A vizsgaalkalmakon a kijelölt helyen és időben valamennyi hallgatónak meg kellett jelennie. A zárthelyi dolgozatok megírására több részlettárgy esetében is mindösszesen hatórai időtartam állt rendelkezésre. A szakvizsgák esetében a jelöltek csak akkor folyamodhattak szakdolgozati tételért, ha már alapvizsgájuk teljesen befejezett volt, azaz modern nyelvi fordításból és görögből is megfeleltek. Ekkor lehetett kérvénnyel fordulni az elnökséghez, amely megállapította a szakvizsgálati bizottságot, amelynek egyik tagjához rendelték a jelöltet szakdolgozati tételért. Ezeket a tételeket az elnökséghez aláíratva kellett visszajuttatni, amelyet a szakdolgozathoz tűztek a vizsgákon.6

A vizsgák lefolytatásának módja tekintetében az ügyrend előírta a zárthelyi dolgozatokról történő jegyzőkönyv készítését, amelyeket a szóbeli vizsga előtt a kiküldött bizottságnak meg kellett vizsgálnia, s szabálytalanság vagy gyenge írásbeli dolgozat esetén a jelöltet el kellett utasítania a vizsgaforduló második részétől. A zárthelyi dolgozatokról részletes bírálatokat kellett készíteni, amelyek nem tartalmazhattak feltételes elfogadást vagy az elégséges érdemjegy megfelelő szóbeli vizsga alapján történő megajánlását. A szóbeli vizsgákat követően a bizottság tagjai tanácskozásra vonultak vissza az eredmények megállapítása végett. A vizsgajegyeket a bizottsági tagok jelenlétében hirdették ki, amelyeket a jegyzőkönyvben rögzítettek. Nem megfelelő készültség esetében azt is fel kellett jegyezni, hogy a kisebb vagy nagyobb fokú függvényében újabb vizsgára három vagy esetleg hat hónap múlva kerülhetett-e sor.7

Az alapvizsgai zárthelyi dolgozatok esetében az ismétlési terminus három hónap volt.8 A szakvizsgai zárthelyi dolgozat esetében az ismétlés minimális időtartama ugyancsak három hónap volt, azonban ha több tárgy dolgozata vagy a szakdolgozatok minősültek nem megfelelőnek, úgy egy félévet követően volt lehetőség ismét jelentkezni. A kézírásos és a géppel írt dolgozatokat egyaránt elfogadta a professziós testület, amelyeket irattárban őriztek, s 1932-ig a bíráló tanár engedélyével négy–hat hétre ki is lehetett kölcsönözni. A szóbeli szakvizsgálaton kisebb készületlenség esetében három, több részlettárgyból mutatott tájékozatlanság esetén fél év, míg egy egész szaktárgy és egy részlettárgy kilenc hónap, egy szaktárgy valamint további legalább két részlettárgy nem megfelelő elsajátítása azonban egyévi ismétlési időt eredményezett.9 A pedagógiai vizsga vonatkozásában az elégtelen zárthelyi dolgozat ugyancsak három hónap, a szóbeli fordulóban egy tárgy esetében hat hónap, mindkét tárgyból kapott elégtelen esetében azonban egy év volt az ismétlési idő. A sikertelen alap- és szakvizsgálatról a bizottság Értesítőt adott ki, a pedagógiai vizsgálat esetében azonban csak a jelölt külön kérésére állították ki, amely nem helyettesíthette az oklevelet.10 A vizsgálatok során keletkező iratanyagot a törzskönyvek, oklevélkönyek és a jegyzőkönyvek kivételével húszévenként selejtezhette a testület, amiről a VKM-et minden esetben tájékoztatnia kellett.11

Az ügyrend az elnökségen belüli döntéshozatali mechanizmusok megkönnyítését szolgálta. A hallgatói beadványokat rendszerint ennek felhasználásával bírálták el, amennyiben a kérés nem indokolt kollektív döntéshozatalt. Ilyen ügytípusnak számítottak az egyszerűbb képesítéskiegészítési beadványok, amelyek különösen az 1924: XI. törvényt követően fordultak elő nagyobb számban, hiszen az élő idegen nyelvek iránti keresletet élénkítette a jogszabály.12 Ehhez hasonló módon született döntés, ha olyan hallgatók folyamodtak a testülethez a vizsgálati feltételek megállapításáért, akik aktívan folytattak tanulmányokat, s vizsgajelentkezési határidőhöz13 vagy vizsgaidőpont áthelyezéséhez,14 esetleg más vizsgabizottsághoz történő beosztáshoz kapcsolódó kéréssel fordultak a bizottsághoz.15

A kérelmek egy tekintélyes részénél azonban az elnök és az ügyvezető alelnök, valamint a szolgálattételre beosztott középiskolai tanárok nem tudtak döntést hozni, így ezeket az elnöki tanács elé vitték. Ezekben az esetekben rendszerint nem csak az ügyrendre, hanem magára a szabályzat értelmezésére támaszkodtak a döntés során. Rendszerint ilyen döntési eljárásra került sor az 1927-es szabályzat bevezetést követően a régi és az új szabályzat közötti különbségekből fakadó kérelmek esetében.16 Hasonló módon, az elnöki tanács hozott döntést azokban az esetekben a tanulmányok további folytatásának vagy a képesítés megszerzésének feltételeiről, amikor a jelöltek tanulmányaikat megszakították, és csak egy bizonyos idő elteltével kívánták folytatni vagy vizsgát tenni. Ezekben az ügyekben rendszerint felmerült a jelöltek életkorának17 és esetleges katonai szolgálati idejük figyelembevétele annak ellenére, hogy a hadviseltek kedvezményei már korábban megszűntek.18 Mivel a szabályzat alapvetően a tanulmányok szisztematizálásának a szellemiségében készült, így a bizottság többnyire újabb egyetemi és tanárképző intézeti beiratkozást rendelt el.19 Ezt a szempontot olyan fontosnak tartotta a bizottság, hogy abban az esetben is hajlandó volt a vizsgára bocsátáshoz hozzájárulni, ha a jelölt rendes helyett rendkívüli félévet tudott igazolni, de tanulmányai alatt tagja volt a tanárképző intézetnek,20 vagy a hallgató kitűnt tehetségével, és néhány félévi egyetemi tanulmányokkal remélni lehetett tőle a szaktárgyaiban történő rendszerezett előrehaladást.21

Az elnöki tanács ülésein előfordultak egyedi, különleges ügyek is, amelyekben sem a vizsgálati ügyrend, de a szabályzat sem nyújtott teljes körű útmutatást, így inkább annak szellemisége alapján hozott a testület döntést. Az egyik ilyen különleges eset Tetétleni Péter, természettan–vegytan szakos tanárjelölthöz kapcsolódott, aki 1928 májusában folyamodott szakvizsgáért. Jelentkezését először elutasította a bizottság, mivel a hetedik és nyolcadik félévében nem tudta kimutatni a heti öt-hat óra főkollégium hallgatását. Miután erről értesítette az elnökség, Tetétleni egy szaktársára hivatkozott, aki ugyanilyen feltételek mellett vizsgára mehetett, amelynek írásbeli és szóbeli fordulóját is sikerrel teljesítette. Eredeti folyamodványában erre azért nem utalt, nehogy társa engedélyét is visszavonja a testület. Melich az ülésen megállapította, hogy az elnökségi adminisztráció hibázott és Tetétleni társát sem lehetett volna vizsgára bocsátani. A vegytanból általában is nehezen volt teljesíthető alapvizsga után a félévi öt főkollégium kimutatása, így végül erre a tantervi hiányosságra és a korábbi esetre való tekintettel kivételesen Tetétleni számára is engedélyezte a tanács a vizsgára bocsátást.22

Ugyanígy egyedi ügynek számított Egner Sándor folyamodványa, amelyben hatodik szaktárgyra kért képesítési engedélyt. Eredetileg 1908-ban klasszika-filológiából nyert képesítést a fővárosi bizottság előtt, azonban ugyanitt szaktárgyait 1912-ben kiegészítette német nyelvi, irodalmi képesítéssel. Az első világháborút követően, 1923-ben Szegeden szerzett újabb diplomát francia nyelvből és irodalomból, majd 1931-ben Pécsett olasz nyelvből és irodalomból. Még ugyanebben az évben, 1931 decemberében ismét a fővárosi bizottsághoz fordult angol nyelvi és irodalmi vizsgálati engedélyért. A bizottság megítélése szerint Egner képesítési halmozása szembement a középiskolai tanárképzés szakrendszerű elvével, amelyben a tanárok legfeljebb két, kivételes esetben három szaktárgyra nyerhettek képesítést. A bizottság a középiskolák trifurkációját követően méltányosan értelmezte ugyan a szabályzatot, de ezt amiatt tette, hogy segítsen már állományban levő tanároknak megőrizni állásaikat. Így fordulhatott elő, hogy gyakorló tanárok harmadik, negyedik tárgyból nyertek képesítést. Egner ezt használta ki, azonban a testület egyöntetű álláspontja szerint törekvése szembement a szabályzat szellemiségével. Részben emiatt, részben pedig arra való hivatkozással utasította el jelentkezést a bizottság, hogy sem egyetemi tanulmányokat, sem irodalmi működést nem tudott kimutatni a jelölt angol nyelvből.23

Ugyancsak egyedi eset volt Paczolay Gyuláé, aki földrajz–történelem szakos hallgatóként 1932-ben azt akarta kihasználni, hogy az 1927-es és az 1932-ben bevezetett új szabályzat enyhítést tartalmazott az ismétlővizsgákkal kapcsolatban. Paczolay ugyanis két alkalommal nem felelt meg történelmi alapvizsgáján, így két félévi egyetemi tanulmányokat követően az egész alapvizsgát meg kellett volna ismételnie az 1927-es szabályzat szerint. Az 1931-es rendelkezések azonban megengedték, hogy csak a nem sikerült tárgyból kelljen ismételnie, így mentesült a magyar irodalom és a földrajz ismétlése alól.24 Ez azonban érdemben nem segítette a jelöltet, mivel 1934-ben már azért folyamodott az elnökséghez, hogy a történelmet negyedik alkalommal ismételhesse meg, amelyhez kapcsolódóan a VKM, elvi elutasító határozatot hozott.25 Paczolay ügye azért is volt egyedülálló, mert később is legfeljebb olyan kérelmek voltak ismétléshez kapcsolódóan, amelyekben a jelöltek úgy kértek a negyedik vizsgaalkalomra engedélyt a tanácstól, illetve a minisztériumtól,26 hogy mindössze részlettárgyakból maradtak eredménytelenek, nem pedig egy teljes szaktárgyból mutattak hiányos ismereteket.

Az ismétléshez kapcsolódó ugyancsak sajátos esetként értelmezhető Hoffmann Klára és Vidos Rózsa német–francia szakos tanárjelöltek kérelme, akik sikerült alapvizsgálatuk ellenére kértek ismétlési lehetőséget abból a célból, hogy a közszolgálati alkalmazottak gyermekei számára bevezetett ösztöndíjat megtarthassák. Az 1927: XIV. törvény által létrehozott ösztöndíj elbírálásában ugyanis figyelembe vették a tanulmányi eredményt és azt is, hogy a tantervben kitűzött vizsgálatokat megfelelő időben teljesítették-e a jelöltek.27 Emiatt az elnöki tanácsülésen azt javasolta az ügyvezető alelnök, hogy ne támogassák a kérést, mivel a megismételt vizsgálat már az ötödik félévre esett volna, s így az ösztöndíj odaítélésének szempontjából az esetlegesen jobb érdemjegyet nem lehetne figyelembe venni. Az ismétlésnek az is akadálya volt a tanács szerint, hogy a sikerült vizsgálat megjavításához szükséges lett volna a bizottság korábbi ítéletének felülvizsgálatára, amely két ellentétes eredmény kialakulásához is vezethetett. Ezt pedig elvi tekintetben lehetetlen helyzetként értékelte a tanács.28

1928-at követően is gyakran került az elnöki tanács elé külföldi egyetemi tanulmányok beszámítására vonatkozó kérelem. Miután a fővárosi tanárvizsgáló bizottságnak nem sikerült a beszámítások elbírálásához kidolgozott egységes alapelveket, amelyeket a vidéki társtestületek többsége támogatott, a VKM-mel elfogadtatnia,29 továbbra is egyedi elbírálás alapján döntöttek a tanácsülések során a beszámíthatóságról. A korábbi gyakorlatnak megfelelően legfeljebb négy félévet ismert el a testület, amennyiben a külföldi tanulmányok segítették a szaktárgyakban történő elmélyülést és a tanári hivatásra történő felkészülést. Az egyéni mérlegelés nyomán meghozott döntések olykor szembementek a korábbi gyakorlattal. Előfordult, hogy az alapvizsgát követő három külföldön töltött félévet követően a VKM késői jóváhagyó rendelete miatt a jelölt ismét külföldre távozott egy újabb ösztöndíjjal, s úgy nyert szakvizsgálati engedélyt, hogy egyetlen szemesztert sem hallgatott magyar egyetemen,30 illetve az is megtörtént, hogy a külföldi egyetemi tanulmányokra hivatkozva kérte a hallgató tanulmányi idejének megrövidítését.31 A legtöbb esetben azonban a hallgatók mindössze egy, legfeljebb két félévi külföldi tartózkodásukat kívánták a tanárvizsgálat valamely fokához beszámíttatni, amelyet a tanács rendszerint pártolt.32 A külföldi tanulmányok beszámítására vonatkozóan mindössze egy elvi jelentőségű felterjesztéssel élt a professziós szerv, amely ugyancsak a tanulmányok szisztematizálását szolgálta. Melich János 1932 novemberében azt javasolta az Olaszországban tanulmányokat folytatók esetében, hogy azok számára is lehessen külföldi féléveket elismerni, akik rendkívüli hallgatóként iratkoztak be valamely olasz egyetemre. Az ügyvezető alelnök szerint ugyanis a rendes hallgatóknak kötött tantervet kellett követniük, amelyek kevéssé szolgálták a tanári felkészülést, a rendkívüli hallgatók viszont továbbra is szabadon válogathatták meg, mely kurzusokat látogatják. E tárgyak megválogatásában segítségükre volt a római Magyar Intézet, amely ellátta a hallgatók tanulmányi felügyeletét.33 Mivel a javaslat ezúttal nem érintette érdemben a VKM kultúrpolitikai céljainak teljesülését, így a minisztérium jóváhagyta a kérést.34 A külföldi félévek beszámítási gyakorlatát tekintve tehát a tanárvizsgáló bizottság lényegében alkalmazkodott a kultuszminisztérium elvárásrendszeréhez és különösebb ellenállás nélkül igazította hozzá döntéshozatalát a minisztériumi igényekhez.35

A konformizmus kialakulása a nyelvtanítói vizsgálatok módosítása kapcsán is tetten érhető a professziós szerv részéről. Az 58.891/1895. (II. 4.) rendelettel bevezetett nyelvtanítói vizsgálatot érettségi birtokában és biztos nyelvtudással lehetett letenni a bizottság előtt. De előfordult, hogy külföldi tanfolyamon történő részvétel miatt a testület még ettől is eltekintett.36 A vizsgára jelentkezők számának és igényeinek megváltozása miatt a bizottság előterjesztette, hogy a francia mellett angolból, olaszból és németből is adhasson képesítést a professziós szerv. Emiatt az eredeti szabályzatot is átdolgozta, amelyben a vizsga elnevezése „nyelvtanítói”-ról „nyelvmesteri” vizsgára módosult volna. A módosított szabályzatból emellett kikerült a gimnáziumi rendkívüli tárgy tanítására történő képesítés célja, hiszen a legtöbb jelentkező magántanítás céljából kívánta a nyelvtanítói bizonyítványt megszerezni. A jelentkezéshez továbbra is szükséges volt érettségi, illetve szóban és írásban meglevő biztos nyelvtudás. Módosult emellett a vizsgadíj, amely 26 pengőre emelkedett, az oklevél kiállításának a költsége pedig 18 pengő lett volna.37

A kultusztárca a javaslatot a társbizottságok számára is megküldte, amelyek a szegedi testületet leszámítva általában egyetértettek a nyelvtanítói vizsga reformjának gondolatával és a szabályzattervezettel. A debreceni bizottság csupán azt illette észrevétellel, hogy a magántanítás felváltotta a középiskolai rendkívüli tárgyak tanítását, illetve megfontolandónak tartotta a nyelvtanítás engedélyezését olyan személyek számára, akik rendelkeztek képesítéssel, hogy a szülők számára garanciát biztosítsanak gyermekük fejlődéséhez.38 A pécsi bizottság csupán annyi kiegészítést tartott szükségesnek, hogy már képesítéssel rendelkező tanárok jelentkezési lehetőségét is foglalja magába a szabályzat. A vizsgát ugyanis alkalmasnak tartotta arra, hogy az 1934-ben egységesített középiskola által megkívánt új nyelvtanítók számára képesítést garantáljon.39 A szegedi professziós testület által felkért bizottsági tagok ezzel szemben igen kritikusan nyilatkoztak: a vizsgához kapcsolódó követelmények részletezését, esetleg felkészítő tanfolyam szervezését és a szótárhasználat lehetőségét is felvetette véleményében Schmidt Henrik és Zolnai Béla. Emellett megjegyezték, hogy sok középiskolai tanár volt állástalan, így a kétes értékű nyelvmesteri oklevelek kiadása nem kívánt eredményekre vezethettek, mivel a képesítéshez nem társult érdemi képzés. Az oklevélkiadás és az illeték magas díját pedig kifejezetten „antiszociális” jellegű intézkedésként értékelték, amely figyelmen kívül hagyta a világgazdasági válságot követő időszak társadalmi körülményeket.40

A VKM az ügy összefoglalása helyett ad acta tette a kérdést, és a külföldi tanulmányok beszámítási elveinek egységesítéséhez hasonló módon nem reagált a felterjesztésre.41 Helyette azonban 1935 decemberében rendelettel kötelezte a bizottságokat a perugai egyetem olasz külföldi nyelvtanításra képesítő bizonyítványainak elismerésére, amelyet egy nyelvtanítói vizsga teljesítésével lehetett honosítani.42 Az olasz–magyar gazdasági egyezményhez kapcsolódó kulturális koncessziót a magyar fél részéről a kultusztárca egyoldalúan érvényesítette a középiskolai tanárképzés professziós intézményeivel szemben a szakértői véleményadás teljes kizárásával (Romsics, 2004, p. 170). A bizottság az eljárást sem az elnökségi adminisztrációban, sem az elnöki tanács ülésein semmilyen módon nem észrevételezte, pedig ekkor már több mint fél éve nem reagált a minisztérium az 1935 júniusában tett előterjesztésre.43

A tanárvizsgáló bizottság elnöki tanácsa a vonatkozó időszakban is gyakran tárgyalt olyan a beadványokat, amelyekben a proletárdiktatúra időszaka alatt tett vizsgákat kívánták érvényesíteni,44 vagy más egyetemen,45 esetleg szaktárgyból folytatott tanulmányok alapján kívántak a folyamodók vizsgálati engedélyt nyerni.46 A pedagógiai vizsgajelentkezéshez szükséges iskolai gyakorlatok elismeréséhez kötődő kérések is az elnöki tanácshoz kerültek,47 amelyekben gyakran felekezeti jelöltek kérték tanítási tevékenységeiket beszámíttatni a vizsgára történő jelentkezéshez rendi érdekekre való hivatkozással. Ezeknek a kéréseknek a teljesítése, illetve a VKM erre vonatkozó szabályozásai a professzionalitás egységes protokollok mentént történő formálási igényét veszélyeztették, amely az 1921–1929 közötti tanárképzési reform egyik legfontosabb célja volt.48

Három terület mentén ragadható meg, hogy a szabályozások hogyan szorították háttérbe a tanárvizsgáló bizottság autoritását a gyakorlati idő ellenőrzése felett egyúttal szétfeszítve a professzionalitás egységes protokollok mentén történő formálását: a gyakorlati helyek kijelölésében és a felekezeti tanárjelöltek kedvezményeiben, a női tanárjelöltek gyakorlásának a területén és az egyéves önkéntes katonai szolgálat helyett bevezetett karpaszományos szolgálat után adható kedvezmények kérdésében.49

Az 1924: XXVII. törvény 6. §-a, valamint az 525-5-18/1929. (VI. 16.) számú rendelettel kiadott Gyakorlóévi Szabályzat és Utasítás 12. §-a a gyakorlati év helyéül elsősorban a gyakorlóiskolákat jelölte ki, amelyek azonban nem minden egyetemi központban jöttek létre a kellő időben. Emiatt szükségesnek tartotta a kultusztárca tisztázni egy a szegedi tanárképző intézetnél felmerült konkrét ügyhöz kapcsoltan, amelyet valamennyi tanárvizsgáló bizottság részére megküldött a VKM IV. ügyosztálya, hogy a nem középiskolákban folytatott gyakorlatot nem lehet gyakorlati évként elismernie a vizsgálóbizottságoknak.50 Ugyanakkor a felekezeti jelöltek továbbra is lehetőséget nyertek saját középiskoláikban történő gyakorlati képzésre. A minisztérium a 31.935/1928. IV. sz. (V. 3.) rendelet alapján engedélyezte a jezsuita jelöltek számára saját gimnáziumaikban történő gyakorlást. Az 1932-es tanárvizsgálati szabályzat bevezetését követően azonban a korábbi rendelkezést hatályon kívül helyezte a VKM arra való hivatkozással, hogy a jelöltek gyakorlati felkészítésben a gyakorlóiskolai kiképzésnek is érvényt kívánt szerezni. Egyúttal utasította a rend jelöltjeit a pécsi Pius gimnáziumban történő gyakorlatra addig amíg a tanárképző intézetben a gyakorlati évhez kapcsolódó kötelezettségeinek eleget nem tettek a gyakorlóév első felében, a második felében pedig a gyakorlati felkészülést a kalocsai rendi gimnáziumban folytathatták. A minisztérium indoklása szerint ezzel az eljárással egyszerre volt biztosítható az állami felügyelettel történő gyakorlati kiképzés, illetve a jezsuita nevelési alapelvek érvényesítése a professzionalitás formálásában.51 A rendelet, noha szigorított a gyakorlati időszak eltöltésének feltételein, lényegében mégis fél évvel lerövidítette az állami intézményrendszerben folytatott gyakorlat időtartamát a rendi érdekekre való tekintettel ezzel megbontva a gyakorlati kiképzés egységes protokollját.

A női tanárjelöltek gyakorlati idejének eltöltése vonatkozásában is kész helyzettel kellett szembesülnie a bizottságnak. Számukra ugyanis a minisztérium nem szervezett gyakorlóiskolát, így az 1924: XXVII. törvény 6. §-a által előírt feltételeknek legfeljebb úgy felelhettek meg, ha gyakorlóévüket a tanárképző intézetek székhelyén töltötték. Ezt a helyzetet igyekezett orvosolni a VKM az 525-19/1930. (II. 25.) számú rendelete, amely a Gyakorlóévi Szabályzat és Utasításra hivatkozva a VI. kerületi Mária Teréziáról elnevezett leánylíceumot, illetve az Erzsébet Nőiskolát olyan intézményekként jelölte ki, amelyekben a professzionalitás formálásának protokolljait érvényesíthetőnek találta, így a kijelölt intézményekben töltött gyakorlati időt a bizottságnak úgy kellett értékelnie, mint amelyek a szabályzat és a törvény szellemének eleget tettek.52 A Mária Teréziáról elnevezett intézet pedig az egyetlen olyan gyakorló jellegű iskola volt, ahol a VKM engedélyezte a gimnáziumi VI. és VIII. osztályokban a görög rendkívüli tárgyként történő tanítását, így a női klasszika-filológus tanárjelöltek csak ebben az intézetben gyakorolhattak.53 A minisztérium tehát szűkítette a bizottság mérlegelési lehetőségeit a gyakorlati év vizsgálatának a vonatkozásában, egyúttal pedig a női jelöltek esetében mindössze gyakorló jellegű iskolákat jelölt ki a gyakorlati kötelezettség teljesítésére.

A katonai kötelezettséget teljesítő tanárjelöltek kedvezményei esetében hasonló módon szűkült a bizottság autoritása. A hadviselteket illető kivételes szabályok megszüntetését a testület azért is szorgalmazta, hogy a teoretikus és a gyakorlati felkészítés egységes standardok mentén történjen. Az 1921–1929 közötti reformok is alapvetően ebbe az irányba mutattak, amelyet az tett teljessé, hogy az 81.102/1927 (XII. 16.). számú rendelet megállapította, hadviseltség, külföldi tanulmányok vagy tudományos intézetben végzett szolgálat alapján a gyakorlati időt nem lehetett rövidíteni. A tanárvizsgáló bizottság vezetése kifejezetten ellenezte a kedvezmények visszavezetését. Melich János egy 1929. novemberi bölcsészkari ülésen az egyéves önkéntesi szolgálatot teljesítők esetében a felvételnél, illetve ösztöndíjak odaítélésénél tartott elképzelhetőnek előnyöket biztosítani. A világháború előtti félévi gyakorlati kedvezmény visszavezetését azonban határozottan ellenezte.54 1931 áprilisában azonban a VKM bizalmas rendeletben közölte, hogy az egyéves karpaszományos szolgálatot teljesítő hallgatók tanulmányi kedvezményben részesítendők. A rendelkezés közvetett előzményét egy joghallgatók számára adott kedvezmény jelentette,55 amely alapján a Honvédelmi Minisztérium állásfoglalást kért arról, hogy az 1889: XXVII. törvény rendelkezései érvényesnek tekinthetők-e, amely szerint a katonai szolgálatot teljesítő tanárjelöltek félévi gyakorlat kimutatását követően is folyamodhattak pedagógiai vizsgálat letételéért.56 Miután a VKM megállapította, hogy a rendelkezés hatályos, Szunyoghy János esetéhez kapcsolódóan tájékoztatta a tanárvizsgáló bizottságot, hogy nem tagadhatja meg a sikeres pedagógiai vizsgáról készült Értesítő és az oklevél kiadását akkor sem, ha a jelölt nem tudta igazolni az egy évi katonai szolgálat eltöltését, mivel a katonai felavatás lényegében a hadsereg kötelékébe történő belépést jelentette, amelyet követően a szolgálattételt a felavatottak nem tagadhatták meg.57 Ez lényegében azt jelentette, hogy minden felavatott részére automatikusan félévi kedvezmény járt az egyévi gyakorlati idő alól, amely az egységes feltételek mellett megvalósuló gyakorlati kiképzés célját lehetetlenítette el és szembe ment az 1924: XXVII. törvény szellemiségével is.

Megállapítható tehát, hogy a tanárvizsgáló bizottság belső döntési mechanizmusai során igyekezett standardizált módon kezelni a hallgatói ügyeket részben a vizsgálati ügyrendre, részben pedig a tanárvizsgálati szabályzatra támaszkodva. A különleges esetek megítélését kollektív döntéshozatal kísérte, amelynek a során többnyire a szabályzatok szellemiségét szem előtt tartva alakította ki a testület álláspontját. A professziós döntéshozatali autoritást és az egységes standardok mentén történő tanárképzés alapelvét a VKM kultúrpolitikai céljait követő egyoldalú döntéshozatalok fokozatosan szűkítették a teoretikus és a gyakorlati képzési szakaszok vonatkozásában is.