A kiemelt szerepkör nemcsak a fővárosi tudományegyetemhez kapcsolódó tanárképzés intézményeinek a vonatkozásában, hanem az ország valamennyi tanárképző intézményével szemben érvényesült. Ez jól érzékelhető volt a tanárképző intézetek szervezeti szabályzatának megújítási folyamatában is, valamint abban, hogy a fővárosi tanárképző intézetet a VKM a vidéki társprofessziós intézetek belső ügyeit érintő döntéshozatali eljárásokba is bevonta. Így 1925 nyarán, a debreceni tanárképző intézet megszervezésekor az elnök személyének kiválasztási folyamatában a VKM a fővárosi intézmény elnökét, Petz Gedeont is állásfoglalásra kérte fel. A VKM IV. ügyosztálya Papp Károlyt, az irodalomtörténet tanárát, tanárvizsgáló bizottsági alelnököt, illetve Szabó Dezsőt, az egyetemes történelem oktatóját, a budapesti gyakorlógimnázium egykori rendes tanárát ajánlotta. A megkérdezett Petz előbb Pappot támogatta, majd az igazgatótanáccsal megvitatva a kérdést végül álláspontját megváltoztatta és Szabó kinevezését pártolta. A kérdést végül Tóth Lajos államtitkár döntötte el, aki az ügyosztály álláspontjára helyezkedve Pappot életkora és református vallása miatt alkalmasabb jelöltnek vélte, azonban Szabó Dezsőt elnökhelyettesként nevezték ki mellette.1

A tanárképző intézetek közötti kapcsolatok tehát csupán látszólag voltak kiegyenlítettek,2 a viszony közöttük valójában aszimmetrikus volt. A társprofessziós szervek által a VKM-hez címzett javaslatok rendszerint a fővárosi intézet elnöksége vagy igazgatóanácsa elé kerültek vélemény kialakítása végett.3 Olykor a vidéki társintézmények direkt módon léptek kapcsolatba fővárosi kollégáikkal útmutatást kérve egyes szabályzati elemek értelmezésére vonatkozóan.4 Előfordult az is, hogy a fővárosi tanárképző intézet elnöksége a vidéki partnerét bízta meg azzal, hogy járjon el a fővárosi intézetet képviselve egy szaktérői rendezvényen.5

A kultusztárca egyéb intézmények,6 tankerületek7 vagy magánszemélyek8 beadványairól is gyakran kért állásfoglalást a fővárosi tanárképző intézettől, amely a legtöbb esetben az elnökségen belül alakította ki álláspontját, s csupán a tanárképzés egésze szempontjából fontosnak tekintett kérdésekben vitte az igazgatótanács elé a minisztériumi leiratokat.9 A tanárjelöltek professzionalizmusának és professzionalitásának, valamint a tanárképzési intézményrendszer feletti felügyeletének szerepe tehát párosult a tanárképzés egésze szempontjából fontos, koncepcionális kérdések döntéshozatalában való részvétellel.

A világgazdasági válság időszakában azonban az intézet kitüntetett helyzete megrendült, s kapcsolatát a VKM-mel előbb a takarékossági, majd a Gömbös-kormányzat időszakában az új típusú állami beavatkozási technikák határozták meg, ami az intézményrendszeri és személyzeti változtatások mellett a kultúrpolitikai célokhoz rendelten alakította ki a szakértői működés kereteit (Vonyó, 2018, pp. 293–294; Kovács M., 2001, pp. 110–113). A kapcsolatok természetének változását két elkülönülő, ám egymással mégis összefüggésben levő dimenzióban ragadható meg: az egyik magából a VKM-ből kiinduló változtatási tervek és ezek hatása a tanárképző intézetre. A másik a bölcsészkarral való kapcsolatok bemutatása a köztisztviselői ösztöndíjak elosztásán keresztül, ami feltámasztotta az igényt az 1936-os felsőoktatási reform tanárképzésre vonatkozó javaslatait is meghatározva, a kar és a tanárképző intézet közötti viszony tisztázására. Ez utóbbi kapcsán jól látható, hogy a VKM kultúrpolitikai céljainak változásai hogyan erodálták a tanárképző intézet pozícióját végső soron megkérdőjelezve azt az intézményes szerkezetet is, amely az 1921–1929 közötti reformok eredményeként kialakult.

A világgazdasági válság társadalmi és gazdasági életre gyakorolt következményeinek a mérséklése felerősítette az állami szerepvállalást (Romsics, 2004, pp. 168–171; Ungváry, 2017, pp. 104–107; Bódy, 2013, pp. 29–33). Az állam szerepének megnövekedését a tanárképző intézet elnöksége is érzékelte, amelynek tisztviselői állami alkalmazottak voltak. Így a VKM élén történő személyi változás alkalmából kiadott távirat,10 a kormányzati külpolitika támogatásának kérése,11 illetve a hivatali bevételek elhelyezésének módosítása jelezték,12 hogy az állami ágencia mértéke jelentősen nőtt. Ennek kereteit azonban a költségvetési konszolidáció igénye mozgatta, amit az intézet szempontjából az jelzett, hogy Szily Kálmán, a VKM egyetemi ügyosztályának államtitkára költségcsökkentő ülésre hívta meg 1931 októberében az elnökséget.13

Az ülés előtt az elnökség úgy tájékozódott, hogy a kormányzat az intézet megszüntetésére készült költségvetési okok miatt. Így memorandumot készített az államtitkár részére, amelyben felhívta figyelmét arra, hogy a közoktatás és az egyetemi képzés 19. századi fejlődése elkerülhetetlenné tette a tanárképző intézet megszervezését, amelyre 1870-ben került sor. Az intézet 1925-t követően kialakult szervezeti kereteit az elnökség Eötvös Loránd 1895-ben a tanárképzés területén végrehajtott kezdeményezéseihez kötötte, amellyel előbb az École Normale Supérieure mintájára megalkotta a Báró Eötvös József Collegiumot, majd a tanárképző intézet működését is szabályozta. A középiskolai tanárok professzionalizmusának formálásában az 1924: XXVII. törvény előírását a kötelező tanárképző intézeti tagságon keresztül olyan rendszerezettség kialakításához hasonlította a memorandum a tanárok felkészítésében, amely az elemi iskolai tanítók, illetve a polgári iskolai tanárok elméleti és gyakorlati felkészítésében már korábban megvalósult. A dokumentum külön kiemelte az 1924: XI. törvény 16. §-át, amely a középiskolák trifurkációjából adódó egyetemi felzárkóztatási feladatokat a nyelvtanulás területén (latin és görög) a középiskolai tanárképző intézetre bízta a tanár- és orvosjelöltek esetében, ezzel megerősítve az intézet fenntartásának szükségességét.14 Az 1931. november 18-i igazgatótanácsi ülésen az elnök némi megkönnyebbüléssel számolt be arról, hogy az előzetes híresztelésekkel szemben a kormányzat némi költségvetési kiigazítást várt el a költségcsökkentő ülésen a tanárképzés intézményeivel szemben, megszüntetésükre azonban komoly szándék nem mutatkozott.15

Az oldott hangvétel azonban korainak bizonyult, mivel a Gömbös-kormányzat 1932. október 1-i hatalomra kerülésével a kultúrpolitikai cselekvés keretei átalakultak. A Nemzeti Munkatervben rögzítette a kormányzat a keresztény erkölcsi alapokon nyugvó nemzetnevelés programját, amelynek megvalósításához szükség esetén a meglevő kulturális intézményrendszer egyes elemeinek egybevonására, illetve megszüntetésére készült (Vonyó, 2018, p. 293). A kultuszminisztérium vezetésének átalakulását követően16 a hivatali idő újra szabályozásának kísérlete,17 a politikai lapokban történő publikálás előzetes bemutatáshoz való kötése18 és 1933 első felében az állami alkalmazottak bizalmas módon történő minősítése19 jelezte az állami felügyelet új és erőteljesebb formáinak kiterjedését a kultusztárca alá tartozó intézményekben, így a tanárképző intézményben is.

Ennek kézzel fogható jele volt 1932 novemberében a megszüntetés ismételt lebegtetése a kormányzat részéről, amelyet ezúttal Melich János elnökhelyettesen keresztül közvetített a VKM. Akárcsak bő egy évvel korábban, az elnökség ezúttal is egy pro domo jellegű memorandumban próbálta a tárcát eltéríteni szándékaitól. Ebben az intézet vezetése úgy érvelt, hogy a bölcsészeti karok a tanárok tudományos kiképzéséért voltak felelősek, míg a középiskolai tanítás szempontjai a tanárképzésen keresztül érvényesültek. A dokumentum mellékletét az 1931/1932. évi évkönyv képezte, amely tartalmazta az intézetben meghirdetett órák felsorolását (Budapesti M. Kir. Középiskolai Tanárképzőintézet Évkönyve, 1932, pp. 8–12). Ezt abból a célból kapcsolta a levélhez az elnökség, hogy a VKM-et ráébressze, a nyilvános rendes, magántanárok és részben beosztott középiskolai tanárok által vezetett órák csekély kiadás fejében garantálták a képzés magas színvonalát. Ismételten felmerült az a szempont, hogy az intézmény megszüntetése hátrányos helyzetbe hozta volna a középiskolai tanárokat más pedagóguscsoportokkal szemben a képzettségük rendszerezettségét tekintve. Ha a tárca a megszüntetés mellett döntött volna, a tanárképzés feladatát akkor is rendeznie kellett volna valamilyen módon. Egy új típusú intézet létrehozása az elnökség szerint a 19. század utolsó harmada óta végbement szerves fejlődés eredményeit tette kétségessé. A felterjesztés azzal próbált érvelni, hogy az 1924: XXVII. törvény hatásainak teljessége mindössze az 1928/1929. tanév óta érvényesültek a szakvizsgai követelmények késői életbe léptetése miatt, így a tanárképzés standardizációjának eredményei csak később válhattak érzékelhetővé, emiatt az 1921–1929 között kialakult rendszer fenntartását szükségesnek tartotta az elnökség.20

Az 1930-as évek elején tehát a VKM irányából immár második alkalommal érkeztek a megszüntetésre irányuló felvetések. A kultusztárcához hasonlóan azonban a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karánank sem volt felhőtlen a kapcsolata a tanárképző intézettel. Ez az összetett viszonyrendszer a tanárképző intézet ügyeinek a kari tanácsüléseken történő tárgyalásán keresztül érthető meg leginkább, amelyeken hangsúlyos szerepet kapott a köztisztviselői ösztöndíjak elosztási mechanizmusának kialakítása és fenntartása (Vö. Ágoston, 1997, p. 147).

A bölcsészkar és a tanárképző intézet kapcsolata már a 19. században sem volt konfliktusoktól mentes, hiszen a kar többször kísérletet tett a tanárképző intézet önállóságának felszámolására (ld. Garai, 2022, pp. 160–163). Az 1924: XXVII. törvény megalkotásának időszakában, az 1924. május 5-i kari ülésen felmerült, hogy a VKM egyszerűen összetévesztette kari leirataiban a tanárvizsgáló bizottság, a tanárképző intézet és a bölcsészkar feladatait, amelynek mielőbbi megnyugtató tisztázását látták szükségesnek a kar részéről.21 Erre az 1925 júniusára összehívott egyetemközi értekezlet,22 illetve az azon bemutatott véglegesített tanárképző intézeti szervezeti szabályzat volt hivatott, amely azonban csak a formális kereteket jelölte ki a kar és a tanárképző intézetek viszonyrendszerében.23 Ezeknek a kereteknek a pontos értelmezése szinte azonnal megkezdődött annak a kérdésnek a tisztázásával, hogy miért nem valamennyi tanárképző intézeti tanár tudott az intézet szervezeti szabályzatának átdolgozásáról,24 s a magántanárok hirdethettek-e órát a tanárképző intézetben olyan területből, amelyre képesítésük nem terjedt ki.25 Utóbbival kapcsolatban a tanárképző intézet elnöksége ígéretet tett arra, hogy a kari tanács számára bejelenti azokat az órákat, amelyeket magántanárok adtak elő, s képesítési tématerületüket meghaladta az óra kitűzött anyaga.26

A tanárképző intézet tisztviselői a kari tanácsban tehát igyekeztek együttműködést tanúsítani, azonban az indogermán összehasonlító tanszék betöltésének a kérdése ismét kiélezte az ellentéteket. A személyi javaslatot tevő kari bizottság előadója Melich János volt, aki Szidarovszky Jánost, a tanárképző intézet beosztott tanárát ajánlotta mint tudományos szempontból legalkalmasabbnak mutatkozó jelöltet. Emiatt az ülésen Melichet azzal vádolták meg, hogy a tanárképző intézet érdekeit próbálta érvényesíteni egy olyan kérdésben, amelyben tisztán tudományos szempontok alapján kellett volna eljárnia. Melich ugyan visszautasította a vádakat, de az ülésen kialakult hangulat miatt Szidarovszky egyértelműen a tudományos szempontokat elhomályosító, pedagógiai, azaz állami érdekek megtestesítőjévé vált, így a tanszékre csak másodsorban kapott jelölést.27

A két intézet között kialakult feszült viszonyban bocsátotta ki a VKM-miniszter 91.000/928. (XII. 8.) számú rendeletét, amely a közszolgálati alkalmazottak számára, az 1927: XIV. törvénnyel létrehozott ösztöndíj elosztásának végrehajtási utasításait tartalmazta. A rendelet 12. §-a értelmében egyetemi hallgatók pályázatai esetében az ösztöndíjat az illető karok, tanárjelöltek esetében pedig a tanárképző intézetek igazgatótanácsai bírálták el.30 Ennek nyomán az 1927. október 3-i kari tanácsülésen Méhely Lajos dékán fel is hívta a figyelmet arra, hogy a kiírt 192 ösztöndíjból a végrehajtási rendelet értelmében a tanárképző intézet 148 felett rendelkezett, míg a kar csak 44 doktorandusz számára adhatott ösztöndíjat. A tanárképző intézettel szembeni elégedetlenség további fokozódásának elejét véve Melich János felajánlotta, hogy a kialakult egyenlőtlenséget a két intézmény közös erőfeszítéssel oldja meg.31 Ennek elősegítésére egy közös, öt-öt delegáltból álló bizottságot hoztak létre, amelynek elnökévé a dékán vált, s tagjai voltak a tanárképző intézet elnöke mellett az Eötvös Collegium igazgatója is. Előzetes alapelvéként megállapodtak abban, hogy a folyamodványokat érdemalapon bírálja el a bizottság, s az előkészületi munkálatokban a tanárképző intézet adminisztrációja is részt vesz.32 A bírálat összetettségére jellemző, hogy mérlegelni kellett a tanulmányi eredményeket, a korábbi előtanulmányokból hozott ösztöndíj-jogosultságot (középiskolai évekből33), valamint az esetleges katonai szolgálatot,34 amelyek együttesen leszűkítették a szabadon felhasználható ösztöndíjas helyek számát. Így előfordult, hogy az üresedések alacsony mértéke miatt a meghirdetett ösztöndíjas helyekre kevesebb mint egy tucat új hallgatót lehetett ajánlani.35

Az 1928. január 7-i kari tanácsülésen mutatta be a bizottság képviseletében Eckhardt Sándor azt a felosztási mechanizmust, amely kiegyenlítettebbé tette az ösztöndíjak feletti rendelkezést. Így a gyakorló évi ösztöndíjasok és a doktoranduszok számára kiírt helyekről a tanárképző intézet és a bölcsészkar saját hatáskörében rendelkezhetett. Az ezek feletti ösztöndíjas helyeket viszont felosztotta a bizottság a két intézmény között egyenlő arányban. Mivel a gyakorlóévesek részére fenntartott ösztöndíjak száma rendszerint meghaladta a doktori tanulmányokat folytatókét, így összességében a tanárképző intézet több hely kiosztása felett rendelkezhetett, de a súlyos aránytalanság a két intézmény között mérséklődött.36 Az ösztöndíjas jelöléseket végül a közös bizottság ülésén vitatták meg, kijelölve és jóváhagyva az ösztöndíjasok teljes névsorát.37 Ez ugyan nem oldotta meg minden vonatkozásban a bölcsészkar és a tanárképző intézet közötti összetett és konfliktusokkal terhelt kapcsolatrendszert, azonban a feszült viszonyt valamelyest mérsékelte.38

A mechanizmus kialakulása és állandósulása39 vetette fel a bölcsészkar és a tanárképző intézet viszonyának a rendezését. Az 1928. október 17-i kari tanácsülésen merült fel először bizottság kiküldésének a gondolata a viszonyrendszer tisztázására. Az ösztöndíjak elosztásának a fontosságát ennek felmerülésében jól mutatja, hogy ugyanazt a tízes bizottságot bízták meg a tárgyalások megkezdésével, amely a köztisztviselői ösztöndíjak szétosztásáról is meghozta a végső döntést.40 A bizottság kiküldése ellen ugyanakkor Petz Gedeon, Fináczy Ernő és Pauler Ákos fellebbezést nyújtott be az Egyetemi Tanácshoz. A kifogás amiatt merült fel, mert a kiküldött bizottság mandátuma félreérthető volt: arra ruházta fel az 1928. októberi határozat a közös bizottságot, hogy az 1924: XXVII. törvénycikkből a bölcsészeti karra eső ügyeket „intézze”. A tanács 1928. december 17-i ülésén ezt pontosította, s arra utasította a közös bizottságot, hogy a tanszabadság elvének szem előtt tartásával a tanárképzés szempontjait mérlegelve állapítsa meg a félévente meghirdetendő előadásokat és gyakorlatokat. Szokatlan módon a tanács azt is kimondta, hogy támogatja a tanárképző intézet elnökségét a tanári tiszteletdíjak felemeléséért folytatott küzdelmében, amelyeknek a mértéke messze elmaradt a háború előtti 400 aranykoronás összegtől. Mivel a változtatásokat mind a kar, mind a fellebbezést benyújtók elfogadták, így a tanács kiküldte a tíz főből álló testületet javaslattétel kidolgozására.41

A kiküldött bizottságban elinduló munkálatokra több egyéb tényező is hatással volt. Így az 1932-es tanulmányi reform eredményeként bevezetett szemináriumi, proszemimáriumi gyakorlatok rendszere magát a bölcsészkari képzést tette szisztematikusabbá.42 Ennek pontos kialakításában a tanárképző intézet vezetősége is részt vállalt a kari tanács indítványára.43 Ugyanígy hatást gyakoroltak részben a kormányzati reformtörekvések, amelyeknek a nyomán 1931–1932-t követően 1933-ban is felmerült a tanárképző intézet felszámolása.44 Ezeknek a reformoknak a részeként javaslat született arról, hogy a természettudományos képzést a bölcsészkarról átkerüljön a Műegyetemre, amely ellen a bölcsészeti kar45 és a tanárképző intézet vezetése is tiltakozott.46 A VKM felől érkező megszüntetési-átszervezési hírek, illetve javaslatok, valamint a bölcsészeti kar arra vonatkozó törekvése, hogy befolyását valamiképpen kiterjessze a tanárképző intézetre, amelyre az állami beavatkozás és a prakticista szempontú képzés megtestesüléseként tekintett az 1934 őszén elinduló felsőoktatási reformban értek össze, amelynek munkálatai már az 1935-ös országgyűlési választásokat megelőzően is zajlottak, a kormány megalakulását követően azonban a tervezés felgyorsult (Ladányi, 2002, p. 142–144; Vonyó, 2018, p. 436–437).

Ezt jelzi, hogy a tanárképző intézet 1934/1935. tanévi második féléves óráinak tervezésekor az elnökség igyekezett a bölcsészkari előadásokkal mutatkozó átfedések látszatát is elkerülni, nehogy a VKM számára úgy tűnjön, ugyanazoknak az óráknak a megtartására adott financiális eszközöket a két intézmény számára.47 Ezzel párhuzamosan pedig a bölcsészeti kar külön bizottságot küldött ki a felsőoktatási reform alapelveinek megtárgyalására, amely három ülésen, 1935. január 30-án február 7-én és március 8-án folytatólagosan vitatta meg a reform alapelveit. Ezeken a felvételi szigorítása, a szaktudományi elméleti és a pedagógiai-filozófiai képzés, a kötelező óraszám, az alapvizsga doktori előszigorlatként való elismerésének lehetősége mellett felmerült a tanárképző intézet és a bölcsészeti kar viszonyának a szabályozása is.

A javaslat szerint a kar két módon gyakorolhatott ellenőrzést a tanárképző felett. Egyrészt az elnököt és az igazgatótanács tíz tagját a bölcsészeti kar javaslata alapján nevezte volna ki a VKM-miniszter. Másrészt a tanárképző intézet képzési programját és ennek nyomán az előadók megbízását minden félévben külön a tanárképzés ügyeinek megvitatására összehívott kari tanácsüléseken lehetett volna megvitatni. A tanárképzés felügyeletét és működtetését azonban az elnök és az igazgatótanács felügyelte volna, s az ügyvitellel kapcsolatos kérdésekben miként addig, az elnökség közvetlenül élhetett a felterjesztés jogával a VKM irányában. A javaslatban figyelemre méltó, hogy a gyakorlati tanárképzés ügyét a kar elhárította, mivel ebben nem tartotta magát illetékesnek. Így a professzionalitás formálására a kar külön megbízást kért a VKM-től a tanárképző intézet részére.48 A tervezet tehát lényegében a kar befolyását személyzeti és a képzés koncepcionális céljainak felügyeletében kívánta érvényesíteni, ami megfelelt a korábbi törekvéseknek, s a dedikált kari tanácsülésekkel annak is elejét kívánta venni a kiküldött bizottság, hogy a tanárképzés céljainak érvényesülése eluralkodjon a bölcsészkari tudományos képzési céljai felett.

A bizottsági álláspontot összefoglaló tervezetet Eckhardt Sándor készítette el, amelyben a kari felügyelet kiterjesztése további két elemben is kifejezést nyert. A tanárképző intézet új neve „Kir. M. Pázmány Péter-Tudományegyetem Bölcsészeti Karának Tanárképzőintézete” lett volna. Emellett az átszervezett tanárképző intézet jelentkezőkönyve megszűnt volna, s a tanárképző intézeti tanulmányokat egy az egyetemi indexhez kapcsolt függelékben kellett volna rögzítenie a jelölteknek.49

A tervezettel kapcsolatban a tanárképző intézet elnöksége több észrevételt is tett. A tudományos személyzet kinevezése tekintetében az elnökség számára nem volt világos, hogy az elnök és az igazgatótanács kinevezése elsősorban a kar határozatától, vagy minisztériumi megerősítéstől függött. Ehhez kapcsolódott, hogy a kari javaslat nem tisztázta, csupán egyetemi tanárok, vagy a középiskolai tanárság is képviseltethette magát az igazgatótanácsban. A tanárképző intézet szerint az sem volt világos, hogy ha a kar határozta volna meg a tanárképző intézet képzési programját, ki fizette az előadói tiszteletdíjakat, illetve a tanárképző intézet elnöki adminisztrációját. Az ügyvitel tekintetében átgondolatlan maradt a VKM-mel való érintkezés szolgálati útja, illetve a tanárképző intézeti jelentkezőkönyv megszüntetése. Az elnökség emellett kiemelte, hogy a gyakorlati év lebonyolítására történő külön VKM-miniszteri megbízás valójában az intézet kettészakítását jelentette, hiszen külön mandátummal és szervezeti formában kellett a javaslat szerint a tanárképzés teoretikus és a professzionalitás formálásához kapcsolódó képzési szakaszt megszervezni. A javaslatokról összességében azt a benyomást alakította ki az elnökség, hogy azok leplezetlen célja a bölcsészeti kar autoritásának kiterjesztése volt.50

Az elnökség a javaslatokkal kapcsolatban azt elismerte, hogy a kar jogosan formált igényt a tanárképzés teoretikus szakaszának felügyeletére. Ez önmagában rámutat arra, hogy a VKM megszüntetési javaslatai és a bölcsészeti kar folyamatos törekvése autoritásának kiterjesztésére hogyan hatott a tanárképző intézet pozíciójára. A kar szempontjából két megközelítési lehetőség látszott körvonalazódni. Az egyik egy névleges, az 1924: XXVII. törvény szellemével még összhangban álló felügyelet kiterjesztése. A másik pedig egy teljes felügyelet megvalósulásának perspektíváját hordozta magában. Az előbbi megvalósulása azt eredményezte volna az elnökség felfogása szerint, hogy a kari javaslatok közül egyetlen lényegi elem sem teljesülhetett volna maradéktalanul. Az elnökség ugyanis ebben az esetben a maga számára tartotta fenn a nem egyetemi tanár igazgatótanácsok jelölésének a jogát, a tanárképző intézet képzési programjának meghatározását, valamint az elméleti órák előadóinak és a professzionalitás formálásában szerepet játszó vezető tanárok megválogatását. Ebben az esetben az elnökség mindössze annyi engedményt tartott elképzelhetőnek, hogy a kari tanács által kibocsátott közös bizottság félévről félévre a tanárképzéshez kapcsolódó óraszámot állapíthatta meg, hogy a jelölteket ne vonja el túlságosan a teoretikus képzési szakasztól. Az elnökség álláspontja szerint ez lehetőséget adott arra, hogy a bölcsészeti kar elkerülje tudományos képzésének gyakorlati szempontok alá való rendelését.51

A másik esetben a kar nemcsak a professzionalizmus, hanem a professzionalitás formálásának teljes szakasza felett is felügyeletet és felelősséget vállalt volna, azaz a tanárképző intézet önállósága teljes mértékben megszűnt volna. Ez azonban attól függően, hogy a kar a saját szervezeti keretében, vagy attól elkülönülten tartotta volna fenn a tanárképző intézetet, magában hordozta a gyakorlati szempontok megjelenését és eluralkodását a kari tudományos képzés felett. A tanárképző intézet azt tanácsolta a kari döntéshozók számára, hogy az első megoldás valósuljon meg, azaz a kari tudományos képzés ne legyen kiszolgáltatva a középiskolai oktatás és az állandóan változó középiskolai tantervek szempontjainak.52 Ebben az esetben tehát a kari felügyeletet az elnök és az igazgatótanács egyetemi tanár tagjainak a jelölése, valamint az intézet képzési programjának a kari tanácsülésen történő formális jóváhagyása fejezték volna ki.53

A tanárképző intézet elnökségének belső feljegyzései elsősorban a tanárképző intézettel szemben megnyilvánuló bizalmatlanságot kifogásolták a bölcsészeti kar részéről. Ezekben az Eötvös Collegium példája jelenik meg, amely a kartól teljesen független tanárképző internátusként jogot szerzett szeminarizáló jellegű gyakorlatok tartására, s ezeket az egyetemi hatóságok, valamint a tanárvizsgáló bizottság mégis beszámíthatónak tekintették az egyetemi tanulmányokba. Az Eötvös Collegiumot éppen az 1924: XXVII. törvény kapcsolta hozzá a tanárképzési intézményrendszerhez, de szervezeti különállását így is megőrizte. Ennek ellenére nem érvényesült olyan bizalmatlanság az internátussal szemben, mint a tanárképző intézet esetében.54

A VKM felszólítására megalkotott tervezet a bölcsészkar és a tanárképző intézet reformjára lényegében kompromisszumos megoldást tükrözött: az 1921–1929 közötti reformok által megalkotott rendszert tartotta volna fenn a bölcsészkar erősebb befolyásával a tanárképző intézet felett. Ez az intézet nevében nem nyert volna kifejezést, s az igazgatótanács tagjait az elnök, valamint a bölcsészkar dékánja közösen jelölhette volna ki. Két helyet az igazgatótanácsban továbbra is a középiskolai tanárok képviselőinek tartottak fent. Az igazgatótanács határozta meg a tanárképző intézet képzési programját, de ezt formálisan a kari tanácsnak jóvá kellett hagynia, csakúgy mint a felkért előadók személyét. A kompromisszum részét képezte, hogy a tudományos előadások megszűntek a tanárképző intézetben, csak a középiskolai tanárképzéshez kapcsolódó elméleti előadások maradhattak meg, szakonként legfeljebb heti két órában. Emellett a VKM-nek külön kellett megbízást adnia az igazgatótanács részére a professzionalitás formálásának megszervezésére és irányítására. A javaslat megőrizte a jelentkezőkönyvet, illetve a VKM és a tanárképző intézet érintkezésének korábbi módjait.55

Az 1936. december 10–16-án rendezett Felsőoktatási Kongresszuson, valamint az azt követő Országos Felsőoktatási Tanács Bölcsészet-, Történelem-, Nyelv- és Irodalomtudományi Szakosztályában folytatott munkálatokban lényegében ugyanez a kompromisszumos javaslat képezte a tárgyalások alapját. Huszti József összefoglaló jelentésében is végső soron az 1921–1929 között kialakított rendszer fenntartása mellett érvelt, mivel az 1924: XXVII. törvény sttandardizációs törekvései megítélése szerint beváltották a hozzá fűzött reményeket (Huszti, 1938, pp. 15–17). Megállapítása mögött azonban inkább a tanárképző intézet és a bölcsészkar között kialakult törékeny kompromisszum fenntartásának a szándéka állhatott, amelyet ezúttal az állami központosító törekvésekkel szemben kellett képviselni.

A bölcsészkari és a tanárképzés szakértőinek javaslataival szemben a VKM 1939. decemberi javaslata az 1921–1929 közötti rendszer megszüntetésére irányult, mivel a tanárképző intézetet és a tanárvizsgáló bizottságot egy intézményben kívánta egyesíteni. Ez a lépés egyszerre fejezte ki és tetőzte be a tanárvizsgáló bizottság ekkorra már több évtizede hanyatló professziós autoritását, valamint egyúttal az állam szakértői csoportokkal szembeni fellépését, amelynek újabb szakaszában az intézményi átszervezések és a személyi kinevezések mellett a szakértői működés területei is beszűkültek.56 A javaslatot az igazgatótanács 1940. január 19-i ülésén tárgyalta részletesen, amelyen megállapította, hogy megvalósításának törvényi akadálya volt, hiszen az 1924: XXVII. törvény a képesítést és a professzionalizmus formálását külön-külön intézményekhez rendelte. Az összevonást hazai, más szakértői csoportok képzésével és képesítésével összevetve, illetve nemzetközi szempontból (cseh és osztrák minta) is példátlannak ítélte. A tanárképző intézet és a bölcsészkar kapcsolatának szorosabbra fűzését ugyanakkor az igazgatótanács alapvetően nem kérdőjelezte meg, így a korábbi kompromisszumos javaslat fenntartása mellett érvelt néhány kérdésben finomhangolást javasolva.57

Összességében tehát megállapítható, hogy a világgazdasági válságot követően a tanárképző intézet kitüntetett szerepe a tanárképzés professziós szervei között megrendült, amit a VKM költségvetési szempontokat követő megszüntetési törekvései jeleztek. Ez találkozott a bölcsészeti kar arra irányuló törekvésével, hogy a tanárképző intézet önállóságát korlátozza, vagy teljesen felszámolja. Az 1936-os felsőoktatási reform során előterjesztett, a bölcsészeti kar és a tanárképző intézmény viszonyrendszerének kompromisszumos megoldását a köztisztviselői ösztöndíjak során létrejött együttműködés, valamint a szemináriumi, proszemináriumi gyakorlatok 1932-es bevezetése és az 1934–1935 közötti reformelképzelések együttesen érlelték ki. A reformterv ellenére a VKM az 1921–1929 között kialakult intézményrendszer felszámolása mellett foglalt állást, amely ellen az érintett professziós szervek egyöntetűen tiltakoztak.58 Ez a két világháború közötti időszak szakértői csoportokkal szembeni deprofesszionalizációs eljárások újabb szakaszának nyitányaként értelmezhető, amelyben az intézményi átszervezések és az ehhez társuló személyi kinevezésekkel kialakult felügyelet mellett az állam a szakértői működés általános kereteit is korlátozta (ld. Magos, 2024, pp. 211–213; Kovács M., 2001, pp. 124–134; Ungváry, 2016, pp. 122–123). A tanárképzés professziós intézményeinek az esetében ez azzal fenyegetett, hogy a professzionalizmus formálása és a szakértői képesítés funkciói nem különültek volna el egymástól, amire nem volt példa a korszakban más magasan képesített szakértői csoportok esetében.