A hallgatók abszolút számának a változásai mellett a növekedés abban is megragadható, hogy a tanárképzőbe iratkozottak száma a bölcsészkari népesség hány százalékát fedte le. A kötelező beiratkozás bevezetésének időszakában a tanárképző intézet tagjai nem fedték le a bölcsészkar teljes hallgatóságának a felét (45,25%). A világgazdasági válság begyűrűzésekor azonban tagjainak populációja lényegében már a teljes kari népességre kiterjedt, majd az 1931/1932. tanévben ötödével meg is haladta azt. Ez az első olvasatra meglepőnek tűnő adat oly módon volt lehetséges, hogy az 1931/1932. tanévtől a gyakorlóévi tanárjelölteknek is be kellett iratkozniuk a tanárképző intézetbe, mivel a professzionalizmus mellett a professzionalitást is minden jelöltre kiterjedően, egységes protokollok mentén kívánta formálni az elnökség.2 Ennek köszönhetően a tanárképző intézet tagjai maradtak a szakvizsgálatot követően az ötödik képzési évükben is a hallgatók. Így a csökkenő hallgatói létszámok ellenére az 1935/1936. tanévben már harmadával haladta meg a tanárképző intézet tagjainak a száma a bölcsészkarét. Ebből a szempontból érthető tehát a kari tanács ellenséges viszonyulása a tanárképző irányában, s folyamatos útkeresése autoritásának kiterjesztésére az intézmény fölé. A tanárképző ugyanis népességében jelentősen felülmúlta a bölcsészkart, s attól szervezetileg független entitásként felügyelte a tanárjelöltek képzését. A bölcsészkari professzorok nem minden alap nélkül tartottak tehát attól, hogy a tanárképző egyszerűen elveszi a kar hallgatóit, hiszen a kari professzorokból válogatott tanerőkkel, akik a tanárképzés szempontjából hasznosnak ítélt szaktudományos felkészítést, vezették, valamint a filozófiai, módszertani és pedagógiai jellegű órákkal lényegében a kari tudományos képzéstől elkülönülő képzési utat kínált az intézet. A tanárképző intézethez nem kötődő oktatók szubjektív tapasztalata tehát valóban az lehetett, hogy nem csupán elvesztették a kontrollt a hallgatók túlnyomó része felett, hanem a kar marginalizálódott a tanárképző mellett.

A hallgatói létszámok összevetése nemcsak a bölcsészkar vonatkozásában érdekes, hanem abban a tekintetben is, hogy más állami tanárképző intézmények együttes létszámát is jelentősen meghaladta minden tanévben a fővárosi tanárképző intézet hallgatósága. Az 1925/1926. tanévben a debreceni, pécsi, szegedi tanárképző intézetek és az Eötvös Collegium hallgatói létszámát másfélszeresen múlta felül a budapesti tanárképző intézet beiratkozott hallgatóinak száma, az 1928/1929. tanévet követő időszakban azonban több mint kétszeres különbség állandósult közöttük. Ez minden bizonnyal a budapesti intézet 1921–1929-es reformok által kialakított vezető szerepét és befolyását tovább erősítette, amit jeleznek a társintézetek belső ügyviteli ügyeit érintő véleményformálásra történő miniszteri felkérések és azok az esetek, amikor az elnökség a társprofessziós szervek képviselői számára „erősen ajánlotta” az azonos eljárásrend követését egy-egy ügytípusban (vidéki gyakorlatok engedélyezése).

A budapesti tanárképző intézet megnövekedett súlyát a tanárképzési rendszer igazgatásában, illetve a tanárjelöltek professzionalizmusának formálásában nem követte a költségvetésének megfelelő mértékű dotációja. Dologi költségvetése ugyan meghaladta a vidéki tanárképző intézetek számára juttatott források mértékét, de a hallgatók számához fogható többszörös különbség ebben a vonatkozásban nem alakult ki. A fennmaradt adatok ráadásul arról tanúskodnak, hogy az 1927 júniusa és 1928 júliusa között kiutalt egyéves 6803 pengős keret az 1930/1931–1932/1933. tanévekre 4953, illetve 4923 pengőre csökkent, azaz valamivel több mint 27%-os visszaesést eredményezett a költségvetésben. Bár az ezt követő időszakról csak a naptári évek pénzügyi adatai nyerhetők ki a forrásokból, az látható, hogy a költségvetési keret 1934-ben haladta meg ismét az 1927–1928 között utalványozott keret felét.3 A pénzügyi helyreállás a válságot követően tehát csak lassan következett be.

A csökkenő költségvetés ellenére olyan típusú csődközeli helyzet, mint amilyen a tanárvizsgáló bizottság esetében 1924 nyarán előállt, nem fenyegette a tanárképző intézetet. A világgazdasági válság időszakában a VKM eseti jellegű kiegészítésekkel tartotta fenn az intézet adminisztrációjának működőképességét.4 A támogatásért cserébe azonban szigorú költségvetési fegyelmet követelt meg a tárca, amelyet a személyi kifizetések vonatkozásában is érvényesített: az elöljárók és az igazgatótanácsi tagok juttatásait befagyasztotta, s az óraadói keret vonatkozásában is költségvetési szigort alkalmazott. Ez utóbbira jellemző, hogy amíg az 1930/1931. tanév első felének óraadói keretösszegére 9200 pengőt utalványozott a VKM 1930 decemberében,5 addig 1931 júniusára ez az összeg 6900 pengőre mérséklődött.6

Az elnöki adminisztráció tagjainak juttatásai már a világgazdasági válság előtti időszakban is igen csekélyek voltak. Ezt a tantervek és a jelentkezőkönyvek árusításából befolyó összegekből igyekezett az elnökség kiegészíteni, amelyet a VKM egyéb költségvetési források híján engedélyezett. Az 1925-ben átdolgozott jelentkezőkönyvet és Utasításokat a hallgatóknak 40 filléres áron árusították, amelyet az elnökség 1926-ban még azért szedett, hogy a jelöltek jobban megóvják dokumentumaikat, valamint a nyomdai költségeket részben ilyen módon tudja fedezni,7 1927-ben8 és 1928-ban9 viszont már kifejezetten abból a célból kérte a VKM engedélyét Melich János, hogy az adminisztratív személyzet honoráriumát kiegészíthesse részben a megnövekedett hallgatói létszám miatt felszaporodott ügykezelés, részben pedig a köztisztviselői ösztöndíjak elbírálásában nyújtott adminisztratív támogatásuk miatt. Az intézet vezetése hasonló módon próbálta támogatni az adminisztratív személyzetet a gazdasági világválság időszakában is, azonban a költségvetési politika szigorítása miatt az átalányból finanszírozott támogatást akár az adminisztratív személyzet fizetésének kiegészítésére vagy a tanárképző intézeti órák során felhasznált anyagköltségek megtérítésére 1932-ben szabálytalannak ítélte a VKM számvevősége.10 Az elnökhelyettes felhívta a számvevőség figyelmét, hogy amit szabálytalannak ítélt, az egy 1926 óta folytatott gyakorlat volt, amelyet korábban nem kifogásoltak az állami felügyeleti szervek.11 Emiatt a tanárképző intézet kénytelen volt működésének fenntartása végett ismét külön kérelmezni a tárcától annak engedélyezését, hogy a hivatali juttatásokon kívül a rendkívüli munkáért a tanárképző intézet saját alkalmazottainak és az egyetemi segédszemélyzetnek további honoráriumot adhasson, valamint az egyetemi infrastruktúra használatát a bölcsészkar részére szintén megtéríthesse dologi költségvetéséből.12 A VKM a kérést ugyan kivételesen engedélyezte,13 de ezzel párhuzamosan váratlan pénztári vizsgálatot rendelt el az intézetnél, amely szabálytalanságot ugyan nem mutatott ki, de jelezte az intézet és felettes hatósága közötti kapcsolatok hanyatlását.14

A költségvetési szigor megkövetelése később sem hagyott alább a minisztérium részéről. 1933 februárjában a VKM részletes kimutatásokat kért az 1929/1930–1931/1932. tanévek zárszámadásáról,15 illetve a tanárképző intézeti növendékek részére kivetett díjakról.16 A rendeletekre adott felterjesztésekből az érzékelhető, hogy az intézet vezetésének célja nem csupán az egyes költségvetési tételek részletes megindoklása volt, hanem egyúttal annak bemutatása is, hogy az 1929-re kialakult tanárképzési intézményrendszer hogyan működött. Az összetett személyzeti (elnökség, az igazgatótanácsi tagok, az óraadók, a vezetőtanárok, az adminisztratív segédszemélyzet) és elhelyezkedési adottságok (széttagolt irodahelyiségek, egyetemi tantermek és laboratóriumok használata) ellenére a rendszer fenntartását az elnökség igyekezett rentábilisnak bemutatni. Ezt jelezte a hallgatói díjak kapcsán a tanárképző intézeti jelentkezőkönyvért és a gyakorlóévi szabályzatért szedett díjak részletes ismertetése.17 Ezek a költségvetési dokumentumok tehát az elszámolást mellett azt a funkciót töltötték be, hogy az 1930 óta napirenden levő megszüntetés miatt költségvetési szempontból is igazolja a tanárképzési rendszer és benne a tanárképző intézet szerepének a megőrzését.18 Ez a törekvés nem maradt abban a vonatkozásban eredménytelen, hogy a vidéki tanárképző intézetben előforduló financiális bizonytalanságok a források alapján úgy tűnik, hogy nem fordultak elő a fővárosban.19

A világgazdasági válság időszaka a költségvetési fegyelem kialakulása mellett legalább még egy területen eredményezett fontos változást a tanárképző intézet elnökségében: felmerült az igény a jelöltek hátterének a megismerésére. Ennek két szembetűnő jele van a forrásokban: egyfelől megjelentek az igazgatótanácsi ülések részeként, vagy ahhoz kapcsolva statisztikai kimutatások a jelöltek vallásáról,20 szakválasztásuk megoszlásáról,21 valamint társadalmi hátteréről.22 Másfelől ennek szintén jelét adták az 1930-tól publikált tanárkárképző intézeti jelentkezőkönyvek, amelyek számos statisztikai kimutatást közöltek a jelöltekről.

Már az első statisztikai összesítések kitértek a hallgatók nemi megoszlásának a kérdésére.23 Sem az intézet vezetése, sem a kortárs statisztikusok számára nem volt kétséges, hogy a bölcsészkarok létszámának az 1920-as évek második harmadát követő létszámgyarapodása mögött nagyrészt a női hallgatók megjelenése állt (Asztalos, 1930, p. 12; Laky, 1931, p. 42). Arányuk gyors növekedéséhez több összetett nevelés- és társadalomtörténeti tényező járult hozzá. Így minden bizonnyal szerepet játszott az 1926: XXIV. törvény által a fiú középiskolák mintájára tagolódó és bővülő női középiskolai intézményrendszer oktatói kereslete (Nagy, 2012b, pp. 105–106). Emellett a bölcsészeti karokon folytatott tanulmányok kevesebb financiális tőkebefektetést igényeltek a szülőktől más felsőfokú képzésekkel szemben (ld. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1935b, p. 11). Így azoknak az egykor középosztályhoz tartozó, de a világháború következményei miatt deklasszálódott csoportoknak (tömegesen nyugdíjazott köztisztviselők), vagy éppen az önálló egzisztenciával rendelkező diplomás apák leánygyermekei számára is ideális lehetett a középiskolai tanári pálya, akik gyermekük egyetemi diplomához segítésétől remélték társadalmi státuszuk szimbolikus megőrzését, vagy transzgenerációs továbbvitelét (Biró, 2014, p. 56; Biró, 2012, p. 153; Garai, 2024, p. 399). Emellett hozzájárulhatott az a Gyáni Gábor által azonosított jelenség is, hogy a diploma megszerzése javította a középrétegekbe irányuló házasodási esélyeket (Gyáni, 2006, p. 287). A tanulmányok folytatása tehát nem feltétlenül a tanári pályára lépés szándékával történt, hanem egyszerűen a női életpálya családalapítás előtti szakasza volt. A házasságkötés24 vagy a gyermekvállalás25 gyakran már a tanulmányok lezárása előtt bekövetkezett, ami nemcsak a pályára lépés aspirációjának vetett véget, de a tanulmányok sikeres lezárását is kétségessé tette.

Ezt támasztják alá a korabeli, egyetemi hallgatókat vizsgáló összefoglaló statisztikák, amelyek megjegyezték, hogy a bölcsészhallgatók felét immár a nők alkották, akik közül sokan nem kívántak valójában tanári pályára lépni. A maradók azonban az 1930-as évek közepére olyan létszámtöbbletet eredményeztek, amely miatt a kortársak komor kilátásokat jósoltak azok számára, akik a tanári hivatást választották az érettségit követően (Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1934b, pp. 14–15; Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1935b, p. 10). A tanárképző intézet saját statisztikái megerősítik a kortársak benyomásait: a professzionalizmus formálásáért felelős intézmény valamennyi hallgatóját tekintve az 1930/1931–1932/1933. tanévekben már női többség mutatkozott. Az 1929/1930, valamint az 1934/1935–1935/1936. tanévekben ugyan a férfi hallgatók voltak többségben, de a két nem közötti különbség alig haladta meg a 100 főt.26

A két nembeli tanárjelölteket eltérő szakcsoportosítási preferencia jellemezte. A tanárképző intézeti jelentkezőkönyvek által felsorolt 2327 szakcsoportosítás között 18 volt humántudományi jellegű, s öt szakcsoportosítási lehetőség tartozott a természettudományok területéhez. Az 1924: XI. törvény intencióinak eredményeként a 18 szakcsoportból 15 modern filológiai terület volt, s mindössze a klasszika-filológia, a történelem–latin, valamint a történelem–földrajz párosok nem kötődtek a modern nyelvekhez. A klasszikus tudományterületekkel kapcsolatban levő csoportosítások háttérbe szorulása önmagában is jelzi a tanárképző intézmények szolgáltatási ideológiájának megrendülését, amelynek kialakításában ezek a területek kulcsfontosságú szerepet játszottak.

A szakcsoportok száma közötti aránytalanság alighanem közrejátszott abban, hogy a vizsgált 1929–1936 közötti időszakban közel kétszer annyian hallgatták a humán területekhez tartozó szakcsoportokat (8244 fő), mint a reáliákat (4192 fő). A természettudományi területeken a három legnépszerűbb szak a mennyiségtan–természettan (2429 fő), a természettan–vegytan (749 fő) és a földrajz–természetrajz (624 fő) szakok voltak. A humántudományi területek között a történelem–földrajz (1870 fő), valamint két modern filológiai terület, a magyar–német (1527 fő) és a német–francia (1128 fő) voltak a leglátogatottabbak (Vö. Biró & Nagy, 2012b, p. 90). A legkevésbé népszerű szakok a természettudományi területeken a mennyiségtan–ábrázoló-geometria volt, amelyet összesen 45 fő látogatott, akik mindannyian férfiak voltak. A humántudományi területeken pedig a magyar–történelem volt a legkevésbé látogatott, amelyhez a jelölteknek a német nyelvet is társítania kellett. Mindössze 18-an vették fel a szakcsoportot, amelyet kiegyenlített arányban látogattak a férfi és női jelöltek. Kifejezetten női jellegű területeknek számítottak a német–angol és a német–francia szakok, ahol több mint kétszeres, illetve háromszoros női többség alakult ki a férfi jelöltek számához képest (Vö. Biró, 2014, pp. 67–68).28 Az adatok között figyelemre méltó még egy képzési szakasz, ahol a nők állandó többséget alakítottak ki: a gyakorlóévüket töltő tanárjelöltek között egyetlen olyan tanév sem volt a vizsgált időszakban, amikor a női jelöltek száma ne haladta volna meg a férfiakét. Különösen szembetűnő a világgazdasági válság által leginkább érintett három tanévben, az 1930/1931–1932/1933. közötti időszakban a férfiak és a nők száma közötti különbség növekedése, amely csak az 1933/1934. tanévet követően mutatott visszarendeződést. Az utolsó tanév az anyagi teherbíró képesség szempontjából számos családot lehetőségeik határáig igénybe vett, ezért a gyakorlóévi jelöltek közötti konstans női többlet megerősíti azt a korábbi kutatások által már kimutatott eredményt, hogy a női jelöltek magasabb státuszúak voltak férfi társaikhoz képest (ld. Biró, 2014, p. 95; Nagy, 2012b, p. 112).

A tanárképző intézet elnöki adminisztrációja az 1931/1932. tanévtől készített rendszeres kimutatásokat a tanárjelöltek társadalmi hátteréről (ld. Budapesti M. Kir. Középiskolai Tanárképzőintézet Évkönyve, 1932, p. 65), amelyek a nemek közötti különbségekre nem tértek ki, csupán a gyámok foglalkozásszerkezeti összesített kategorizálását tartalmazták. A kimutatásban a Statisztikai Hivatal által kért adatszolgáltatási ívek kategóriarendszerét alkalmazták, amely az egyes gazdasági ágazatok foglalkozási kategóriái mellett azt is feltárták, hogy a szülők, illetve gyámok önálló vagy alkalmazotti státuszúak voltak-e. A kategóriarendszerek közötti kölcsönös megfeleltethetőség miatt a tanárképző intézet hallgatóinak 1931/1932–1935/1936 közötti időszakra vonatkozó státuszát az Eötvös Collegium 1928–1935, a bölcsészeti karok 1929/1930. évi és az 1930. évi népszámlálás eredményeivel kerülnek egybevetésre.29 Ebből megállapítható, hogy a gyámok 4,27%-a tartozott az Őstermelés főkategóriájához, amely az Eötvös Collegium (5%) és a bölcsészkarok 1929/1930 közötti (7,9%) arányát is alulmúlta. Az alacsony érték mögött két ok húzódhatott meg: egyfelől a közép- és nagybirtokosok számára a tanári pálya nem nyújtott vonzó karrierperspektívát, akik gyermekeiket inkább jogi vagy agrár jellegű felsőoktatási intézményekbe küldték (Karády, 2012b, pp. 132–133). Másfelől a világgazdasági válság éppen azokat a kisbirtokosokat, kisbérlőket, agrárproletárokat érintette a legsúlyosabban, akik gyermekeiket a tanári hivatás felé irányíthatták annak alacsony képzési költségei miatt (Bódy, 2013, p. 28; Gyáni, 2006, pp. 314–315).

Az Ipar, bányászat, kohászat, közlekedés főkategóriájához kapcsolódott a gyámok 23,65%-a, amely meghaladta az Eötvös Collegium tagjainak 11%-os adatát, de a bölcsészeti karok (33,4%) és az országos átlag (32,3%) alatt maradt. A főkategórián belül kétszeres többségben voltak az ipari, bányászati, közlekedési ágakban dolgozók az Eötvös Collegium tagjaihoz képest, azonban éppen kétszer maradtak el a bölcsészeti kar 1929/1930. évi összesített adataival szemben. E mögött vélhetően szintén a világgazdasági válság hatásai keresendők. Ezt erősíti az a tény is, hogy a tanárképző intézet hallgatóinak az esetében az ipari, bányászati, kohászati és közlekedési kategóriához sorolt gyámok között jelentős többségben voltak az önállóak, illetve tisztviselők, s az altisztek és munkások aránya mindössze a kategória felét-harmadát tette ki az egyes tanévekben. A világgazdasági válság a kisbirtokosokkal és agrárproletárokkal szemben az iparban dolgozókat kevésbé érintette súlyosan, de a fellépő pénzügyi nehézségek miatt az egyébként mobilis altiszti és gyári munkássághoz kapcsolódó hallgatóknak ideiglenesen fel kellett függesztenie tanulmányaikat (Bódy, 2013, p. 55, Gyáni, 2006, p. 343). A főkategórián belül a kereskedelem és vendéglátóiparhoz tartozók aránya (9,42%) lényegében megegyezett a bölcsészkari arányokkal (9,29%), s sokszorosan felülmúlta az Eötvös-collegisták gyámjainak reprezentációját (1%) ebben a foglalkozási kategóriában. Miként az ipar, bányászat, kohászat, közlekedés alkategóriánál, a kereskedelem, vendéglátóipar esetében is az önálló és tisztviselő gyámok többszörösen meghaladták az altisztek és munkások számát, ami az alkalmazotti léttel járó egzisztenciális bizonytalanságra mutat rá a vizsgált korszakban. A főkategórián belül a pénz- és hitelélet alkategóriában egyetlen gyámot sem regisztrált az adminisztráció szemben az Eötvös Collegium hallgatóinak 4%-ával. Biró Zsuzsanna Hanna megállapítása szerint ehhez az alkategóriához kapcsolódó gyámok nagyobb szerepet kaptak a két világháború között a tanárság rekrutációjában. Ez felveti annak a lehetőségét, hogy a jelenség mögött kategorizációs problémák állhatnak, amely más fő- és alkategóriák esetében is előfordult a tanárképző intézeti adatok esetében (Biró, 2012, p. 95).

52,43% volt a közszolgálathoz tartozó gyámok száma az összes hallgató között a tanárképző intézet esetében, amely az Eötvös Collegium (47%) és a bölcsészkari arányokat (37%) is jelentősen meghaladta. A főkategórián belül azonban az figyelhető meg, hogy a közszolgálatban álló gyámok többsége valamilyen államigazgatási szervnél volt tisztviselő, illetve altiszt. Az egyházi (3,04%) és tanügyi szolgálatban állók (18,7%) elmaradtak a tanárképző internátusba (egyházi 5%, tanügyi szolgálat 27%) beiratkozóktól, de meghaladták a bölcsészeti karok hallgatóinak a számát. A tanárképző intézet esetében a tanügyi szolgálatban állóknál nem regisztráltak tudományos intézetnél beosztott gyámot, szemben az Eötvös Collegiummal. Figyelemre méltó különbség továbbá, hogy a tanárképző intézetben a tanítóság gyermekei is jelentős mértékben képviseltették magukat szemben a Collegiummal, ahol az egyetemi tanárok, gimnáziumi, reálgimnáziumi és reáliskolai tanárok gyermekei voltak jelen elsősorban. Mellettük a pedagógusok alsóbb rétegeihez tartozó polgári iskolai tanárok és tanítók fiai csak elvétve voltak képviselve a tagok között. Feltételezhető tehát, hogy miként a tanügy területén a magasabb státuszú gyámok a Nagyboldogasszony útjára igyekeztek gyermekeiket elsősorban küldeni, úgy a közigazgatási tisztviselők gyermekei között is a hierarchia felsőbb részein elhelyezkedők elsősorban a Collegium tagjai között találhatók meg (Garai, 2016, p. 210). Ezt látszik erősíteni a főkategórián belül a vasúti és postai dolgozók alkategóriájában reprezentáltak aránya a két intézetben: a tanárképző intézetbe beiratkozottak 11,08%-a tartozott ebbe a kategóriába (közöttük jelentős többségében voltak a tisztviselők, akinek mindössze a harmadát-negyedét tették ki az altisztek és a munkások az egyes tanévekben) szemben a Collegium 7%-os adatával 1928–1935 között. Bár az alkategóriához tartozó gyámok rendszeres jövedelemmel rendelkeztek, de ezek mértéke elmaradt a középrétegek más állásaitól (Bódy, 2013, pp. 55–56), így az Eötvös Collegium tartásdíjának finanszírozását, különösen az 1930-as évek első felében, közülük kevesen lehettek képesek előteremteni.

A véderő és a szabadfoglalkozású értelmiségiek főkategóriájához kapcsolódott a gyámok 5,62%,30 illetve 9,54%-a. Mindkét számadat meghaladta a Collegium (véderő 3%, szabadfoglalkozású értelmiségiek 7%) és a bölcsészkarok (véderő 1,6%, szabadfoglalkozású értelmiségiek 7,49%) adatait. A Nagyboldogasszony útján a két főkategóriához kapcsolódó gyámok minden alkorszakban alacsonyan voltak képviselve a tagság soraiban (ld. Garai, 2016, p. 210). A szabadfoglalkozásúak körében a gyermekeik tanári pályára küldése nem tartozott az elsődleges mobilitási preferenciák közé (Nagy, 2005, p. 201). A tanárképző intézetben nagyobb jelenlétük egyik oka a női hallgatók magas számával magyarázható: a bíró, ügyész, ügyvéd, mérnök, orvos, fogorvos és az irodalom, művészet alkategóriáihoz tartozó apák vélhetően nagyobb anyagi szabadsággal rendelkeztek ahhoz, hogy lányaik társadalmi rangját a tanári pályára lépéssel és ezen keresztül státuszuknak megfelelő házassággal biztosítani tudják (Biró, 2012, p. 95).

A másik ok a Nyugdíjasok, háztulajdonosok és tőkepénzesek főkategóriájában kikristályosodó kategorizációs kérdésére vezethető vissza. A tanárképző intézetben a gyámok 4,22%-a állt szemben ebben a főkategóriában az Eötvös Collegium 26%-os és a bölcsészkarok 20,1%-os adatával. A főkategórián belül ráadásul csak a tőkepénzesek és magánzók, illetve az „egyéb” alkategóriában regisztrált az intézet adminisztrációja gyámokat. Így árva, foglalkozás nélküli, valamint nyugdíjas alkategóriákban egyetlen eltartó sem jelent meg. Hiányuk mögött a pénz- és hitelélet alkategória esetében már felvetett, a gyámok kategorizációja során alkalmazott eljárás állhat. Mivel a korabeli statisztikák is megállapították, hogy a nyugdíjas tisztviselők és altisztek gyermekeinek a száma 1919-et követően folyamatosan emelkedett az egyetemi hallgatók között, így lényegében kizárható, hogy a tanárképző intézet által lefedett népességben ne lettek volna jelen képviselőik (Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1935b, p. 18). Valószínűnek tűnik tehát, hogy a tanárképzőbe beiratkozók esetében az elhunyt vagy nyugdíjazott eltartó végzettsége, vagy utolsó foglalkozása alapján sorolhatták be a hallgatók társadalmi státuszát. Ez megmagyarázná az államigazgatáshoz és a szabad értelmiségi pályákhoz kapcsolódó gyámok magas számát. Ebből akár arra is lehetne következtetni, hogy a tanárképző intézet hallgatói között az Eötvös Collegiumhoz, de a bölcsészkarokhoz képest is nagyobb volt a magas státuszúak száma. Ez azonban nem igazolható a tanári önrekrutációt leginkább meghatározó két alkategória, az egyházi szolgálatban, illetve különösen a tanári hivatásban érintett gyámok arányán és az alkategóriák összetételén keresztül. A tanárképző intézetben ugyanis tudományos intézmények munkatársait egyáltalán nem regisztrálták, s a középiskolai tanárság mellett igen nagy arányban voltak jelen a tanítók is. Vélhetően tehát a szabad értelmiségi pályákra és az államigazgatási területekre besoroltak között számosan voltak, akik az adatfelével pillanatában már nem éltek, vagy nyugdíjazott státuszúak voltak.

Az azonosított kategorizációs bizonytalanságok miatt tehát messzemenő következtetést nem lehet levonni a budapesti tanárképző intézet hallgatóinak társadalmi összetételéről. Az tűnik bizonyosnak, hogy jobbára az iparhoz, közlekedéshez, kereskedelemhez, a közszolgálati és a szabad értelmiségi pályákhoz kapcsolódó rétegekből érkeztek a jelöltek, akik között több volt az önálló, illetve tisztviselő státuszúak aránya, mint az altiszteké, illetve munkásoké. Az intézet tehát egyszerre merített a társadalom alsó, még mobilisnak bizonyuló és középső rétegeiből, akik vagy önálló egzisztenciával bírtak, vagy egykor azzal rendelkeztek. A tanárképző intézet és az Eötvös Colleigum populációja közötti fő különbség abban érhető tetten, hogy előbbiben nagyobb mértékben voltak jelen az alsóbb rétegekből, ami egyes alkategóriákban a nem önállóak magas arányában ragadható meg. Utóbbiban ezek a csoportok csak elvétve voltak jelen, hiszen a tartásdíj eleve kiszelektálta őket, de mellettük megtalálhatóak voltak a felső középosztályhoz, a társadalmi elithez kapcsolódó foglalkozási kategóriák (miniszteri tanácsos, gyárigazgató, egyetemi tanár) képviselői is (Garai, 2016, p. 210).

A társadalmi háttér mellett az elnökségi adminisztráció a jelöltek felekezetiségét is regisztrálta a beiratkozás során.31 Ebben a vonatkozásban az állapítható meg, hogy a budapesti tanárképző intézet hallgatóinak felekezeti összetétele két kisebb, de lényegesnek tűnő eltérést leszámítva megegyezett a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karáéval. Az egyik eltérés a római katolikusok magasabb (66,54% a tanárképző intézetben, 64,67% a bölcsészkaron), a másik pedig az izraelita hitfelekezetűek alacsonyabb arányában érhető tetten a tanárképző intézetben (8,62% a tanárképzőben, 9,81% a bölcsészkaron). A római katolikusok magasabb aránya magyarázható az egyetem katolikus jellegével, illetve azzal, hogy a tanulmányaikat sikeresen abszolváló katolikus jelöltek tanári kinevezése elé a VKM nem támasztott adminisztratív akadályokat. Ezzel szemben az 1920: XXV. törvény életbe lépését követően a magyar államigazgatásban érvényesülő intézményes antiszemitizmus nyíltan kifejezésre jutott az izraelita jelöltek irányában (Ungváry, 2016, pp. 95–99). Ez két vonatkozásban volt tetten érhető. Egyfelől az izraelita hitfelekezetű jelölteknek számolniuk kellett azzal, hogy tanulmányaikat nem kezdhették meg a fővárosi egyetemen, ahol a felekezeti arányokat különösen szigorúan igyekeztek betartani. Másfelől azzal is számot kellett vetniük, hogy tanulmányaik befejezését követően a VKM nem járult hozzá alkalmazásukhoz felekezeti hátterük miatt (Nagy, 2012a, p. 65). Ez a két tényező a fővárosban egyszerre érvényesült az izraelita hátterű jelöltekkel szemben, így a bölcsészeti karon eleve kisebb arányban iratkoztak be, mint 1920 előtt (ld. Karády, 2012a, p. 184), de még a sikeresen beiratkozók közül sem lépett be mindenki a tanárképző intézeti tagok közé, mivel a tanári pályára lépésük lehetősége igen korlátozott volt. Ugyanez köszön vissza az Eötvös Collegium esetében is, ahol a jelentkezők között összességében is messze az egyetemi és társadalmi arányuk alatt maradt az izraelita jelöltek száma (Garai, 2016, p. 203). A vidéki egyetemek azonban a fővárosival szemben kevésbé voltak „zártak” felekezeti szempontból (Nagy, 2012c, p. 49, p. 53), így a debreceni és a pécsi tanárképző intézetekben az izraelita jelöltek nagyobb mértékben voltak képviselve. Szegeden viszont arányuk még a fővárosinál is csekélyebb volt. Azonban a vidéken tanulmányaikat sikeresen elvégző izraelita jelölteknek is szembe kellett nézniük azzal, hogy az 1930-as évekre a keresztény és állami fenntartású iskolák egyaránt elzárkóztak alkalmazásuktól (Biró, 2012, p. 177).

A protestáns felekezetek közül a reformátusok valamivel országos arányszámuk alatt voltak képviselve a budapesti tanárképző intézetben (13,46%) és a fővárosi egyetem bölcsészeti karán (14,2%) is. A tanárképző intézetek közül a leginkább „kálvinistának” tekinthető intézmény a debreceni volt, ahol a jelöltek közel kétharmada (63,98%-a) került ki a reformátusok közül. De a szegedi tanárképzőben (15,13%) és az Eötvös Collegiumban (19,94%) is nagyobb volt számuk, mint a fővárosi tanárképzőben. Egyedül a pécsi intézet (10,42%) múlta alul a fővárosi tanárképzőben való jelenlétüket, amely felekezeti jellegét tekintve leginkább katolikus volt, mivel a jelöltek 71,2%-a tartozott a legnagyobb hitfelekezethez. A lutheránus jelöltek a fővárosi tanárképzőben (9,11%) és a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán (9,13%) is meghaladták országos arányszámukat (6,14%). A pécsi tanárképző intézetben volt arányuk (5,96%) a legcsekélyebb. Az Eötvös Collegium volt valamennyi tanárképző intézet között a leginkább „evangélikus” tanárképző intézmény (20,35%), amelyben a felekezethez tartozó jelöltek hagyományosan nagyobb számban voltak jelen (Garai, 2016, p. 203).

A kisebb felekezetek közül a görögkatolikusok, görög keletiek, az unitáriusok és a baptisták32 képviseltették magukat a fővárosi tanárképző intézetben. A görögkatolikusok (1,1%) és görög keletiek (0,14%) reprezentációja a bölcsészkaron eltérően alakult. Előbbiek a tanárképző intézetben nagyobb mértékben voltak jelen, mint a karon (1,06%), utóbbiak viszont a kari képviseletük (0,31%) alatt maradtak a tanárképzőben. A társadalomban meglevő képviseletét mindkét felekezet alulmúlta, s hasonló megállapítás tehető az unitáriusokkal kapcsolatban is. A kisebb felekezetek képviselőinek alacsonyabb jelenléte társadalmi arányukhoz képest azzal magyarázható, hogy saját felekezeti jellegű középiskola hiányában csak állami alkalmazásban reménykedhettek. A tanári pálya telítettségével ennek az esélyei a korszakban azonban csekélyek voltak, így a felekezethez tartozók számára kevéssé lehetett vonzó karrierpálya a tanári hivatás (Biró, 2012, p. 178; Nagy, 2005, pp. 159–160). Ugyanebbe a mintázatba illeszkednek a baptisták, akiknek a képviselete olyan alacsony mértékű volt a tanárjelöltek között, hogy a statisztikai szemlék kimutatásaiban a felekezeti kategóriák között az 1928/1929. tanévig nem is jelentek meg (ld. Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1930, p. 268). Az 1929/1930. tanévet követően összesen hat alkalommal regisztráltak a kimutatások nyolc hallgatót, akik közül hat a fővárosban, kettő pedig a pécsi tanárképző intézetben folytatott tanulmányokat (Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1931, p. 268; Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1932, p. 282; Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1933, p. 290; Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1936, p. 324; Magyar Kir. Központi Statisztikai Hivatal, 1937, p. 306).

A tanárjelöltek felekezeti összetételét legalább két egymással összefüggő tényező befolyásolta. Az egyik a középiskolák számának a fokozatos bővülése, amelynek eredményeként számuk az 1919/1920. évi 137-ről 1938/1939. tanévre 263-ra emelkedett. Ez az emelkedés azonban az egyes felekezetek között nem egyenlően oszlott meg, s az állami fenntartású középiskolák száma összességében mérséklődött. A másik pedig a keresztény-konzervatív reformkurzus felsőoktatási politikája és társadalmi feladatkiosztása a tanárok számára. A „tudós tanárság” szolgáltatási ideológiája fokozatosan elhalványult s helyét a tanári működés meghatározásában előbb a szellemtudományi, majd a nemzetnevelési szempontok követték, amelyek egyaránt a nagy nemzeti célok alá kívánták rendelni a középiskolák diákságát. Ez a feladatkijelölés lehatárolta azoknak a felekezeteknek a körét, amelyek pályázhattak tanári kinevezésre. A fővárosi tanárképző intézet tanárjelöltjeinek felekezeti adataiban lényegében ez a két egymással összefüggésben álló folyamat tükröződött vissza (Karády, 2012c, pp. 115–116; Kornis, 1921b, p. 14; Nagy, 2012b, p. 120; Vonyó, 2018, p. 346).

Összegzésként a tanárképző intézet működésének materiális, kvantitatív aspektusairól megállapítható az 1925–1936 közötti időszakban, hogy az intézet létszámbővülésében háromszoros növekedés figyelhető meg, amely 1931/1932. tanévre a bölcsészkari populációt is lefedte, majd az 1935/1936. tanévre egyharmaddal meg is haladta azt a gyakorlóévi tanárjelöltek kötelező beiratkozásának köszönhetően. Emiatt a bölcsészkari oktatók nem alaptalanul érzékelték, hogy a kar marginalizálódott a tanárképző intézmény mellett. A létszámnövekedés a vidéki tanárképző intézetekkel szemben is jelentős volt, a fővárosi-vidéki intézmények összevetésében kétszeres különbség állandósult az 1928/1929. tanévet követően. A jelentős létszámbővülést azonban nem követte a költségvetési dotáció megfelelő mértékű bővülése sem a személyi, sem a dologi kiadások oldaláról. Előbbi esetében 1932-ben nézeteltérés alakult ki a kultusztárcával, amely miatt váratlan pénztári vizsgálatot rendelt el a minisztérium, s később is előírta a zárszámadások felterjesztését. Ezekben a pénzügyi dokumentumokban a tanárképző intézet elnöksége igyekezett a rentábilis működést igazolni a megszüntetésre vonatkozó híresztelések árnyékában.

A világgazdasági válság miatt a tanárképző intézet elnöksége meg kívánta ismerni az általa felügyelt hallgatói populációt. Így kimutatások készültek a hallgatók számáról, szakos megoszlásáról, társadalmi hátterükről és vallásukról. Ezekről összegzően az állapítható meg, hogy a hallgatói létszámnövekedés mögött nem csekély mértékben a női hallgatók létszámának gyarapodása állt, akik jellemzően tehetősebb gyámmal rendelkeztek, amit a gyakorlóévben való állandó létszámtöbbletük jelzett. A két nemet eltérő szakválasztási preferenciák jellemezték. A legnépszerűbb szak a mennyiségtan–természettan, illetve a történelem–földrajz voltak, a leginkább férfiasnak tekinthető terület a mennyiségtan–ábrázoló geometria volt, a hölgyek pedig a német–angol és a német–francia csoportokban múlták jelentős mértékben felül férfi jelölttársaik számát. A választható szakcsoportok jellege közötti számarányok módosulása önmagában jelzi a neohumanista szolgáltatási ideológia megrendülését. A jelöltek társadalmi hátterének vizsgálatát a pénzügyi és hitelélet, illetve az árva és nyugdíjas eltartók alkategóriáiban kimutatható kategorizációs bizonytalanságok korlátozzák. Az azonban megállapítható, hogy a jelöltek jobbára az ipar, bányászat, kohászat közlekedés, illetve a közszolgálat főkategóriáihoz kapcsolódtak, az államigazgatás, illetve az egyházi szolgálat és a tanügy alkategóriáihoz kapcsolódó apák gyermekei képezték a jelöltek többségét. Közöttük magasabb arányban voltak jelen az önállóak és tisztviselők, de nagy számban képviseltették magukat az altisztek és egyéb beosztott, munkás tisztségben dolgozók is. A középosztály felsőbb, illetve a társadalom elitjéhez tartozó csoportok a tanárképző intézet mellett gyermekeiket az Eötvös Collegiumba küldték, ahol elmélyült tanulmányokat folytathattak. A jelöltek vallása tekintetében feltűnő, hogy a fővárosi tanárképző intézetben a római katolikusok a bölcsészkari reprezentációjukat meghaladó módon képviseltették magukat a jelöltek között, míg az izraelita felekezetűek és a kisebb felekezetek (görögkatolikusok, görög keletiek, unitáriusok, baptisták) elmaradtak társadalmi arányaiktól. Az izraelita hitfelekezetűek esetében ez a beiratkozáskor, illetve a tanulmányok elvégzését követően érvényesülő intézményes antiszemitizmus következményeivel magyarázható, a kisebb felekezetek esetében pedig azzal, hogy önálló középiskola hiányában, valamint az 1930-as évek elején a tanári pályán jelentkező „telítettség” miatt eltérő karrierpreferenciával rendelkeztek.