10. Összefoglalás

A vizsgálat tehát abból a neveléstörténeti irodalomban is elfogadott vélekedésnek a cáfolatából indult ki, amely szerint az oktatásügyben, beleértve a felsőoktatás területét is az 1920-as területváltozások által okozott súlyos gazdasági és társadalmi válság ellenére is alapvetően folytonosság volt a dualista időszak és az ellenforradalmi rendszer között. Nagy Péter Tibor mutatott rá, hogy az I. világháborút követően az oktatásügyhöz való állami viszonyulás megváltozott. A konzervatív modernizáció a kultúrában az egyházi felekezeteken, elsősorban a katolikus egyházon keresztül történő állami befolyás erősödését eredményezte, amely az 1930-as világgazdasági válságot követően tovább erősödött, s technikája is megváltozott: a felekezeteknek juttatott szimbolikus előnyöket felváltották az államigazgatás direkt beavatkozási kísérletei, amelyek különösen a Gömbös-kormányzat hatalomra kerülését és az 1935-ös választásokat követően váltak erőteljessé (Nagy, 1992, 2000, 2003, 2005; Vonyó, 2018).

A szakértelmiségi csoportok helyzete a Magyarországot körülvevő térség országaiban különböző okokból ugyan, de általában véve kedvezőtlen volt (ld. Crampton, 1997; Livezenau, 2000; Kasper & Kasperová, 2015; Protner, 2013). A magyar esetben az 1920 után stabilizálódó politikai rendszer, amelynek jellemzői voltak a hegemonisztikus pártrendszer és az ahhoz társuló tekintélyelvűség, kedvezőtlen feltételeket hoztak létre a magasan képzett hivatáscsoportok működéséhez. Az 1918–1919-es forradalmak öröksége a szaktérői intézményeket is átpolitizálttá tette. Az egyetemi zavargások és az ehhez társuló antiszemita indulatok felerősödése a szakértői testületeken belüli polarizációt tovább erősítette, ami lehetőséget nyújtott a belső ügyeikbe történő külső beavatkozásra (Kovács M., 2001; Ladányi, 1979; Nagy, 2012a).

Ezek a kedvezőtlen társadalmi és politikai körülmények a tanárképzés intézményeinek létrejöttében és működésében szerepet játszó szolgáltatási ideológia folyamatos eróziójában is kifejeződtek, amelyet az állami kultuszpolitika és képviselői támasztottak a neohumanista eredetű „tudós tanárképzéssel” szemben. A kultúrpolitika felhasználta a humán- és a természettudományok területén a 19. század végén, 20. század elején lejátszódó paradigmatikus változásokat a konzervatív modernizációs társadalompolitika kiteljesítéséhez, ami a középiskoláztatás átalakításában, a szekularizáció és annak pedagógiai leképződésében, a herbartianizmus visszaszorításában is kifejeződött. Helyébe a szellemtudományi irányultságú, a középiskolai tanárok számára új társadalmi feladatokat kijelölő képzési irányultság lépett, amely azonban a tanárképzésben súlyos anomáliák kialakulásához vezetett (Kornis, 1921a, 1921b; Németh & Pukánszky, 2021).

Ezt az eróziós folyamatot a kötet a professzionalizációs elméletek kritikai megközelítésének fogalomkészletével ragadta meg (Larson, 2017). A szakértői testület által felügyelt terület feletti autoritás, a professzió hanyatlását, a képesítés, a professzionalizmus és a professzionalitás formálásának intézményes változásain keresztül vizsgálta a kutatás (Evetts, 2003; Horn, 2016). A szakértők képzésének belső folyamataiba szisztematikusan beavatkozott az államhatalom társadalompolitikai és azokhoz kapcsolódó kultúrpolitikai célok mentén. Ezek az egyoldalú intézkedések a szakértői intézmények működését és fejlődését deprofesszionalizációs pályára helyezték, ami a kötetben egy elnyújtott folyamatként jelenik meg a fővárosi tanárvizsgáló bizottság, illetve tanárképző intézet összetett bemutatásán keresztül. A kutatás egyik fontos elméleti eredményének tekinthető, hogy az Eliot Freidson és Konrad H. Jarausch által meghatározott szempontok teljesülése mellett (Freidson, 2001; Jarausch, 2012), a szakértői csoport deprofesszionalizációjának kifejeződéseként azonosítható a konformizmus, azaz a szakértői csoporton kívülről érkező „külső” érdekekhez való szisztematikus alkalmazkodás. Ez a belső döntéshozatali folyamatokban a szakértői teoretikus tudásra és képességeken alapuló érdekérvényesítés szisztematikus elnyomását eredményezi, ami végső soron a felügyeleti szervek szempontjából igazolttá tette a beavatkozás eredményességét. A szakértői képességeken és érdekeken alapuló döntéshozatal rendszerszintű elnyomása azonban hosszabb távon kétségessé tette a szakértői intézmény, csoport társadalmi működésének legitimitását. A konformizmus nem azonos a Jarausch által azonosított „etikai formalizmussal” és „szervezeti önérdekkel”, ezek ugyanis arra mutatnak rá, hogy a társadalmat szisztematikusan elnyomó államhatalommal a szakértői csoportokban kollaborálók fenntartották működésüket, noha az etikai alapelveket sértett (Jarausch, 2012, p. 183). A konformizmus az autoriter társadalmi környezetben kialakuló állapotnak tekinthető, amelyben az államhatalom szakértői intézményekbe elhelyezett képviselői olyan intézményi légkört alakítottak ki, amelyben az államhatalom érdekeivel szembenálló szakértői álláspontok nem juthattak érvényre a döntéshozatali folyamatokban.

A konformizmus azonosításához és megragadásához hasonlóan a kötet másik elméleti eredményének tekinthető Torren (1975) megállapításának igazolása a magyar középiskolai tanárképző intézetek deprofesszionalizációs folyamatán keresztül. A deprofesszionalizáció dinamikus történeti folyamatként ragadható meg, amelynek technikái a politikai-társadalmi körülményekkel együtt változnak: az 1920–1935 közötti időszakban személyi kinevezések és intézményrendszeri centralizáció kombinációjával biztosította az államhatalom szándékainak érvényesülését a professziós intézményekben. 1935-öt követően azonban ez jól érzékelhetően megváltozott, s a felsőoktatási reform előkészítéséhez és annak bevezetéséhez kapcsolódóan az államhatalom direkt módon avatkozott bele a szakértői működés paramétereinek szabályozásába, amely addig ismeretlen jelenség volt a középiskolai tanárképzés intézményei számára. A működési paraméterek felülvizsgálata és beszűkítése egyúttal annak is fokmérője, hogy az államhatalom az autoriter hatalomgyakorlás irányából hogyan billent a totalitarianizmus felé.

A magyar középiskolai tanárképzés intézményeinek deprofesszionalizációs folyamatait egy kvalitatív paradigmára épülő, kvalitatív és kvantitatív módszertani eljárásokat alkalmazó, deduktív és idiografikus kutatásban vizsgálta a kötet (Babbie, 2021; Hussain, Elyas, & Nasseef, 2013). Ugrai János intézménytörténeti tipológiáját alkalmazva a munka középpontjában álló kérdésfeltevést három fő kutatási kérdéssé alakítva azt vizsgáltam, hogy a tanárvizsgáló bizottság, a tanárképző intézet személyzete, belső ügyviteli folyamatai (mikrolépték), egymással és társprofessziós intézményeivel való kapcsolatai (mezolépték), valamint felettes hatóságukkal, a VKM-mel való kapcsolatok (makrolépték) miként változtak (Ugrai, 2019). A vizsgálatot az ELTE Egyetemi Levéltár 8/a, 14/d, 14/e,15/b állagaiban, a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának K 592, K 636 szekcióiban, valamint az Országos Széchenyi Könyvtárban őrzött elsődleges források levéltári dokumentumelemzésével, valamint a tématerülethez kapcsolódó másodlagos irodalmak szakirodalmi áttekintésével, továbbá leíró statisztikai elemzés módszereivel folytattam le.

Az első kutatási kérdés vonatkozásában (a tanárvizsgáló bizottság működésének mikro-, mezo- és makroléptékeinek változásai a vizsgált időszakban) megállapítható, hogy a bizottság elnöksége, tagjai és adminisztratív személyzeti háttere (1.a. vizsgálati szempont) az 1918–1919-es forradalmakat követően jelentősen átalakult. Az átalakulásnak részben a forradalmakban érintett személyek eljárás alá vonása volt az oka, részben pedig a testület újjászervezésének és működőképességének a fenntartása. Utóbbi miatt számos cenzort a vidéki társprofessziós szervektől kért átrendelni az elnökség a fővárosi testülethez. A kinevezésekkel kapcsolatban előfordultak korábban nem tapasztalt adminisztratív tévedések, illetve a testület élén váratlan személycserék (Beöthy Zsolt elnök felváltása Szinnyei Józseffel, illetve Wittmann Ferenc ügyvezető alelnök felcserélése Melich Jánossal). Ezek a személyi változtatások a keresztényszocialista irányítás alatt álló kultusztárca egyoldalú lépései voltak, amelyről előzetesen nem tájékoztatta a professziós szervet. A személyi változásokat a cenzorok csoportjában a tudományegyetemek közötti személyzeti áramlások is elősegítették. A vidéki társbizottságok újjászervezése, az 1924: XI. törvény középiskoláztatásra gyakorolt hatása egy generációváltást eredményezett a bizottságban, amelynek kiemelt kedvezményezettjei voltak az Eötvös Collegium egykori növendékei, akik az 1920-as évek első felében egyetemi katedra várományosai voltak, vagy már professzori kinevezést nyertek. Az ekkor megvalósuló személyi kinevezésekben fontos szerepet játszott a testület nyitottabbá tétele azok irányában, akik a tudományos utánpótlás képzésében játszottak szerepet (Szabó Miklós, Zlinszky Aladár, Koszó János).

A tanárképzés 1921–1929 közötti reformjának egyik közvetlen hatásaként a tanárvizsgálatok számának növekedésével a testület jogot nyert 1928-ban ad hoc módon felkérni cenzorokat, hogy működőképességét és a vizsgafolyamatokat fenn tudja tartani.1 Ugyanebben az évben azonban a bizottság elnöke, Szinnyei József nyugalomba vonult, s helyét Fináczy Ernő vette át, a kinevezésével megüresedett alelnöki megbízatást pedig Kornis Gyula töltötte be, aki ekkor hivatali szolgálatban levő államtitkár is volt egyben. Mindketten kulcsszerepet töltöttek be a tanárképzési reformban, így szerepük a testület integrálása volt az új, központosított tanárképzési intézményrendszerbe. Ennek a feladatnak a nagyobb része az 1930 júniusában elnökké váló Kornis Gyulára várt.2 Az 1930/1931–1935/1936. ciklusra kinevezett bizottságban ismét szétvált a jegyző és az ügyvezető alelnök tisztsége, ami jelezte, hogy a testület adminisztratív működése összetettebbé vált. Emellett nagy számban nyertek cenzori tisztséget középiskolai tanárok, tanfelügyelők és felekezeti tanárképző intézményekben működő személyek. Az 1924: XXVII. törvény 12. §-a lehetővé tette, hogy a tanítórendekhez kötődő személyek száma az előző ciklushoz képest többszörösére nőjön. A személyi átalakulások másik nagy kedvezményezett csoportja az Eötvös Collegiumhoz kapcsolódó oktatóké, akiknek a száma az előző ciklushoz képest szintén a duplájára nőtt.

A tanárvizsgáló bizottság belső adminisztrációját képzett középiskolai tanárok biztosították (Szidarovszky János, Nagy József Béla, Sági István, Veress Pál, Pázmán József), akik az adminisztratív terhelés függvényében a tanárképző intézetben is elvégeztek adminisztratív feladatokat. A két intézmény között ugyanis rugalmas volt a beosztás. A mechanikus munkavégzést igénylő teendőket altisztek, díjnokok, kezelők végezték. Ügyeik között Pázmán József esete rávilágított arra, hogy a függelmi viszonyok megsértése a neobarokk társadalmi viszonyok között súlyos következményekkel járt. Pázmán elbocsátása ugyanakkor azt is világossá tette, hogy a bölcsészeti kar és a tanárvizsgáló bizottság vezetésének bizalmát egyszerre kellett élveznie az adminisztratív személyzetnek. Személyes érdekeik nem kerülhettek konfliktusba a tanárképző intézetek szolgáltatási ideológiájával, illetve annak érvényesítésével a kliensek irányába.

Az 1921–1929 közötti reformok eredményeként a VKM előbb a bizottság elnökségében helyezett el megbízható személyeket, akik a reform során már bizonyították lojalitásukat. Kornis Gyula elnöki kinevezését követően pedig csak olyan cenzorok kaptak kinevezést, akik a kormányzati kultuszpolitikával szemben nem támasztottak fenntartásokat, vagy egyenesen annak kedvezményezettjei voltak. Az 1924: XXVII. törvény 12. §-a lehetővé tette, hogy a professzionalizmust formáló intézetekből is kinevezést lehessen nyerni (tanárképző intézet, Eötvös Collegium). A VKM tehát részben a professziós testület reformigényét használta fel, részben Kornis kinevezésén keresztül erősítette a személyzeti kinevezések területén az állami befolyás érvényesülését.

A bizottság belső ügyviteléről, illetve a professzió fenntartásáról és a tanárvizsgák számának ezekre gyakorolt hatásáról a kutatás megállapította (1. b. vizsgálati szempont), hogy közvetlenül az 1919-es impériumváltást követően konszolidáló ügyvitel kapacitásait nagymértékben lekötötték a világháború és a forradalmak időszakában tett tanárvizsgálatok felülvizsgálati folyamatai. 1919 decemberéig nem alakult ki ezekre szisztematikus eljárás, a felülvizsgálati kérelmeket gyakran maga a VKM továbbította a bizottság részére. 1919 decemberét követően a felülvizsgálati kérelmeket aszerint bírálta el a bizottság, hogy a VKM rendeleteinek a tükrében jogosultak voltak-e a folyamodók a kedvezményre. Ebben a tekintetben kiemelt figyelem övezte a katonaviselt tanárjelölteket, akiknek az érdekeit gyakran maga a minisztérium is képviselte a rájuk vonatkozó tanárvizsgáló bizottsági döntések egyoldalú felülbírálatával. A jogosultságot az igazolóbizottságok ellenőrizték, amelyeknek tagjai között a professziós szerv képviselői mellett megtalálhatók voltak a bajtársi egyesületek képviselői is.3 A felülvizsgálatok során az 1918–1919-es időszakban hazafiatlan magatartás miatt (Haller Hedvig), vagy a kommün időszakában való exponáltság következtében előfordultak a tanárvizsgálattól való végleges vagy ideiglenes, rövid időtartamú eltiltások (Alexits György, Balda Béla). Utóbbiakat azonban őszinte megbánás esetén mérsékeltebb büntetések váltották fel.

Az 1920-as évek első felében megfigyelhető a tanárvizsgálatokkal kapcsolatos ügyintézés szisztematikusabbá tételének szándéka a bizottság részéről. Így a tanárvizsgálatok színvonalának emelését célozták a hadiszolgálathoz kapcsolódó kedvezmények megállapításának szétválasztása az önkéntes és az egyéb hadiszolgálatot végzők esetében, a különböző pedagóguscsoportokhoz tartozó jelöltek vizsgálati ügyeinek egységes kezelése, a nyelvtanítói vizsgák szabályozása, illetve a külföldi tanulmányi beszámítások kezelésének egységesítése, amely felölelte a külföldi egyetemi tanulmányok beszámítását, a külföldi oklevelek honosítását és külföldi állampolgárságú jelöltek magyar tanárvizsgálatért történő folyamodását. Ez utóbbival kapcsolatban azonban megállapítható, hogy a hallgatók ügyeinek megítélése nem azonos standardok mentén történt. Singer Erzsébet vizsgálatért történő folyamodványának ügyintézésében pedig az intézményes antiszemitizmus jelei is kimutathatók.4 A külföldi tanulmányok beszámításának azért sem alakultak ki egységes alapelvei, mivel az erre vonatkozó felterjesztést a VKM egyszerűen figyelmen kívül hagyta amiatt, mert nem egyezett kultúrpolitikai alapelveivel.

A bizottság ügykezelését nehezítették az elhelyezési bizonytalanságok, a többszöri székhelyváltoztatás, a testület ingóságainak szétszóródása különböző egyetemi telephelyek között, illetve a vizsgák számának a hullámzása. Ez az 1918/1919. és 1922/1923 tanévek között is magas maradt, aminek oka lehetett a könnyített vizsgajelentkezés. Az infláció mértékének növekedése 1923-at követően egzisztenciális bizonytalanságot eredményezett, ennek súlyosságát mutatja, hogy az 1923/1924–1924/1925. tanévben az alapvizsgai jelentkezések száma alatta maradt az 1917/1918. évinek.

Az ügykezelés aspektusához kapcsolódik, hogy a 34.293/1923.IV. (IV. 3.) rendelettel a felső kereskedelmi iskolai bizottság és a középiskolai tanárvizsgáló bizottság szétvált egymástól, de adminisztratív szempontból továbbra is az elnökség intézte a felső kereskedelmi iskolai bizottság ügyeit, amelyek így bizonyos mértékig a középiskolai tanárvizsgáló bizottság professziós autoritása alatt maradtak.5

Az 1927-es tanárvizsgálati szabályzat és az ezt követő személyi átrendeződés sem tette kedvezőbbé a bizottság működésének a feltételeit, azok ugyanolyan mostohák maradtak, mint korábban: nem tudta a testület finanszírozni az irodahelyiségek felújításához kapott kölcsönösszeget, illetve az ügyvitel zavartalan fenntartásához újabb munkaerők alkalmazására lett volna szüksége. Ennek orvoslására javasolta az elnökség a vidéki társbizottságoknál maradt maradványok áthelyezését a fővárosi testülethez. A testület működésében állandó elemnek volt tekinthető a krónikus alulfinanszírozottság. Az 1921–1929 közötti reformok eredményeként a tanárképzési intézményrendszeren belüli átrendeződést erősítette, hogy a tanárképző intézetek dotációjára jóval nagyobb erőforrásokat rendelt a VKM, mint a tanárvizsgáló bizottságokéra. A fővárosi és a vidéki bizottságok vizsgajelentkezései és dotációs adatainak összevetéséből látható, hogy a budapesti testület a vizsgaterhelés mértékét tekintve alulfinanszírozottabb volt a vidéki társbizottságoknál. Erre a fővárosi testület fokozatosan emelkedő mértékben kérte összegek visszatartását a hallgatói befizetésekből, amire a VKM váratlan számvevőségi vizsgálatokkal reagált.

A krónikus alulfinanszírozottság mellett a tanárvizsgáló bizottság működését nehezítette, hogy a vizsgák lebonyolítására nem állt rendelkezésre elegendő számú alkalmas helyiség. Így egy-egy vizsgaalkalomra számos vizsgát kellett meghirdetni, amely növelte a cenzorok terhelését. A vizsgálatokkal kapcsolatos ügyintézést a tanárvizsgálati ügyrend szabályozta, amelyet az egyszerűbb, adminisztratív ügyintézést kívánó ügyekben alkalmaztak. Előfordultak azonban olyan összetettebb esetek, amelyekben csak az elnökség járhatott el elvi jelentősége miatt, vagy az elnöki tanács kollektív döntéshozatalára volt szükség. Ilyen kiemelt ügycsoportnak számított a pedagógiai vizsgálat letételéhez kapcsolódó folyamodványok. Ezekben különböző hallgatói csoportok kértek a gyakorlóévi kötelezettségek bizonyos részei alól felmentést, amely veszélyeztette a professzionalitás egységes protokollok mentént történő formálásának alapelvét. Ez három ügycsoporton keresztül jelent meg: a gyakorlati helyek kijelölése és a felekezeti jelöltek kedvezményei, a női tanárjelöltek gyakorlása, karpaszományos szolgálat után adható kedvezmények. Az egységes ügykezelést veszélyeztette, hogy a VKM egyoldalúan rendezte a 31.935/1928. IV. (V. 3.) számú rendelettel a jezsuita jelöltek számára a saját intézményeikben történő gyakorlati idő eltöltését.6 Ezt 1933-ban ugyan fél évre mérsékelte, de a bizottságnak a rendelet megalkotására nem volt érdemi hatása, ebben a tekintetben jogalkalmazói szerepre szűkült hatásköre.

Az 1930-as évektől megfigyelhető, hogy a VKM több területen korlátozta a bizottság professziós autoritását. Így a női jelöltek esetében nem került kialakításra gyakorlógimnázium, csak gyakorló jellegű iskola lett kijelölve a 525-19/1930. (II. 25.) számú rendeletben. A női klasszika-filológus jelöltek pedig csak a Mária Terézia Leánylíceumban gyakorolhattak.7 A VKM tehát arra kényszerítette jogszabályi úton a professziós testületet, hogy az infrastrukturális hiányosságokból eredő egyenetlen gyakorlati felkészülést a női hallgatók esetében ismerje el kötelező jelleggel a pedagógiai vizsgára történő jelentkezéshez.

Hasonló módon a professziós autoritás korlátozásának tekinthető, hogy az egyévi karpaszományos szolgálatot követően kötelező volt félévi kedvezményt adni a gyakorlóév eltöltése alól. A 410-5-1930. (I. 9.) számú rendelettel életbe léptetett félévi kedvezmény lényegében az 1921–1929 közötti reform egyik fő célját, a professzionalitás egységes protokollok mentén történő formálásának elvét veszélyeztette.8

A professziós testület belső működési mechanizmusaiba történő beavatkozás leginkább a tanárvizsgálati szabályzat 1921–1927 közötti átdolgozásában érhető tetten (1.c. vizsgálati szempont). Az 1921 januárjában elindult reform során a testület maga határozta el a tanárvizsgálati szabályzat reformját szakterületi munkabizottságokat létrehozva, amelyeknek a munkájába a vidéki társbizottság képviselőit is bevonta. Külön bizottság vizsgálta Beöthy Zsolt vezetésével az elővizsgálat és a professzionalitás standardizálásának lehetőségeit, valamint Fináczy Ernő vezetésével szintén egy külön munkabizottság dolgozta ki a gyakorlóév eltöltésének alapelveit. A professziós testületek 1922. január 28-án vitatták meg először a VKM középiskolai ügyosztályának vezetője jelenlétében az átdolgozott tanárvizsgálati szabályzatot. Az ülésen Friml Aladár közvetítette a minisztérium elvárásait a pedagógiai év eltöltésének szabályaihoz kapcsolódóan. Az ennek szellemében véglegesnek vélt szabályzatot 1923 augusztusában terjesztette fel Szinnyei József a VKM-miniszterhez.9 Ebben a változatban helyet kaptak a tanárvizsgálati jelentkezéshez kapcsolódó erkölcsi és világnézeti feltételek, illetve ezek ellenőrzésének a lehetősége a bizottság részéről, amely jelzi, hogy a testület nem kívánt szembe szállni a VKM ilyen irányú elvárásaival. A részletes követelmények 1923 végétől 1924 nyaráig tartó kidolgozását követően az időközben bekövetkező, a középiskoláztatást és a tanárképzés egészét érintő jogszabályi változások miatt a VKM Egyetemközi Bizottságot hozott létre, amelynek személyi összetételét és működési feltételrendszerét is meghatározta.10

A Bizottság 1925. június 15-i ülésén Szinnyei József budapesti bizottsági elnök megnyitó beszédében világosan jelezte, hogy a vizsgálati szabályzatban az időközben bekövetkező jogszabályi változások érvényesítését várta el a kultusztárca. Azaz a VKM a tanárképzés szakértői részére egyszerű kodifikációs szerepet szánt a kultúrpolitikai szándékok vizsgaszabályzatban történő rögzítésére. Az így véglegesített és újból felterjesztett szabályzatban nem volt teljes egyetértés a tanárvizsgáló bizottságok között, amelyet jeleztek a szegedi testület módosító indítványai.11 A szabályzat késedelmes jóváhagyása, illetve annak alacsony jogalkotói színvonala is fennakadásokat okozott a professziós szervek működésében. Az elnöki tanácsnak külön kellett értelmeznie, hogy tulajdonképpen mely évfolyamokra volt érvényes az új szabályzat.12 Ennél is súlyosabb probléma volt azonban, hogy a szabályzatot a kultusztárca nem abban a formában hagyta jóvá, ahogyan az Egyetemközi Bizottság ülésén a szakértői testületek véglegesítették, hanem utólag önkényes módosításokat hajtott rajta végre.

Az 1927-es szabályzatot minisztériumi jóváhagyását követően ugyan többször módosítani kellett, az azonban váratlanul érte a tanárvizsgáló bizottság elnökségét, hogy Kornis Gyula teljes átdolgozását kezdeményezte 1931 márciusában. A reform folyamata ugyanazokat az alapelveket követte, mint az 1921–1929-es reformok esetében: munkabizottságok alakították ki a szövegváltozatokat az egyes szaktárgyakhoz kapcsolódóan, amelybe bevonták a vidéki bizottságokat is, s a kész szabályzatot egy egyetemközi értekezleten vitatták meg. Ezen elnökként Kornis többféle szerepet vett fel, amelyek együttes alkalmazásával elérte, hogy az 1921–1929-es reform, illetve a középiskolák trifurkációja során követett társadalom és oktatáspolitikai alapelvek ne sérüljenek.13 A reform legfőbb indokául a „megváltozott körülmények” szolgáltak, mivel Halasy-Nagy József és a történész cenzorok külön-külön beadvánnyal fordultak az elnökséghez a reform kezdete előtt, amelyeknek közös eleme volt, hogy a tanárképzés neohumanista képzési ideológiája a jelöltek hiányos latin és görög műveltsége miatt nem volt kellőképpen érvényesíthető. Tehát a tanárvizsgálati szabályzat újabb módosítása annak a nyílt beismerése volt, hogy az 1924-es középiskolai reformban érvényesített társadalompolitikai célok a tanárképzésben súlyos, rendszerszintű anomáliákat generáltak. A reform során ráadásul kiújultak a korábbi érdeksérelmek a vidéki és a fővárosi professziós intézmények között.

A 14.414/1932. IV. (V. 10.) számú rendelettel bevezetett tanárvizsgálati szabályzat nem zárta le a reformfolyamatot, ugyanis meg kellett vitatni a bevezetett idegen nyelvi zárthelyi dolgozatok tárgykörét. Emellett a szegedi egyetem mennyiség- és természettudományi kara módosító javaslatokat nyújtott be a szabályzatra vonatkozóan, amelyeket a fővárosi bizottság elnöki tanácsülése 1933. június 9-i ülésén elutasított.14 A szabályzat módosítási folyamatában figyelemre méltó volt, hogy a szakértői diskurzusban, ha Kornis nem tudott tanárvizsgáló bizottsági kollégái javaslataira érdemi, a szakértői érveken alapuló választ adni, egyszerűen magasabb államérdekekre, vagy közérdekre hivatkozva vetette el felvetéseiket. Tehát nyíltan az államérdek képviselőjeként járt el, miközben a professziós intézmények munkájában vett részt, azt elnökként irányítva.

A budapesti tanárvizsgáló bizottság és a VKM közötti kapcsolatok változásairól megállapítható (1.d. vizsgálati szempont), hogy a tanárvizsgálati szabályzat 1927-es módosítási folyamata során nyilvánvalóvá vált a bizottság professziós autoritásának hanyatlása, amely kifejeződött a szabályzat kései jóváhagyásában, illetve a minisztérium egyoldalú beavatkozásában a reformfolyamatba. Ennek bizonyos mértékű előjele volt, hogy a financiális alávetettség miatt a bizottság 1924 nyarán lényegében pénzügyi csődöt jelentett. Ugyancsak az autoritás hanyatlásának a jele volt, hogy a vizsgaszabályzatban helyet kapott a jelöltek világnézeti-politikai ellenőrzése, amely nem tartozott szorosan a szaktudományos-gyakorlati képzést követő képesítési jogkörhöz. Ennek ellenére az Egyetemi Tanács által 1932-ben, a kommunista összeesküvés ügyében hozott ítéletekben önállóan nem járt el, hanem a Tanács tanárvizsgálatokat érintő határozatait egyszerűen tudomásul vette és önmagára kötelező érvényűnek fogadta el. Ugyanez figyelhető meg az 1933 végén, 1934 elején rabbijelöltek ellen indított eljárások esetében, amelyekben az Egyetemi Tanács határozatai szintén érintették a tanárvizsgálatok ügykörét. Ezekből úgy tűnik, hogy a bizottság elnökségében 1928 után történt személyi változások a konformizmus irányába tolták el a döntéshozatali folyamatokat, s így a külső hatóságok által hozott határozatokat a testület egyszerűen elfogadta joghatóságának egy szeletét ezzel feladva.

A bizottság professzió autoritásának hanyatlását mutatta az is, hogy az 1921–1929-es reformok során a tanárképzés intézményrendszerében lezajlott központosításnak egyértelműen a tanárképző intézet volt a legnagyobb kedvezményezettje, amely jelezte, hogy a tanárképzésben a certifikációról áthelyeződött a súlypont a professzionalitás, illetve a professzionalizmus formálására. Ez a konformista döntéshozatallal párosulva megkérdőjelezte a bizottság fenntartásának a szükségességét, amely az 1934 végén, 1935 elején elindult bölcsészkari-tanárképzési reformban a tanárvizsgáló bizottság és a tanárképző intézetek összevonásában érhető tetten. A javaslat a tanárképzés szakértői oldalán is megjelent Szabó Dezső, debreceni tanárképző intézeti alelnök 1936-os javaslatain keresztül. Azonban a fővárosi testület saját ügyvezető alelnöke, Melich János is bírálta a bizottság szerepét a tanárképzés rendszerében, mivel a Budapesti Szemlében 1937-ben megjelent véleményében rávilágított arra, hogy a testület nem tudta az alkalmatlan jelölteket kiszűrni (Melich, 1937). A felsőoktatási reformnak ugyanakkor a kormányzat részéről nem volt célja a tanárképzés standardjainak emelése, sokkal inkább arra törekedett a VKM, hogy a szakértői intézményeket teljesen a kormányzati ideológia alá rendelje, amelyhez akár intézményi összevonásokat is lehetségesnek tartott (Vonyó, 2018).

Az Országos Felsőoktatási Tanács Elnöki Tanácsának 1939-es határozata a tanárképző intézet és a tanárvizsgáló bizottság egy intézménybe történő összevonására irányult, amely a tanárvizsgáló bizottság működését paralizálta.15 A személyi kinevezések által elősegített konformizmus, a tanárképzés intézményrendszerében a képzés súlypontjának áthelyeződése, valamint a tanárképzés szakértői intézményeinek működésében kulcsfontosságú szerepet játszó szolgáltatási ideológia (tudós tanárképzés) folyamatos erodálása a tanárvizsgáló bizottság professziós autoritásának megrendülését eredményezte, amely az 1936–1940 közötti reform során felmerülő megszüntetésében nyert kifejezést.

A kutatás második kérdése arra vonatkozott, hogy a tanárképző intézet működésének mikro-, mezo- és makroszintjei hogyan változtak az 1920–1936 közötti időszakban. A tanárképző intézet személyzeti átalakulásával kapcsolatban (2.a. vizsgálati szempont) megállapítható, hogy a VKM a forradalmak időszakában végrehajtott személyi kinevezéseket felülvizsgálta, s túlnyomó többségüket érvénytelenítette. A 183.959/1919. BXVI. (IX. 20.) számú rendelet azonban csak ideiglenesen nevezte ki egy évre az igazgatótanács tagjait az újjászervezett intézetben,16 amely arra utalt, hogy a kultusztárca nem tartotta teljesen megbízhatónak a régi igazgatótanácsot, s módosítani kívánt összetételén. A tanárvizsgáló bizottsághoz hasonlóan az 1919–1920-ban történt kinevezések egy része azt célozta, hogy a tanárképző működőképessége zavartalan maradjon. Számosan a korábban kinevezett igazgatótanács, illetve a tanári kar tagjai közül a számonkérések miatt külföldre távoztak, vagy elmarasztaló ítéletüket követően kényszerültek az intézetből távozni.

A legfontosabb változás az igazgatótanácsban az elnök személyét érintette, hiszen Eötvös Loránd halálát követően Békefi Remig, zirci apát került a professzionalizmus formáló szervezet élére.17 Elnöki megbízatása egyértelműen azt az üzenetet hordozta, hogy a szekuláris tanárképzés céljával létrehozott tanárképzőt a kultuszpolitikai változások irányához kívánta hozzáilleszteni a minisztérium. Ez a tanárképző intézet 1925-ös átszervezését követően különösen felerősödött, hiszen Kornis Gyula, Kispari János és Mikola Sándor igazgatótanácsi megbízatása tudományos és tanári teljesítményük mellett annak is szólt, hogy iskolafenntartó felekezetekhez kötődtek. Így „politikai kinevezetteknek” tekinthetők, megbízatásukban nem elsősorban tudományos teljesítményük, vagy a középiskolai tanárság képviselete játszott szerepet, hanem az, hogy a kultuszpolitika által kiemelt fontosságúnak tekintett társadalmi szervezetekhez tartoztak.18 Ugyanígy az intézet személyi összetételébe történő beavatkozásként regisztrálható, hogy lényegében a kultusztárca nyomására kapott előadói megbízást Dékány István a társadalomtudományi és közgazdasági, Lobmayer Géza pedig iskola-egészségtani előadások tartására. Waldapfel Jánost pedig az intézet vezetésére számára teljesen váratlanul B-listázta a minisztérium, vélhetően nem függetlenül izraelita felekezeti háttere miatt.19

Az 53.665/1925. IV. (VIII. 28.) számú VKM-rendelettel az 1925/1926–1930/1931. ciklusra kinevezett igazgatótanács élére Petz Gedeon került elnökként, aki a tanárképzési reform során játszott szerepével biztosította lojalitását a kultusztárca irányába. Az ekkor szintén tanácstaggá váló Kornis Gyula nem váltotta be a klasszika-filológusok vezetése területén hozzá fűzött reményeket, amelyet jelez, hogy az elnökség Némethy Gyulát többször, akár díjazás nélkül is ki akarta neveztetni, hogy a görög–latin szakos jelöltek tanulmányi vezetése ne akadjon meg. A tanárképző intézet új szerepköre ellenére az intézet tanárainak kevéssé maradt elérhető az V. fizetési osztály, amelyet az mutat, hogy Roseth Arnold már kinevezésének évében nyugalomba vonult. Hosszú ideig lényegében az egyetlen személy maradt, aki bebocsátást nyerhetett a pedagóguscsoportok által elérhető legmagasabb fizetési fokozatba. Az intézethez beosztott és a kinevezett tanárok előlépése ráadásul nemcsak az elért érdemektől függött, hanem a családi háttéren és az intézetet érő külső nyomáson is, ahogyan azt Szász Pál és Veress Pál esete mutatta. Utóbbi ugyanis hosszabb szolgálati idővel és magasabb tudományos fokozattal került hátrányba a kinevezési rendben Szásszal szemben, akinek kiváló családi összeköttetései a kinevezésben és az előlépésben is jelenthetett előnyöket.

Petz Gedeon nyugalomba vonulását követően az 1934/1935. tanévtől Kornis Gyula vált a tanárképző intézet elnökévé. Így a két professziós szerv ismét egy vezetés alatt összpontosult, amelyre Sztoczek József 1890-es halálra óta nem volt példa. A két vezető között azonban fontos különbség volt, hogy Kornis beágyazottsága a kultúrpolitikai irányításban sokkal mélyebb volt Sztoczekénál, amely egyúttal eszközként szolgált a professziós intézmények feletti állami befolyás erősítéséhez. A középiskolai tanárok számára fenntartott helyeket betöltő Kispari Jánost és Mikola Sándort Pintér Jenő tankerületi főigazgató és Madai Gyula, az Országos Középiskolai Tanáregyesület elnöke, országgyűlési képviselő váltották. Személyük azt a megállapítást látszik alátámasztani, hogy a középiskolai tanárok számára fenntartott helyek az igazgatótanácsban a kormányzati befolyás fenntartását szolgálták a professziós intézetben.

A tanári kar összetételére a költségvetési keretek szűkebbre szabása is erőteljes hatást gyakorolt, mivel a VKM a világgazdasági válság időszakában a félévi óraszámot legfeljebb 100 órában jelölte ki.20 Ennek ellenére az előadók között is némi átrendeződés figyelhető meg 1925–1936 közötti ciklus során, az Eötvös Collegium egykori növendékei mellett nagyobb számban voltak közöttük jelen a középiskolai tanárság képviselői köszönhetően annak, hogy az elméleti pedagógiai előadásokat felváltották a gyakorlati pedagógiához kapcsolódó theoretikumok, amelyeket a gyakorló intézmények vezetői tartottak. Bevezetésüket megelőzte a tanárképző intézet megbízottjának (Kisparti János) előzetes ellenőrzése a kiszemelt előadóknál. Ez ugyanakkor egyfajta munkamegosztás kialakulását eredményezte a professzionalizmus és a professzionalitás formálásában az egyetemi oktatók és a gyakorló középiskolai tanárság között, amely jelzi, hogy előbbiek professziós autoritása visszaszorult. A személyzeti változások fontos jellemzője volt még a korszakban, hogy a tanárjelöltek kötelező beiratkozása miatt megnövekedett hallgatói létszám következtében az intézet állandó személyzeti erőforráshiánnyal küzdött. Bár ezt a professziós testület visszatérően jelezte, a VKM részben költségvetési okokra hivatkozva, részben pedig egyszerűen az adminisztratív terhelés mértékéről tudomást nem véve visszautasította az elnökség munkaerőforrás bővítésére vonatkozó kéréseit.

A tanárképző intézet belső ügyvitelének változásai az 1925-ös reformot követő hallgatói létszámváltozásokkal összefüggésben (2.b. vizsgálati szempont) megállapítható, hogy 1925 előtt a tanárképző intézetbe beiratkozottak létszáma a bölcsészkari hallgatóság 5,34–13,82%-ra terjedt ki. A reformot követően azonban a jelöltek száma 1936-ig megháromszorozódott, s az 1931/1932. tanévben a kar létszámát is felülmúlta. A költségvetés dotációja ezzel szemben nem követte a tanárképző funkcióváltozását, s a hallgatók számát tekintve a fővárosi intézmény alulfinanszírozott volt a vidéki intézetekhez képest. Ezt a financiális helyzetet a világgazdasági válság tovább súlyosbította, így költségvetése további 27%-kal csökkent, amely csak lassú konszolidációt követően állt vissza ismét a válság előtti szintre. Az elnökség megpróbálta a jelentkezőkönyvek árusításából szedett díjak személyzet részére történő átadásával a működést garantálni, ezt a gyakorlatot azonban a kultusztárca szabálytalannak minősítette.

A válság időszaka fontos szemléletbeli változást eredményezett az intézet vezetésében abban a vonatkozásban, hogy meg kívánta ismerni a jelöltek hátterét, amit az 1930-tól publikált évkönyvek is tanúsítanak. Ennek az egyik eredménye volt az, hogy az elnökség felismerte a női hallgatók tömeges megjelenése nyomán igényeik fontosságát. Így az intézet vezetése a gyakorlati helyek kijelölése során igyekezett a férfi jelöltekkel azonos feltételek megteremtésében. A női jelenlét a jelöltek között olyan erőteljes volt, hogy bizonyos években immár a hölgyek alkották a jelöltek abszolút többségét, a gyakorló hallgatók között pedig mindvégig magasabb volt arányuk. Ez megmagyarázza, hogy az intézet vezetése miért tartotta fontosnak a női jelöltek igényeinek figyelembevételét.

A két nembeli tanárjelölteket eltérő szakcsoportosítási preferencia jellemezte, a szakterületek között túlnyomó többségben voltak a modern nyelvi szakok, a klasszikus területek, amelyek a tanárképzés szolgáltatási ideológiájának létrejöttében kulcsszerepet játszottak, háttérbe szorultak. A tudományterületek aránytalan reprezentációja a szakcsoportok között szerepet játszhatott abban, hogy a vizsgált időszakban a humántudományi területeket közel kétszer annyian hallgatták, mint a reál szakterületeket. A hallgatók társadalmi hátterére vonatkozó adatokat árnyalják, hogy a kialakított kategóriák és az azokba történő besorolás nem szokványos módon történhetett, amire bizonyos kategóriák alulreprezentációja (pénz- és hitelélet, nyugdíjasok), más foglalkozási csoportoknak pedig a felülreprezentációja (közszolgálat, tanügyigazgatás, államigazgatás) mutat rá. Az megállapítható a kategorizációs bizonytalanságok ellenére, hogy a tanárképző intézetben az alsóbb társadalmi csoportokhoz tartozó altiszti, munkásréteg nagyobb arányban volt jelen, mint az Eötvös Collegiumban. Vélhetően a nyugdíjas gyámok is jelentős mértékben képviseltették magukat gyermekeikkel a hallgatók között, akiket azonban utolsó aktív foglalkozásukban regisztrálhattak. A hallgatók felekezeti háttérmutatói a bölcsészkaréval mozgott együtt, kisebb mértékű eltérést a római katolikusok magasabb, illetve az izraelita hitfelekezetűek alacsonyabb arányában érhető tetten, ami összefüggött a két felekezet eltérő kinevezési esélyeivel a középiskolákban.

Az 1919–1925 közötti időszakban a pénzügyi konszolidáció és az újjászerveződő kultusztárca igazgatási nehézségei okoztak kisebb fennakadásokat az intézet ügyvitelében. Ennek oka lehetett az is, hogy a VKM-ben ideiglenesen nem az egyetemi és főiskolai ügyosztály, hanem a középiskolákért felelős részleg igazgatta a tanárképzés szerveit, ahol kevéssé ismerték az intézetek sajátosságait. Ez is szerepet játszhatott abban, hogy Oberle Károlyt a VKM teljesen önkényesen nevezte ki a gyakorlóiskola élére, ami sértette a tanárképző intézet szerzett jogait az intézet felett. Az igazgatáshoz kapcsolódó problémák, s ezeknek a belső ügyvitelre fakadó hatásai miatt a kolozsvári-szegedi intézmény vezetése kérte is, hogy a tanárképzés ügye ismét kerüljön a VKM IV. ügyosztályához.

1925-öt követően igen összetetté vált a tanárképző intézet ügyvitele, mivel a hagyományosan meglevő feladatokat (beiratkozások, a jelöltek tanulmányi ellenőrzése, a gyakorlóiskola felügyelete, a gyakorlati év szervezése) kiegészítették újak, így a szaktárgyak megválasztásának irányítása, a gyakorló jellegű intézmények tanárjelöltekkel összefüggő ügyeinek felügyelete, a jelentkezések lebonyolítása ezekben az intézményekben, a vidéki tanárképző intézetek és így a professzionalizmus formálásának felügyelete. Ráadásul a hallgatók létszámának ugrásszerű növekedése miatt az ügyintézés igénybevétele nagyobb léptékűvé, emiatt pedig erőforrás-igényesebbé vált. Az összetett, új feladatkörökkel bővülő ügyvitelt egy alacsony dotációs környezetben kellett az elnökségnek fenntartania.

Összetett volt a beiratkozás és a félévek lezárásának a folyamata is, amelyek számos hallgatói ügytípust generáltak. Alapelvként mindkét esetben igyekeztek a rendszerezett tanulmányokat biztosítani, ehhez az igazgatótanács szükség esetén újabb félévek, vagy bizonyos órák specifikus hallgatását írta elő. Az elbírálásnál az elnöki adminisztráció figyelembe vette az esetek körülményeit, a hallgatók előéletét, fordultak-e korábban kéréssel a tanárképző intézet elnökségéhez, valamint a beadványok valódiságtartalmát. Az adminisztráció fogalmazott meg javaslatokat az elnökség számára, amely szükség esetén az igazgatótanácsi ülés elé terjesztette a beadványokat, vagy saját hatáskörben gondoskodott elintézésükről. Ezek elbírálásában a tanulmányok rendszerezett biztosítása olyan erős alapelv volt, hogy az utólagos kollokválás szabálytalan gyakorlatának kialakulása felett is szemet hunyt az intézet vezetése. Az ezekhez kapcsolódó ügyekben azonban a hasonló természetű ügyeket nem mindig azonos paraméterek alapján bírálta el sem az adminisztráció, sem az igazgatótanács. A tanítórendek, felekezetek jelöltjei, a katonatisztek, valamint az Eötvös Collegium tagjainak rendszerint nem ugyanazokkal a szankciókkal kellett szembenéznie, mint az egyéb csoportokhoz tartozó hallgatóknak fegyelem vagy szabálysértés esetén. Így az indexhamisítások ügyében is előfordult inkonzisztencia, amelyre Vörös István esete mutat rá leginkább, amelynek megítélésében politikai-erkölcsi elvárások is szerepet játszottak, egyúttal a tanárképző intézet önálló fegyelmi szabályzatalkotási igényét is felszínre hozta. Az 1932-es kommunista összeesküvésben való részvétel esetében pedig az Egyetemi Tanács szankcionálta az érintett hallgatókat, akik közül néhányan ugyan a tanárképző intézethez fordultak tanulmányaik vagy gyakorlatuk folytatása végett, de sem az intézet vezetése, sem a VKM nem tartotta kívánatosnak kéréseik teljesítését. Az egységes alapelvek hiánya különösen azokban az esetekben volt nyilvánvaló, amelyek politikai-erkölcsi kategóriák mentén voltak leírhatók. Az ügykezelésben általában a professzionalizmus egységes standardok mentén történő formálása törekedett az intézet, de a hallgatói ügyek az egyedi körülmények figyelembevétele mellett kerültek elbírálásra az igazgatótanácsi üléseken, így előfordulhattak hasonló esetekben eltérő döntések. A standardizációs törekvések ellen hatott az is, hogy az 1925-ös átszervezést követően a katolikus szerzetesrendek fenntartói pozícióikra és a tanárképzésben játszott történelmi szerepükre hivatkozva igyekeztek a szakértői intézmény felügyeletét mérsékelni jelöltjeik képzésében, ami iránt mind a VKM-ben, mind pedig a tanárképző intézet átalakított elnökségében, igazgatótanácsában megértés mutatkozott.21

A tanárképző intézet képzési céljainak és kapcsolatainak változásairól a társintézményekkel, a bölcsészeti karral, valamint a gyakorlóiskolával kapcsolatban megállapítható (2.c. vizsgálati szempont), hogy 1925 előtt az intézet szimbolikus jellegű felügyeletet gyakorolt a professzionalizmus formálása felett. Ez leginkább az alacsony beiratkozási arányok miatt alakult ki, hiszen az 1917/1928. tanévben a bölcsészkari hallgatók 12,48%-a, az 1921/1922. tanévben is mindössze 9,73%-a volt az intézet tagja. 1925-ben ez alapvetően változott meg a tanárképző intézeti kötelező tagsággal. A teljes tanárképzés így a professzionalizmus és a professzonalitás standardizálásának formálása irányába mozdult el, amit a fővárosi tanárképző intézet koordinálása alatt centralizált a VKM. Ez szerepét a vidéki tanárképző intézmények és a tanárvizsgáló bizottságok felé helyezte. Ezt támasztja alá, hogy az 1925-ös szervezeti szabályzat szemben az 1899-essel a tanárképzés céljaira egyedül a tanárképző intézet óráit jelölte ki, ami minden egyéb intézmény képzési formáját szükségszerűen a fővárosi tanárképző alá rendelte. Erre a megváltozott szerepkörre ugyanakkor sem pénzügyi, sem az adminisztratív ügyvitel szempontjából nem volt felkészülve az intézmény vezetése, s az 1920-as évek elején jelentkező inflációs nyomás ügyvitelét megzavarta.

A professzionalizmus formálásában érdekelt tanítórendi és állami intézmények alárendelése felemás módon ment végbe a tanárképző 1925-ös átszervezését követően. A tanítórendek jelentős kedvezményeket kaptak, míg az Eötvös Collegium fölött lényegében tanulmányi felügyeletet alakított ki az elnökség. Ennek bejelentése a bölcsészkari ülésen felvetette a tanárképző és a kar kapcsolatának rendezését, amely a korai időszakban turbulens volt. A kar ülésein leginkább Eckhardt Tibor tiltakozott a tanárképzésben 1925-t követően kialakult intézményi szerkezet ellen. A tanárképző intézet autoritásának kiterjesztését a bölcsészeti fakultás érdekeinek megsértéseként értékelte, ami hosszú évekre megalapozta a két entitás közötti feszültséget. Ez csak a köztisztviselői ösztöndíj szétosztásához kialakult együttműködés során kezdett enyhülni.

Az 1921–1929-es reformok a professzionalizmus egységes protokollok mentén történő formálását is érintették. Ennek infrastrukturális adottságai azonban a reform lezárultakor sem voltak adottak a vidéki tanárképző intézetek esetében, hiszen a vidéki egyetemi székhelyeken csak késve jelölt ki a VKM gyakorló jellegű intézményeket. A női jelöltek részére pedig még a fővárosban sem volt gyakorlóiskola, mindössze két gyakorló jellegű intézmény létrehozására került sor. Emellett pedig a tanítórendek vagy felmentést kaptak az állami gyakorlóiskola látogatása alól, vagy az általuk fenntartott intézményeket minősítette a VKM gyakorlóiskolává.22 A reform hatása azért is maradt korlátozott, mert a Gyakorlóévi Szabályzat és Utasítás a fővárosi gyakorlóiskolában felhalmozott pedagógiai tapasztalatokon alapult, az ott létrehozott gyakorlati eljárásokat kívánta kiterjeszteni a vidéki, illetve felekezeti intézményekre.23

A szabályzat bevezetését követően az igazgatótanács kötelezővé tette a theoretikumok, a módszertani és az iskola-egészségtani előadások látogatását, ami 1931-től a gyakorlóévre szóló tanárképző intézeti tagság bevezetését és a nem tanárképző intézeti székhelyen folytatott gyakorlatok korlátozását eredményezte. Az így megnövekedett gyakorlóhelyi kapacitási igényekre a fővárosi intézmény további gyakorló jellegű iskolák kijelölését kérte, amelyeknek a kiválasztásában Kornis Gyula játszott fontos szerepet. A Báró Kemény Zsigmond Reáliskola,24 illetve a 252-19/1930 (II. 25). számú rendelettel kijelölt Mária Terézia Leánylíceum, valamint Erzsébet Nőiskola a tanárjelöltekre vonatkozó ügyekben, s egyre inkább egyéb vonatkozásokban is a tanárképző intézet elnöksége alá rendelődtek. Ezt jelezte, hogy 1935 decemberében az elnökség részéről felmerült a gyakorló jellegű iskolákban csak a gyakorlati tanárképzés szempontjából hasznosítható tanerők kinevezésének kérése a minisztériumtól.25

A gyakorlóiskola vonatkozásában az intézet vezetésének a kapcsolata változatlan maradt, a tanárképző intézet mindenkori elnöke a tankerületi főigazgatókat megillető jogokat gyakorolhatta a gyakorlóiskola felett. A gyakorlati év eltöltésének egységessége mellett a gyakorlóiskola vezetése többször állást foglalt, különösen a karpaszományos katonai szolgálatot teljesítők félévi kedvezményének bevezetését követően. Az 1932-es tanárvizsgálati szabályzat elfogadása után a vidéki gyakorlatok engedélyezését beszűkítette az elnökség, az ilyen típusú kérelmeket akkor sem pártolta, ha egyébként egy félévet már eltöltöttek a jelöltek a fővárosban.

A tanárképző intézet vezetésének szándékai a gyakorlóév eltöltésének standardizálására irányultak, így a női és férfi jelöltek számára egységes feltételeket igyekezett teremteni. Ezt a törekvést azonban aláásta, hogy a VKM bizonyos hallgatói csoportokat (katonatisztek, katonaviselt jelöltek, tanítórendek tagjai, felszentelt áldozópapok, lelkészek) egyoldalú kedvezményben részesített, illetve az egységes protokollok alkalmazásának sem a személyi, sem az intézményi feltételei nem álltak rendelkezésre. A szűk gyakorlóiskolai fogadókapacitások és a nem egységes alapelveket követő ügyintézés (vidéki beosztások, állással történő párhuzamos gyakorlat elvégzése) lényegében megakadályozták a törekvés érvényesülését.

Ez a probléma az elnökség előtt sem maradt rejtve, így az 1932-es tanárvizsgálati szabályzat elfogadását követően a Gyakorlóévi Szabályzat és Utasítás átdolgozására is sor került. Ez két alapvető változást eredményezett: a gyakorlóévre valamennyi jelöltet az elnöki adminisztráció osztotta be, hogy a gyakorlati helyek kijelölése gyorsabb legyen, s a jelöltek hamarabb megkezdhessék pedagógiai évüket. Emellett a próbatanítás vizsgajellegűvé vált, amelyet háromheti tanítási gyakorlatot követően kísérelhettek meg a jelöltek.26 Mivel ez érintette a gyakorlóiskola érdekeit, így a beosztás egységesítésének szándékától megpróbálta az intézet vezetését a gyakorló gimnázium igazgatósága eltéríteni, ez azonban sikertelen maradt.

A tanárképző intézet és felettes hatóságának viszonya, valamint ennek hatása a professzionalizmus és a professzionalitás, illetve végső soron a professzió fenntartására (2.d. vizsgálati szempont) tulajdonképpen annak a vizsgálatát jelenti, hogy a tanárképző intézet átszervezése hatással volt-e az egyetemi tanárság autoritására a tanárképzés ügyei felett. A vizsgálatból ez egyértelműen kimutatható több vonatkozásban. A személyi kinevezések tekintetében már 1925 előtt látható volt a számonkérésekből, illetve Békefi Remig kinevezéséből, hogy a kultusztárca igyekezett az új kultúrpolitikai célok alá rendelni az intézetet. A személyi oldalról történő minisztériumi beavatkozás legnyilvánvalóbb esete Waldapfel János 1924-es eltávolításához kapcsolódik, akinek a kényszernyugdíjazását a IV. ügyosztály apparátusa nem látta igazolhatónak, de igyekezett jogi érveket „gyártani” az eltávolításhoz. Waldapfel eltávolítása szimbolikus jelentőséggel bírt, mert izraelita hitfelekezetű volt, és a herbartianizmus szekuláris alapelveinek egyik fontos képviselőjeként tartották számon a kortársak. Ez egyúttal azt is jelezte, hogy a VKM a tanárképzés intézményeinek létrejöttében és működésében fontos szerepet játszó szolgáltatási ideológiát nem tekintette teljes mértékben összeegyeztethetőnek az 1920 utáni új kultúrpolitikai célokkal. Ennek megrendülését jelezte, hogy a tanárképző intézet tanrendjébe a képzés szellemiségével nehezen összeegyeztethető kurzusok jelentek meg (iskola-egészségtan, közgazdasági és társadalomtudományi, gyermeklélektani, gyermektanulmányi előadások), vagy olyan képzési elemek hozzáillesztését tervezte a tárca, amelyek az intézet és ezen keresztül a teljes tanárképzés működését veszélyeztették (tornatanárképzés).

A személyzeti átszervezés és a képzésbe történő beavatkozások mellett a minisztérium hagyta, hogy az intézet működése anyagilag lehetetlen helyzetbe kerüljön. Emiatt 1923 júniusában az elnökség, illetve az igazgatótanács kollektívan kilátásba helyezte lemondását.27 Konszolidációra csupán 1925 januárját követően került sor, de ez is alatta maradt az elnökség által szükségesnek tartott kiigazítás mértékének.

A tanárképző intézet 1925-ös átszervezése új alapokra helyezte az intézet és a VKM kapcsolatát, hiszen a képzés egész szerkezete a professzionalizmus és a professzionalitás formálásának irányába tolódott el, amelyet az erős felügyeleti jogosítványokkal felruházott tanárképző felügyelt. A tárca a reformban kulcsszerepet játszó személyeket helyezett el az intézet irányításában, s befolyását az egyházi felekezetekhez kapcsolódó kinevezettekkel is igyekezett szélesíteni a professziós szerv felett. A fővárosi tanárképző középponti szerepét a VKM is erősítette azzal, hogy a vidéki intézmények szervezeti szabályzata a budapesti intézményén alapult, s több alkalommal tárta a pesti igazgatótanács elé a vidéki intézmények belügyeit döntés-előkészítés végett. Emellett az igazgatótanács gyakran került az egész tanárképzési rendszer szempontjából is elvi döntés-előkészítői pozícióba.

Új szerepköre ellenére a tanárképző intézet és a VKM közötti kapcsolatokra az egyoldalúság és a kultúrpolitikai szempontból konformmá tett intézet kiszolgáltatottsága volt a jellemző. Erre példa a minisztérium 540-5/173-1929 (1930. I. 20.) számú rendelete, amely kisiklatta a professzionalitás egységes protokollok mentén történő formálására irányuló törekvéseket. A karpaszományos jelöltek részére adott félévi kedvezmény a pedagógiai felkészülésben lényegében az egész tanárképzési reform legfőbb szándékát, a standardizációs törekvéseket kérdőjelezte meg. Megalkotásában az intézethez kapcsolódó szakértőknek nem jutott szerep, mindössze az igazgatótanácsi ülésén voltak kénytelenek tudomásul venni a rendelet várható súlyos következményeit.28 Ezt jól megragadhatóvá teszi Staud János gyakorlóiskolai igazgató becslése, amely szerint a jelöltek akár fele-harmada ennek következében hiányos gyakorlati felkészültséggel fejezhette be képzését.

Az átszervezett tanárképző intézet konformitását a kultúrpolitikai célokkal jól érzékelhetővé teszik a tanári továbbképző tanfolyamok, amelyeknek a szervezésére 1925-öt követően került sor. Ezek kialakításában a kultuszkormányzat direkt módon vonódott bele minden évben, s programja kettős természetű volt: egyszerre szolgálta az adott tudományterületen meghirdetett legújabb kutatási eredmények megismertetését a gyakorló középiskolai tanárokkal, illetve a kultuszpolitikai irányvonal bemutatását a résztvevők számára, amelyet rendszerint Kornis Gyula vállalt magára a tanfolyamok nyitó előadásainak megtartásával. A tanárképző intézet tehát nem csupán szaktudományos intézetként funkcionált, hanem a tanártársadalom és azon keresztül a tágabb társadalmi környezetre hatást gyakorló kultuszpolitikai-társadalompolitikai tudatformálást is ellátta. Ugyanakkor ebben hatása mérsékelt lehetett a rajtuk részt vevő tanárok alacsony létszáma miatt.

A kutatás harmadik kérdése arra vonatkozott, hogy a tanárképzés intézményei által alkotott intézményrendszer és felettes hatósága, a VKM-mel való kapcsolatok mikro-, mezo- és makroléptékei milyen módon változtak a vizsgált időszakban. A kultusztárca személyzeti politikája a tanárképző intézmények (3.a. vizsgálati szempont) vonatkozásában kettős természetű volt. Megfigyelhetők olyan személyi váltások, amelyek közvetlenül a tanárképző intézetek hozzáigazítását célozták az állami kultúrpolitikai irányvonalhoz. Ilyennek tekinthető Beöthy Zsolt leváltása a tanárvizsgáló bizottság éléről, vagy Békefi Remig elnökként történő jelölése a tanárképző intézet élére. Emellett pedig voltak olyan személyzeti kinevezések, amelyek az 1918–1919-ben jelentkező „nyitottság” látszatát keltették a gyakorló középiskolai tanárság irányába, de valójában az egyetemi tanárok professziós autoritásának korlátozását és a professziós intézet feletti állami befolyás erősítését szolgálták. Ebbe a körbe sorolhatók a tanárképző intézet igazgatótanácsába 1925 után kinevezett „középiskolai tanárok”, a tanárvizsgáló bizottság elnökségében és cenzorai között egyre nagyobb számban megjelenő felekezeti tanárképző intézeti tanárok 1928 után, amit az 1924: XXVII. törvény 12. §-a tett lehetővé. Ez a személyzeti politika, különösen a professziós szervek vezetésében, elősegítette a szakértői érdekek képviseletének fokozatos háttértbe szorulását és intézményi konformitás létrejöttét, amelynek eredményeként a minisztérium eredményesebben tudta felügyeleti jogosítványait gyakorolni, illetve társadalompolitikai céljait a tanárképzésben érvényesíteni.

Ehhez kapcsolódik a kultusztárca sajátos szempontjainak érvényesítése a tanárképző intézmények belső ügyvitelében, a professzió, a professzionalizmus és a professzionalitás formálásának alakítására (3.b. vizsgálati szempont). Az 1918 utáni magyar politikai rendszerek felismerték, hogy a társadalom átformálásában és a felette való uralom konszolidálásában a tanárképzés hatékony szerepet játszhat. A politikai elvárásoknak megfelelő tanárképzés ugyanis a tanügyigazgatás bürokratikus struktúráival szemben eredményesebb kommunikációs és érintkezési felületet biztosított a politikai elit részére társadalomformáló elképzeléseinek érvényesítéséhez (Labaree, 1992). Emiatt a VKM vezetése már 1919–1920 folyamán a megszilárduló ellenforradalmi rendszer számára kiemelt hallgatói csoportok felé fordult (katonaviseltek, katonatisztek, tanítórendek, felső középosztálybeli státuszú jelöltek), számukra különleges szabályokat alkotott tanulmányaik, illetve vizsgafolyamatuk egyszerűsítésére. Ezzel párhuzamosan pedig lényegében eltiltotta, vagy tanulmányaik elvégzését végletesen megnehezítette a tanári pályára lépéshez azon csoportok képviselői részére (izraelita felekezűek, kommünben érintettek), akiket a tanárok megváltozott szerepkörének ellátására politikai-világnézeti okokból nem tartott alkalmasnak.

Ennek a felfogásnak az érvényesülése látható a 200.467/919. BXVI. (XII. 5.) és a 188.366/B.XVI. (XII. 5.) rendeletekben, amelyek jelentősen eltértek abban, hogy a Tanácsköztársaság időszaka alatt tett tanárvizsgálatokat milyen feltételek mellett érvényesíthették az egyes hallgatói csoportok. A hadviselt tanárjelöltek jelentős könnyítéseket kaptak a vizsgaérvényesítéshez, míg a nem hadviseltek tanulmányi kötelezettségei összehasonlíthatatlanul nehezebbek voltak. A jelölteknek, bár ugyanabba a hivatáscsoportba léptek be, eltérő követelményeket kellett teljesíteniük, így az egységes képesítési standardok megbomlottak. Ehhez kapcsolódott a 19.886/920. BXVI. (III. 13.) számú rendelet, amely eltörölte a hadviselt tanárjelöltek számára az 1919 áprilisa és júniusa között tett szakvizsgák esetében a latin és görög tanulmányi kötelezettségek teljesítését. A Hadviselt Tanárjelöltek Nemzeti Szövetsége által igényelt módosítás a tanárvizsgálat szabályain először világított rá élesen arra, hogy a társadalompolitikai célok érvényesítése a professziós érdekeket is felülírta.29

Az ellenforradalmi rendszer konszolidációját követően kettősség figyelhető meg a minisztériumi igazgatás részéről a tanárképzés intézményeinek irányába. Továbbra is megmaradt az egyes hallgatói csoportokkal szembeni megkülönböztetett bánásmód (tiszttanárok képzésében egyéni igényekre szabott kedvezmények) és a kultúrpolitikai megfontolásokból eredő önkényes intézkedések (angol nyelvtanári képzés bevezetése, szlovák nyelvmesteri vizsga szabályozása), de emellett a tárcában az is felmerült, hogy a forradalmakat követő kaotikus képesítési helyzet és az egyedi kedvezmények erodálják a szakértői csoport működésének kereteit. Így olyan intézkedések bevezetésére is sor került, amely a képesítés színvonalának emelését célozták (gyakorlati idő eltöltésének szabályozása, a tanárképzés intézményeinek hatásköri bővítése a külföldön folytatott tanulmányok beszámítása, a más szakterületen folytatott tanulmányok beszámításának szabályozása, és a szabályzattól eltérő vizsgák rendezése). Ezeknek az intézkedéseknek azonban keretet szabtak a kultuszpolitikai célok. Amennyiben a standardizációból fakadó érdekek nem voltak szinkronban ezekkel a célokkal, úgy a VKM egyszerűen ad acta tette a professziós intézmények kéréseit. Erre mutatnak rá a külföldi egyetemi tanulmányok beszámításának egységes szabályozási alapelveit tartalmazó tanárvizsgáló bizottsági javaslatok, a vizsgadíjak emelésére vonatkozó előterjesztések és a nyelvmesteri vizsgák újraszabályozását célzó kezdeményezések válasz nélkül hagyása, ami lényegében a korábbi gyakorlatok fenntartását eredményezte.

A kultúrpolitikai irányelvek egyoldalú érvényesülésével 1919-et követően több formában hamar szembesülniük kellett a professziós intézményeknek. Ennek az egyik kifejeződése volt a tanárvizsgáló bizottság jogosítványa arra vonatkozóan, hogy a jelölteket világnézeti és politikai szempontból ellenőrizze, ami a módosított szabályzatokba is beépült. A tanárképző intézet pedig a közgazdasági és társadalomtudományi előadások kötelezővé tételén keresztül érzékelte, hogy a tárca kész beavatkozni tantervébe társadalompolitikai szempontjainak érvényesítésére. A tornatanárképzés ügye ugyancsak társadalompolitikai tekintetben volt fontos a VKM számára, amelyet annak ellenére akart keresztülvinni, hogy azt valamennyi professziós intézmény képviselője elutasította. Az 1921–1929 közötti tanárképzési reformfolyamatban pedig olykor a VKM megbízott tisztviselői terelték új mederbe a professziós intézmények reformelképzeléseit (1922 januárjában Friml Aladár közlése a gyakorlótanítás eltöltésének alapelveiről), vagy maga a tárca közvetlenül helyezte a folyamatot új irányba olyan feltételek kialakításával, amelyek lehetőséget adtak a professziós intézmények céljait és igényeit felhasználva kultúrpolitikai célok érvényesítésére és az intézetek feletti befolyás kiterjesztésére (Egyetemközi Bizottság létrehozása). Ugyanakkor az 1927-es tanárvizsgálati szabályzat kései elfogadása és bevezetésének körülményei arra mutatnak rá, hogy a kultúrpolitikai irányelvek érvényesítését követően a minisztérium döntéshozatala lelassult, s még az egyoldalúan módosított, de a szakértők hozzájárulásával kialakított szabályozást is utólag egyoldalúan módosította az apparátus, ami a szakértői részvételt értékelte le a teljes reformfolyamatban.

Az intézmények működésének biztosítása vonatkozásában az állapítható meg, hogy a tanárképzés intézményrendszerének egésze alulfinanszírozott volt, ami többször a funkcionalitást veszélyeztette. Az 1921–1924 közötti időszakban a VKM nem tartós pénzügyi konszolidációra törekedett, hanem olyan minimális összegek ráfordításával próbálta a tanárvizsgáló bizottság működését fenntartani, amelyek még éppen elegendőnek mutatkoztak a csődhelyzet elkerülésére. Ez azonban 1924 nyarán mégis fizetésképtelen állapotot eredményezett. Az intézeti adminisztráció mellett a cenzorok jutalmazása is csekély mértékű volt, a vizsgadíjak felemelésére vonatkozó javaslatokat a tárca rendre elhárította a jelöltek szociális státuszára hivatkozva. Ezt a professziós intézmények elfogadták, ami strukturális alávetettségük kialakulását eredményezte, hiszen így a tanárvizsgálati díjak alatta maradtak az egyetemi szigorlati díjaknak, s összességében a tanári diploma megszerzése jóval elmaradt a jogi, orvosi vagy mérnöki végzettségek megszerzésével járó kiadásoktól. Ugyan gazdasági szempontból is szoros ellenőrzés alatt tartotta a tárca a professziós intézményeket, az infláció időszakában végrehajtott vizsgadíjkorrekciók egyenlőtlen felosztása körül kialakult belső feszültségek rendezését a VKM elhárította magától akkor is, ha ezt kifejezetten kérték a professziós intézmények. A tanárvizsgálati reformot követő időszakban sem javult érdemben a gazdasági helyzet, a minisztérium a gazdasági világválság időszakában mindkét professziós szerv költségvetését csökkentette, működőképességük megőrzésére azonban ügyelt. A szigorú költségvetési gazdálkodásnak olykor váraltan pénztárvizsgálatokkal igyekezett érvényt szerezni, amely a professziós intézmények és felettes hatóságuk közötti kapcsolatok változásait is jelezte.

A professziós intézmények és a miniszteriális igazgatás közötti kapcsolatokat az egyes részletszabályokon és az intézetek működését meghatározó szabályzatalkotási folyamatokon keresztül is képes volt befolyásolni a VKM (3.c. vizsgálati szempont). Erre két technika alakult ki: az alulszabályozás, illetve a szabályozási folyamat részletes kereteinek meghatározása. Előbbire példa a vizsgadíjak szabályozásában kialakult egységes fellépés a professziós intézmények részéről és ennek tudatos erodálása a VKM oldaláról azzal, hogy a szakértői intézmények számára fontos szempontot a díjfelosztásra vonatkozóan egyszerűen nem szabályozta, noha ez a vidéki tanárvizsgáló bizottságokban bizonyos tudományterületek cenzorai esetében egzisztenciális bizonytalansághoz vezetett.30 Utóbbira példa az 1921–1929 tanárképzési reform teljes folyamata, amelynek kereteit lényegében a reform kezdetén kijelölte a minisztérium az 5725/921. (V. 14.) rendelettel. Ebben a VKM érzékelhetően a professzionalizmus formálásában látta a reform kibontakozásának a fő irányát. Elvárta a kultusztárca a középiskolai tanítás és tananyag nagyobb mértékben való jelenlétét az új vizsgaszabályzatban a tudományos anyag rovására. A tanárvizsgáló bizottságban is nagyobb szerepet kívánt adni a középiskolai tanároknak, így a pedagógiai vizsgát össze kívánta kötni a gyakorlótanítással, amelyhez egy új szabályzat kidolgozását tartotta szükségesnek.31 Bár a reform első szakaszát, 1923-ig alapvetően a professziós intézmények határozták meg, ezt követően a VKM átvette a kezdeményezést. Ennek során az a minta érvényesült, hogy a professziós intézmények képviselői által kialakított kereteket a VKM-tisztviselői a tárca elvárásainak megfelelő mederbe terelték magukat a szakértőket felhasználva a kodifikációs szerepre. Ez érvényesült az 1924: XXVII. törvény normaszövegének megalkotásakor, illetve a tanárvizsgálati szabályzat módosításakor. A reform során a kultusztárca igyekezett a professziós intézmények standardizációs képzési törekvéseit teljesíteni, de ezt úgy tette, hogy közben az intézményrendszeri átszervezés és a személyi kinevezések kombinációjával megteremtette a lehetőséget a fölöttük való nagyobb befolyás kialakítására. A törvény szövegében a tanárképző intézetek előre kerülése kifejezte a jogalkotó percepcióját abban a vonatkozásban, hogy a professzionalizmus formálására helyezte a tanárképzési reform súlyát, s ez nagyobb nyomatékot adott a tanárképző intézetek új szerepkörének. A törvény professzionalitás egységes standardok mentén történő formálására vonatkozó előírásai ugyanakkor betarthatatlanok voltak infrastrukturális okok miatt már a jogszabály életbe lépésekor.

A tanárvizsgálati szabályzat kései, 1927 szeptemberi jóváhagyása kifejezte a tanárvizsgáló bizottság szerepének leértékelődését. A szabályzat bevezetésével való késlekedés több okra vezethető vissza, amelyek közül a legvalószínűbb az, hogy a szabályzat jóváhagyása egyszerűen háttérbe került a döntéshozatali hierarchiában, mivel a reform fő fókusza a tanárképző intézetek átszervezése már 1925-ben megtörtént. Ráadásul a végül jóváhagyott szabályzat nem teljesen egyezett meg azzal, amit a tanárvizsgáló bizottság az Egyetemközi Bizottság ülése után felterjesztett. Az utólagos módosítások a latin és görög nyelvismeretek igazolásának eltörlését érintették a vizsgaszabályzat 18. §-ban. A tanárképzés képzési ideológiájának érvényesülését így a kultusztárca egyoldalúan függesztette a jelöltek egy tekintélyes része esetében, noha Szinnyei József elnök külön is kiemelte, hogy a humántudományi szakosok számára szükséges a klasszikus ismeretanyag elsajátítása annak érdekében, hogy filológiai szemlélettel tudják területüket művelni. Ennek a felismerése ellenére a tanárvizsgáló bizottság nem tiltakozott, vélhetően azért, mert azt gondolta, hogy a VKM így is évtizedek óta fennálló problémákat oldott meg a szabályzat elfogadásával. A reformot azonban összességében kedvezőtlenül ítélte meg a professziós szerv, mert számítani lehetet harmadik szaktárgyak tömeges felvételére az elhelyezkedési esélyek növelésére, ami csökkentette a szaktárgyi elmélyültséget.32 Ez egyúttal annak elismerése volt, hogy a szakértői testület teljesen kiszolgáltatottá vált a VKM intencióival szemben.

A kapcsolatok változásait a felettes hatóság és a professziós intézmények között a VKM-től kiinduló kezdeményezésekből, illetve a bölcsészkari reformból, valamint a köztisztviselői ösztöndíjhoz kapcsolódó egyeztetési folyamatokból lehet rekonstruálni. A világgazdasági válság hatásainak kezelése felerősítette az állami szerepvállalást. Az állami ágencia kereteit a költségvetési szigor betartása határozta meg elsősorban, így a tanárképző intézet képviselői meghívást kaptak az 1931. október 28-án a VKM-ben tartott költségcsökkentő ülésre, amellyel kapcsolatban felmerült az intézet megszüntetése.33 Az egy hónappal későbbi igazgatótanácsi ülésen azonban világossá vált, hogy a megszüntetés egyelőre nem fenyegette az intézetet. A Nemzeti Munkaterv azonban a keresztény erkölcsi alapokon történő nemzetnevelés keresztülviteléhez feltételezte az egyetemi intézményrendszer bizonyos fokú átszervezését. Az ehhez kapcsolódó állami előkészületekre már 1932–1933 folyamán sor került. Így 1932-ben ismét felmerült az intézet megszüntetésének a lehetősége, amely ellen egy pro domo jellegű felterjesztéssel próbált meg tiltakozni az elnökség.34

A kapcsolatok a bölcsészeti karral sem voltak kiegyensúlyozottak, ami leginkább a tanárképző intézet ügyének a kari tanácsüléseken való tárgyalása, illetve a köztisztviselői ösztöndíjak elosztása során vált nyilvánvalóvá. Az 1925-ös egyetemközi értekezleteken a kar és a tanárképző intézet viszonyát csak formálisan szabályozták, a keretek kitöltése és értelmezése szinte rögtön az értekezletet követően megkezdődött a magántanárok előadásainak témája, illetve a tanárképző intézeti új szervezeti szabályzat tárgyalása tekintetében. A köztisztviselői ösztöndíjak elosztásának aránytalanságára öt-öt főből álló testületet hoztak létre, amelynek működése állandósult. A kar és a tanárképző intézet viszonyát tisztázó bizottság működésére hatással voltak a szemináriumi, proszemináriumi gyakorlatok bevezetésére a karon, felmerült a tanárképző intézet megszüntetésének a híre, valamint a természettudományi képzés áthelyezésének a gondolata a Műegyetemre. A bölcsészeti kar törekvése, hogy befolyását kiterjessze a tanárképző intézetre, valamint a kormányzati szándék a felsőoktatás és a tanárképzés átszervezésére a felsőoktatási reform elindulásával értek össze, amelynek munkálatai 1935-t követően gyorsultak fel. Az 1935. január 30-án február 7-én és március 8-i kari üléseken folytatólagosan tárgyalták a reform alapelveit, köztük a bölcsészkar és a tanárképző intézet viszonyának rendezését.35

A terv azt javasolta, hogy a tanárképző intézet személyzetét és képzési koncepcióját is a kar javaslatára a VKM hagyja jóvá, ami megfelelt a kar korábbi törekvéseinek. Ezeket külön, a tanárképzés ügyeire dedikált kari tanácsüléseket tárgyalták volna, nehogy a tanárképzés ügye eluralkodjék az egész kar fölött. Az elnökség megbírálta a tervezetet, de azt összességében elismerte, hogy a kar jogosan formált igényt a tanárképzés teoretikus szakaszának felügyeletére. A kar és a tanárképző intézet végül egy kompromisszumos javaslatot alakított ki, amelyben a tanárképző intézet önállóságának számos eleme megmaradt volna. Ezzel a kompromisszumos javaslattal állt szemben a VKM 1939. decemberi tervezete, amely a tanárképző intézetet és a tanárvizsgáló bizottságot egybe kívánta vonni. Az 1940. január 19-i igazgatótanácsi ülésen a tanárképző intézet és a tanárvizsgáló bizottság egybevonása ellen foglalt állást a testület az 1921–1929 közötti rendszer fenntartása mellett érvelve, a bölcsészeti karral való szorosabb kapcsolatot viszont elfogadhatónak ítélte.36 A tervezet a tanárvizsgáló bizottság működését paralizálta, a folyamatban levő szabályzati felülvizsgálatot megakasztotta, mivel bizonytalanná vált a testület jövője. A minisztérium tervezete tehát lényegében az 1921–1929 között létrejött tanárképzési intézményrendszer felszámolását célozta, ami együtt járt a szakértői csoporton belül elkülönült funkciók (képzés, képesítés) összevonásának a veszélyével is.

A tanári professzió fenntartásában, a professzionalizmus és a professzionalitás egységes protokollok mentén történő formálásában a VKM egyre kevésbé támaszkodott a szakértői csoportok képviselőire (3.d. vizsgálati szempont). Ezt a megállapítást támasztja alá a tanárképző intézetben a közgazdasági, társadalomtudományi kurzusok kötelező bevezetési kísérlete, a tornatanárképzés 1923-as reformja, amelyben a tárca végig a tornatanárképzésben érdekelt szerveket támogatta, akik törekvésükhöz jelentékeny politikai támogatottságot szereztek, s ezt felhasználva próbálták céljaikat érvényesíteni. A tanárképzés szerveinek szakértői érvelését a minisztérium kevéssé vette figyelembe, érdemi hatást Teleki Pál politikai befolyásának felhasználásával tudtak elérni. Ez az eset önmagában rámutat arra, hogy a szakértői teoretikus tudáson alapuló megközelítés kevéssé érvényesült a korszakban. A tanárképzés 1921–1929 közötti reformjában sem kizárólag a tanárképzés szakértőinek a szempontjai érvényesültek, az Egyetemközi Bizottságban valójában szerepük a VKM céljainak a kodifikálására redukálódott. A Magyar Földrajzi Társaság Didaktikai Szakosztálya elnökének 1925-ös javaslata nyomán is a VKM IV. ügyosztályában az az álláspont bontakozott ki, hogy a gyakorló középiskolai tanárságnak a professzionalizmus és a professzionalitás formálásában is nagyobb szerepet kívánt biztosítani, amely lehetőséget adott a kiválogatott tanárokon keresztül a végrehajtó hatalom befolyásának a növelésére a professziós szervben. Ez a törekvés végül mind a tanárképző intézet igazgatótanácsi helyeinek elosztásában, mind pedig a tanárvizsgáló bizottság 1928 utáni cenzori kinevezéseiben jól dokumentálhatóan realizálódott.

A szakértői autoritás leértékelődése a professziós intézményeket érintő döntéshozatalban az autoriter jellegű politikai-társadalmi környezetnek és az ebből fakadó minisztériumi igazgatás arra irányuló törekvésének volt a következménye, hogy a szakértői intézményeket minél inkább befolyása alá vonja elhelyezve bennük a kultúrpolitikai irányelveket követő képviselőit. Ezek eredményeként az intézetek belső döntéshozatalában konformitás alakult ki. Ez a tanárvizsgáló bizottság esetében úgy jelent meg, hogy a testület elveszítette kezdeményezőkészségét a tanári hivatást érintő ügyekben. Autoritását érintő, külső szervek által hozott döntéseket minden ellenvetés nélkül elfogadott, ami éles ellentétben állt a dualista időszak gyakorlatával (ld. Garai, 2022a, pp. 116–126, pp. 182–183). A tanárképző intézetben pedig Kornis Gyula az 1921–1929 között létrejött rendszert igyekezett fenntartani, megváltoztatására irányuló kísérleteket mind a társprofessziós intézmények, mind a VKM irányából elhárította.

A konformitás mértékére jellemző, hogy az 1932-es tanárvizsgálati szabályzat módosítására lényegében azért volt szükség, mert az 1921–1929 közötti reformfolyamat során a trifurkáló középiskolák kialakítása mögötti kultúr- és társadalompolitikai célok az 1927-es szabályzatba is beépültek, ezek pedig nehezen összeegyeztethetőnek bizonyultak a tanárképzés intézményeinek neohumanista szolgáltatási ideológiájával. Az újabb módosítás ennek a beismerése volt, Kornis azonban hajthatatlannak bizonyult, s a tanárképzés szakértőinek ismételt kérése ellenére sem kívánt korábban képviselt álláspontján változtatni. Ez további kihívásokat támasztott az egész rendszer működése szempontjából.

A világgazdasági válsággal felerősödő állami ágencia, illetve az 1932-ben hatalomra kerülő Gömbös-kormányzat törekvése a neobarokk társadalmi viszonyok átalakítására a felsőoktatás területén is változásokat eredményezett. A reform 1935 végi elindulását követően világossá vált, hogy az 1921–1929 között kialakult intézményi szerkezet addigi formájában bizonyos módosításon fog keresztül esni. A tanárképzés szakértői azonban a rendszer egészét nem kívánták felszámolni, belső érdekellentéteik rendezése érdekében a tanárképző intézet hajlandó volt a bölcsészkar autoritását elfogadni. A VKM ezzel szemben 1939 végi tervezetében a teljes intézményi szerkezet megváltoztatására törekedett, ami a professziós intézmények belső ügyeibe történő beavatkozás új szakaszának a nyitányát jelentette. Amíg korábban a személyi kinevezések és az intézményi szerkezet átalakításának a kombinációjával érte el a VKM a professziós szervek konformitását, addig az 1936 utáni időszakban az állam totalitariánus vonásokat mutató hatalomgyakorlásának felerősödésével ezek mellé csatlakozott technikaként a szakértői működés paramétereinek a kijelölése, amelynek kereteit fokozatosan szűkítette ideológiai szempontokat követve.

Bár a kötethez kapcsolódó kutatás átfogóan kívánta megragadni a tanárképző intézmények deprofesszionalizációs folyamatait az 1920–1936 közötti időszakban, bizonyos limitációk jól azonosíthatóan kirajzolódnak. Ezek közül három említése tűnik feltétlenül szükségesnek. Az egyik a források korlátozott elérhetősége az 1920-as évekből a tanárképző intézet történetére vonatkozóan. A II. világháború során megsemmisült források pótolhatatlan űrt hagytak az intézet működésének teljes körű megismeréséhez kapcsolódóan. A vonatkozó időszak jobbára a minisztériumi iratanyagon keresztül vizsgálható. A második korlát a választott fókuszhoz kapcsolódik: a kutatás vállaltan a fővárosi tanárképző intézmények szemszögéből tekintette át a tanárképzést érintő történeti folyamatokat. A vidéki társprofessziós szervek nézőpontja jobbára a miniszteriális ügyintézéshez kapcsolódó ügyiratokon, illetve a fővárosi szervek szempontjain keresztül jelentek meg. A vizsgált jelenség szemszögükből történő feldolgozása szükséges kiegészítése volna a kutatásnak annak érdekében, hogy a deprofesszionalizációs folyamatot több intézményi szereplő megközelítéséből lehessen értékelni. Végül, a fókusz abban a tekintetben is limitációt jelent, hogy a kutatás középpontjában a középiskolai tanárképzés intézményei álltak. Az Országos Középiskolai Tanáregylet, mint a tanári önszerveződés legfontosabb szervezetének álláspontja csupán érintőlegesen jelent meg a kutatásban.

A kutatás további folytatásának lehetősége következik az azonosított korlátokból. Az egyik lehetséges irány az időkör kiterjesztése, s az 1936–1949 közötti időszakra vonatkozó iratanyag feldolgozásán keresztül a deprofesszionalizáció folyamatának elemzése a totalitarianizmus időszakára vonatkozóan, amely a tanárképzés intézményeinek teljes felszámolását eredményezte. A kutatás másik lehetséges folytatási iránya Keller Márkus kutatásainak kiterjesztése a két világháború közötti időszakra az Országos Középiskolai Tanáregylet értesítőinek feldolgozásán keresztül (Keller, 2010). Ehhez azonban az elméleti keretek megváltoztatását is újra kellene gondolni, mivel a professzióelméletek kritikai megközelítése alapvetően intézményi fókuszú. Így a deprofesszionalizáció strukturalista értelmezésének alkalmazása tűnik ebben az esetben megfelelő választásnak (Haug, 1972, 1975; Kovács, 2001; Parsons, 1954).

Bár a kutatás egy történeti jelenség vizsgálatát célozza, aktualitást ad eredményeinek az, hogy a világ számos országában a szakértői autoritás hasonló jellegű kihívás alatt áll, mint az 1930-as évek kelet-közép-európai országaiban, közöttük Magyarországon. A magasan képzett szakértők a közjót szolgálva segítik a mindenkori államhatalmat a társadalom kormányzásában (Freidson, 2001). Hivatásukat csak abban az esetben tölthetik be hiánytalanul, ha működésük kereteit az állammal közösen alkothatják meg felhatalmazást nyerve az általuk felügyelt terület feletti professzió fenntartására. Ennek a törékeny egyensúlynak a megbontása különböző technikák alkalmazásával elkerülhetetlenül a szakértői működés diszfunkcionalitásához, s végső soron deprofesszionalizációjához vezet.