3. A kutatás elméleti, fogalmi keretei

A strukturalista-funkcionalista kutatás abból indult ki, hogy a szakértői csoportok elősegítették a modern társadalmi rend kialakítását és fenntartását bizonyos társadalmi funkciók ellátásával. Kulturális mintaadó szerepük és értékorientáló működésük elősegítette a liberális kapitalizmus létrejöttét és fennmaradását. Ilyen funkcióként azonosította a szakértők racionalitásra alapuló eljárásrendjét, amelyet a kliensek személyétől függetlenül, a szakértői csoport által megállapított egyetemes protokollok mentén voltak képesek végrehajtani alapvetően altruista meggyőződéstől vezérelve. A strukturalista megközelítés nagy hangsúlyt helyezett a szakértői kompetenciából fakadó szakértői autoritásra, amely egyúttal autonómiát garantált a szakértői eljárásokban a hivatások gyakorlói számára a társadalmi környezettel szemben (állami hatóságok, kliensek) (Parsons, 1954, pp. 35–40; Kleisz, 2002, p. 32). A szakértők önzetlen szolgálataikért cserébe magas társadalmi elismerésben részesültek, amelyek társadalmi pozíciókban és anyagi elismerésben realizálódtak. Parsons emellett azt is megjegyezte, hogy a mindenkori államhatalom és a szakértői elitek kapcsolata egy finom egyensúlyon nyugszik, lényegében a liberális társadalmi fejlődés és a szakértői csoportok létrejötte és működése kölcsönösen feltételezték egymást. Ezt erősítette, hogy a megközelítés 1930-as évek eleji kibontakozásakor olyan üzentet hordozott, amely szerint a világgazdasági válság kedvezőtlen társadalmi hatásainak nem feltétlenül kellett szükségszerűen a demokratikus társadalmi rendet megbontó autoriter, vagy totalitárius politikai és társadalmi rendszerek kialakulásához vezetnie (Ld. Garai, 2022a, p. 20, Kovács M., 2001, p. 12; Parsons, 1954, pp. 47–48). A szakértők működését tehát egy általános optimizmus vette körül, amelyet a 19. század óta tartó töretlen brit és amerikai fejlődés által véltek igazolni (Evetts, 2003, p. 400; Hesse, 1968, pp. 54–55).

A szakértői csoportokhoz való kritikátlan viszonyulás és így a strukturalista megközelítés érvényessége az 1960-as, 1970-es években több egymással összefüggő társadalmi jelenség miatt, amelyek elsősorban az Egyesült Államokban jelentkeztek, s kihatottak a szociológiai elméletalkotásra, megkérdőjeleződött.2 Ez számos alternatív vizsgálati irány létrejöttét eredményezte (Ld. Kleisz, 2002, pp. 32–45), amelyek közül az egyik a kritikai-hatalomelméleti megközelítés volt, a másik pedig a deprofesszionalizációs tézis. A társadalmi-morális krízis eredményeként létrejött két irányzat bár a professzionalizáció-elméletek eltérő vizsgálati irányait képviselték, hatást gyakoroltak egymásra, s végül össze is kapcsolódtak (ld. Freidson, 1988, pp. 28–32; Haug, 1972; Larson, 2017).

A strukturalista-funkcionalista megközelítéssel szembeni fellépés egyik első képviselője Terence Johnson volt, aki megállapította, hogy azok a karakterológiai jegyek, amelyeket Parsons és követői azonosítottak, nem csupán jól beazonosítható foglalkozásokra és azoknak az öndefinícióira épültek, de kulturális szempontból is kötöttek, mivel a brit és az amerikai társadalmi fejlődés sajátosságai reprezentálódtak bennük.3 Ennek ellenére univerzalisztikus módon alkalmazták a megközelítést, noha még az angol–amerikai kulturális befolyás alatt álló területek esetében sem mutattak egységes fejlődést a magasan kvalifikált szakértői testületek. Johnson emellett azt is megállapította, hogy a Parsons által alkotott megközelítés ahistorikus, mert túlzottan optimista álláspontra helyezkedett a liberális társadalmi fejlődés és a szakértők abban betöltött szerepére vonatkozóan, mintegy más történeti korszakokra is kivetítve a 19. században lezajló fejlődést és figyelmen kívül hagyva ezzel a brittől és amerikaitól eltérő kultúrákat, valamint azt a tényt, hogy az emberi társadalmak fejlődése egyenlőtlen. Így az angol és az észak-amerikai történelemben is előfordultak olyan időszakok, amelyek a szakértők számára kedvezőtlen feltételeket hoztak létre (Johnson, 1972, pp. 24–29; Garai, 2022a, pp. 20–21; Torren, 1975, pp. 334–335).

A kritikai-hatalomelméleti kutatás létrejöttét Magali Sarfatti Larson eredetileg 1977-ben megjelent The Rise of Professionalism című kötetéhez kapcsolja a tudománytörténet (McClelland, 1991, p. 7; Freidson, 1984, p. 3; Freidson, 1988, 28; Freidson, 2001, p. 93). Ebben a szerző a strukturalista megközelítés által is vizsgált orvosi hivatáson keresztül mutatta be, hogy a gyógyításra felesküdött szakértőket nem kizárólag az altruizmus vezette tevékenységük során, hanem a képzettségüknek megfelelő magasabb társadalmi pozíciók elérése, amelyeket a munkavégzésükön keresztül kapott gazdasági erőforrások zártkörű hozzáférése útján biztosítottak.4 A financiális eszközök koncentrálására és a tevékenységek standardizálására szisztematikus eljárásokat alakítottak ki, amelyekkel a szakértői csoporton kívül álló személyeket, társulatokat kiszorították és így lényegében tevékenységi körüket monopolizálták. A monopólium fenntartására a szakértői gyakorlat paramétereit meghatározó etikai kódexből szolgáltatási ideológiát alakítottak ki. A magasan kvalifikált értelmiségi csoportok ennek az ideológiának a mentén jelölték ki és választották le a piacról tevékenységi területüket, amely fölött teljes autoritást hoztak létre.5 A kötet újszerűségét az is erősítette, hogy Larson kimutatta az államhatalom segítségének a felhasználását a tevékenységi terület feletti ellenőrzés kialakításában (Larson, 2017, pp. 14–16).

A magasan képzett értelmiségi csoportok professzionalizációjának kritikai megközelítésében Eliot Freidson új irányvonalat képviselt azzal, hogy nem a szakértők szervezeteit vizsgálta elsősorban, hanem azt, hogy képzettségük és az azt lehetővé tevő munkavégzésük miként vezetett a foglalkozási monopóliumuk létrejöttéhez. Ennek kapcsán megállapította, hogy a hivatások különleges kapcsolatot alakítottak ki az egyetemekkel, amelyeket felhasználtak a hivatás gyakorlásához szükséges teoretikus tudásanyag gondozásával, illetve a szakértői csoportba belépő jelöltek kiképzésével. A felkészítési folyamat egy rigorózus vizsgarendszeren és egy ahhoz társuló gyakorlati kiképzésen keresztül történt. Utóbbi során a jelöltek azokat a gyakorlati eljárásokat tanulmányozhatták, amelyeket végbizonyítványuk elnyerését követően a klienseik egyedi problémáinak a kezelésére használhattak. Az elméleti és a gyakorlati képzés együttesen segítette a diszkrecionális specializáció kialakítását, amely a szakértői tudás szituatív jellegű alkalmazására utal. Az állam szerepe a képzés során a képzési paraméterek jóváhagyásán és a végbizonyítványok kiadásán keresztül nyilvánult meg, amely arról tanúskodott, hogy a szakértői csoportokba belépők tudása és gyakorlati működése követték a hivatáscsoport standardizált eljárásait, s azokat képesek voltak egyedi igények mentén alkalmazni. Freidson emiatt az egyetemi fakultásokat és az azokon működő professzorok szerepét fontosabbnak tekintette a monopólium elérésében, mint a korábbi elméletalkotók (Evetts, 2003, pp. 402–404; Garai, 2022a, pp. 21–22; Freidson, 2001, pp. 29–35, 87–96; McClelland, 1991, 25–26).

A professzióelméletek kritikai megközelítésében olyan irányzat is kialakult, amely a monopólium létrejöttét egy tevékenység fölötti társadalmi és kulturális kontrollként írta le. Andrew Abbott (1988) kötetében úgy mutatta be a foglalkozási terület monopolizálását, mint amelyeket egy-egy csoport definiált teoretikus tudáskészletén keresztül, s annak gondozásáért joghatósági igényt (jurisdictional claim) formált más hivatásokkal szemben. Ebben az értelemben a professzionalizációs folyamat nyitott, hiszen az egyes igények állnak egymással szemben egy-egy terület feletti kontroll kialakítására (Labaree, 1992, p. 126).

Abbott elmélete arra mutatott rá, hogy a szakértői csoportok a társadalomban egymás mellett működtek, s a társadalmi komplex feladatok megoldásában az egyes feladatkörök egymás közötti átfedése a szakértői csoportok közötti vetélkedést eredményezte a tevékenységek exkluzív felügyelete miatt. Így a hivatások egy kölcsönös függőségi rendszert alkottak, amelyben az egyik csoport részéről formált joghatósági igény együtt járt egy másikkal történő interakcióval és az ezzel együtt járó vetélkedéssel (Abbott, 1988, p. 94, Evetts, 2003, p. 402). A joghatósági igény elismeréséhez a társadalom jóváhagyása volt szükséges, amely történhetett a nyilvánosságban a formális jogon, a munkavégzés módjának az elismerésén, valamint a közvélemény formálásán keresztül. Az utóbbival kapcsolatban jegyezte meg Abbott, hogy a kontinentális Európa országaiban a nyilvánosságot az állami tisztviselői kar testesítette meg, amelynek a véleménye jogszabályokban kodifikálódott, ilyen módon a formális jogi szabályozással átfedést mutatva (Abbott, 1988, pp. 68–69). A tanárképző intézeteknek a vizsgált időszakban ugyan nem kellett belföldön joghatósági közdelembe bonyolódnia egy rivális szakértői csoporttal, de az 1938–1941 közötti terület-visszacsatolások során számos tanárjelölt jelentkezett Budapesten, akik tanulmányaikat külföldön kezdték meg. Képzettségük elismerése, képesítési folyamatuk lezárásának kérdései az állami tisztviselői karral folytatott érintkezésben formálódtak, amely egy joghatósági igényként értelmezhető a külföldi államok tanárképzési szabályozásával és tanárképzési szakértőivel szemben.6

A kritikai-hatalomelméleti megközelítéssel szinte egyidejűleg merült fel a szakértői csoportok társadalmi szerepébe, a prosperáló fejlődésükbe vetett optimizmus megkérdőjelezése, amely a deprofesszionalizáció tézisének felvetését eredményezte. Marie R. Haug úgy vélte, hogy a szakértői csoportok körüli közhangulat oly mértékben változott meg, amely a magasan kvalifikált értelmiségiek tudásmonopóliumának, szolgáltatási ideológiájának, munkaautonómiájuk és a kliensekkel szemben meglevő autoritásuk elvesztését eredményezhette, amelyet deprofesszionalizációként értelmezett (Haug, 1972, p. 198). Nina Torren a szakszerűsödési folyamatokban azonosította a szakértői tevékenységek visszaszorulását és megszűnését. A szolgáltatási ideológia felbomlása, az autonómia állam által történő veszélyeztetése, valamint a hivatások absztraktnak tekintett tevékenységrepertoárjának racionálissá válása a kliensek szemében veszélyeztették a magasan kvalifikált csoportok működését. Mivel Torren alapvetően a szakértők létrejöttének folyamatában kereste a deprofesszionalizáció forrásait, azt az elméleti észrevételt vetette fel, hogy a fogalom alkalmazása segíthet a hivatások fejlődéséről egy kiegyensúlyozottabb történeti megközelítést kialakítani. Megjegyezte, hogy használata történeti kutatásokban a szakértők fejlődési folyamatainak dinamikusabb megközelítését eredményezheti. A hivatáscsoportok fejlődése ugyanis egyenetlennek tekinthető és egy szakszerűsödési lépcső elérését követően bizonyos társadalmi hatások eredményeként egy korábbi lépcsőfokra térhettek vissza (Torren, 1975, pp. 329–335).

Haug és Torren tanulmányai szemléletük és fogalomhasználatuk miatt is elsősorban a strukturalista megközelítéshez kapcsolódóan vetették fel a deprofesszionalizáció alkalmazási lehetőségét, amelyet a szakértői testületeket jellemző kulcskarakterológiai jegyek megszűnéseként vagy korlátozásaként értelmeztek. Haug egy 1975-ös tanulmányában valamelyest módosított deprofesszionalizációs tézisén, amelyet a szakértők különleges társadalmi státuszának elvesztéseként írt le. Ezt a világ különböző országaiból vett társadalmi-technológiai változásokkal igazolta, amelynek eredményeként a hivatások képviselői és a kliensek között egy státuszkiegyenlítődés ment végbe. Ennek eredményeként a korábban kiszolgáltatott kliensek fogyasztókká váltak, akik igényekkel léptek fel az általuk igénybe vett szolgáltatások ellenőrizhetőségre vonatkozóan (Haug, 1975, pp. 198–211).

A kritikai irányzat képviselői, bár Haug közelítette valamelyest tézisét a hatalomelméleti megközelítéshez (Haug, 1975, p. 198), szkeptikusan fogadták a deprofesszionalizáció felvetését. Azt elismerték ugyan, hogy a szakértői autoritás megrendülése bizonyos társadalmi-politikai hatások következtében egy lehetséges forgatókönyv a hivatások fejlődésében, azt azonban vitatták, hogy a Haug által azonosított társadalmi és technikai változások valóban elvezethettek-e a szakértői munkavégzés megrendüléséhez (Ld. Larson, 2017, pp. XII, 39–40; Freidson, 1984, pp. 7–8). Ennek ellenére az 1980-as évek második felét követően a fogalom megjelent az irányzathoz tartozó szerzők munkáiban.

Andrew Abbott a professzionalizációval ellentétes folyamatként hivatkozott rá, amelyet a szakértői testület belső működésébe történő állami beavatkozás vagy a munkafolyamatok, munkakörülmények romlásával, a szakértői szerepkör megkérdőjelezésével és megszűnésével hozott összefüggésbe (Abbott, 1988, pp. 128–130). Konrad H. Jarausch a sajátos közép-európai, német fejlődés nyomán állapította meg, hogy a szakértők államra való támaszkodása bizonyos történeti időszakokban deprofesszionalizációt, majd reprofesszionalizációt is eredményezhetett. Így Torrenhez hasonlóan a fogalom használatát a szakértői csoportok fejlődési pályájának pontosabb leírására tartotta alkalmasnak (Jarausch, 1990a, p. 15; Jarasuch, 1990b, p. 7). Előfordult azonban a fogalom alkalmazására olyan példa is, ahol a szakértői képzés egy szakaszának elégtelenségéhez kötötte a szerző a teljes hivatás deprofesszionalizációját (Horn, 2016, pp. 136–137). A kritikai-hatalomelméleti irányvonal tehát a szakértői csoportok fejlődésének pontosabb ábrázolásához a fogalmat befogadta, amelyet az is jelezett, hogy Eliot Freidson 2001-es kötetében történeti vizsgálatokban alkalmazható tipológiát dolgozott ki a fogalom értelmezési kereteire (Freidson, 2001, pp. 128–129).

A magyar társadalomtudományi-humántudományi területek nyomon követték a professzióelméletek kutatásában lezajlott változásokat. Átfogó fókusszal rendelkező szociológiai elméleti összefoglalások mind a kritikai irányzatról, mind pedig a deprofesszionalizáció téziséről tudósítottak, utóbbinak ugyanakkor a történeti kutatásokban való alkalmazhatóságát és a fogalom hozzákapcsolódását a hatalomelméleti megközelítéshez nem részletezték (Ld. Kleisz, 2002, pp. 37–44; Pokol, 2004, pp. 144–151). A deprofesszionalizáció alkalmazására található példa az orvosi (Kapocsi, 2004), a jogi (Navratil, 2014) hivatások vonatkozásában, valamint a turisztika (Formádi, 2009) és az óvodapedagógusok (Szőke & Geambașu, 2023) helyzetének meghatározásában. A történettudomány területén a gyógyszerészeti foglalkozás kialakulásától az 1950-ig kiterjedő fejlődésében szintén előkerült a fogalom, amelyet a szerző deklasszálódásként (Magos, 2024, p. 47), valamint a szakértői nyilvános fórumok összeszűkölésével párhuzamosan bekövetkező önálló munkavégzési autonómia megszűnéseként értelmezett (Magos, 2024, p. 594).