A középiskolai tanárképzés szakértőinek hivatásként való hivatkozása utal speciális képzettségükre és szerepükre a középiskolai tanárok teoretikus tudásának meghatározásában, gyakorlati képzettségük formálásában és funkciójukra a hivatáscsoportba történő belépés feltételeinek megállapításában. Magasan képzett értelmiségi csoportként specializált tudás és egy ahhoz kapcsolódó nyelvi kódrendszer birtokában voltak, amelyen keresztül a tanárképzéshez kapcsolódó kérdések mellett a középiskoláztatáshoz kapcsolódó aspektusokra is képesek voltak befolyást gyakorolni. Ez a típusú befolyás annak köszönhető, hogy a tanárképzést irányító szakértői csoportok képesek voltak a társadalmi-kulturális törésvonalak által kialakított kényszerpályák és a mindenkori hatalom közötti elvárásrendszer között közvetítői szerepet betölteni. Ezt a tudományos képzettségük és gyakorlati eljárásaik fokozatos racionalizálódása, strandrizációja legitimálta (Popkewitz, 1985, pp. 92–97; Popkewitz, 1994, pp. 5–8).

A közép-európai térségben ezeknek a felételeknek a megállapítása és a tanárképzés leválasztása a munkaerőpiac egyéb szegmenseiről elképzelhetetlen lett volna a mindenkori államhatalom jóváhagyása nélkül (Heidenreich, 1999, p. 42; Jarausch, 1990a, p. 12; Jarausch, 1990b, pp. 7–8; Jeismann, 1999, p. 60; Lundgreen, 1999, pp 25–27; McClelland, 1991, p. 7; Popkewitz, 1994, p. 2), amely a tanárvizsgálati szabályzat állami szintű elismerésében és a tanárképzés intézményrendszerének a tanárképzés szakértői elitje által kért módon történő szabályozásában fejeződött ki (Garai, 2022a, pp. 281–285). Így a professzió fogalma arra a kontrollra utal a kijelölt munkavégzési terület (középiskolai tanárképzés) felett, amely a szakértői csoport és az állam együttműködésében a hivatás szolgáltatási ideológiája mentén biztosítja az exkluzív munkavégzést (Freidson, 2001, pp. 32–34; Garai, 2020, p. 206, Johnson, 1972, p. 36).

A professzionalizáció egy összetett fogalom, amelynek három jelentésrétege különíthető el (Hesse, 1968, p. 34). Utalhat a szakértői csoportok történeti fejlődési folyamataira, amelynek eredményeként elérték a tevékenységi területük feletti monopólium, azaz a professzió kialakulását (Johnson, 1972, p. 22). Jelentheti emellett azoknak a gyakorlati jellegű eljárásoknak az alkalmazását, amelyeknek a révén az egyéni szakértők eljárásai a szolgáltatási ideológia által meghatározott standardokat követtek és így a teljes hivatáscsoport működése szakszerűbbé válhatott (Nóbik, 2019, p. 20–21; Johnson, 1972, 21–22). Mindezek mellett a fogalom azt is felölelheti, hogy a szakértői testület vezetői, intézményei milyen eljárásokat dolgoztak ki a szakértői csoport feletti monopólium megszerzésére és fenntartására. Ebben az esetben tehát az ellenőrzést és a kontrollálás technikáját lehet érteni alatta, amely vizsgálható makro- (társadalmi), mezo- (intézményi) és mikroszinten (egyéni szakértők) (Ld. Evetts, 2003, p. 399, Ugrai, 2019, p. 273). A kutatás, kapcsolódva a középiskolai tanárképzés történetének 19. századi előzményeihez, a professzionalizációra a hivatáscsoport feletti ellenőrzés kialakításának és fenntartásának folyamataként tekint, amelynek eredményeként kialakult a professzió, azaz a foglalkozás teljes kontrollja (Garai, 2022a, p. 16, Horn, 2016, p. 132; Johnson, 1972, p. 36).

A foglalkozási kontroll kialakítási és fenntartási folyamatának két vetülete van, amelyek ugyancsak megragadhatók fogalmilag. A professzionalizmus a szakértői képzést végző intézmények által formált és fenntartott kollektív gyakorlati eljárásrend, amely a szolgáltatási ideológiát követi, s ezáltal igazolja a szakértői csoport létjogosultságát a társadalomban. A szakértői csoportok kliensei lényegében a hivatás képviselőinek szolgáltatási paraméterein és azok érvényesülésén keresztül azonosítják a hivatáscsoportot. Így a társadalmi keresletet a szakszerűség mértékének a növelése igazolhatja, amely a professzionalizmusban egységesülő eljárásrendek érvényesítését különösen fontossá teszi (Horn, 2016, p. 132; Evetts, 2003, p. 399). A másik vetület a kollektív eljárásrendek egyéni szakértői szinten történő alkalmazásához kapcsolódik, amelyet a professzionalitás fogalmával lehet megragadni. A szakértői csoport egyéni képviselői egyedi megfontolások mentén alkalmazhatják a hivatás kollektív eljárásrendjét, amely azonban ettől még illeszkedhet a kollektív protokollokhoz és a szolgáltatási ideológiához (Garai, 2020, p. 207; Nóbik, 2019, p. 23). Annak érdekében, hogy az egyéni szakértői gyakorlat valóban kövesse a szolgáltatási ideológiát és a kollektív eljárási rendet, kulcsfontosságú szerep hárul a teoretikus és a gyakorlati képzésre. A professzionalitás formálásának egységes protokollok mentén történő standardizációja azt szolgálja, hogy a kollektív protokollok egyéni értelmezése ellenére az egyéni szakértői gyakorlat a professzionalizmus keretei között maradjon (Ld. Garai, 2024a, p. 16).

Mivel a kutatás abból a problémafelvetésből indult ki, hogy a tanárképzési intézményrendszer új fejlődési pályára tért át 1919-et követően, köszönhetően az állami befolyásszerzésnek a kultúra minden területén, benne a felsőoktatással, így ennek fogalmi megragadása is szükséges. A középiskolai tanárképzés statikus fejlődési folyamatának leírását egy a történeti vizsgálatokra megalkotott deprofesszionalizációs tipológia segít meghaladni. Szerzője, Eliot Freidson, kiemelte, hogy a szakértői csoportok felszámolása még a totalitárius rezsimek érdekeivel sem egyezett, hiszen a hivatások a modernizáció termékeiként azért jöttek létre, hogy a mindenkori államhatalom számára elősegítsék a társadalom működését, amelyeket részben a társadalmi problémák kezelése, részben pedig az állami érdekek közvetítése útján láttak el. Így teljes deprofesszionalizáció ritkán fordult elő a történelem során, leginkább a hatalmi átmenet vagy vákuum időszakaiban szűnhettek meg szakértői csoportok, mint amilyen a francia forradalom 1789–1799 közötti időszaka volt, amely a régi rendszer társadalmi intézményeinek az újrastrukturálását eredményezte, illetve a szovjet-bolsevik társadalmi berendezkedés kezdeti, 1917–1922 közötti, fázisát lehet ilyen periódusnak tekinteni Szovjet-Oroszországban (Freidson, 2001, p. 129). Konrad H. Jarausch mutatott rá arra, hogy a totalitárius rezsimekben, mint amilyen a náci Németország volt, a hatalmi koncentráció a professziós szerveket is érintette, amelyek deprofesszionalizációval jártak időlegesen. A hatalmi apparátus kiépülésével azonban a hivatáscsoportok új vezetése akár a korábbinál erősebb kontrollt is gyakorolhatott szakterülete felett. A szervezeti átalakítás és megerősítés azonban rendszerint együtt járt a szolgáltatási alapelvek szisztematikus, részben az állam által kikényszerített, részben a kollaboráció útján megvalósuló megsértésével, amely végül egy elnyújtott folyamatszerű deprofesszionalizációt eredményezett (Jarausch, 1990a, p. 15; McClelland, 1991, p. 227).

Freidson a professziós csoportok működésének történeti tapasztalatait vizsgálva több okra vezette vissza a deprofesszionalizációt: 1) a szakértők monopóliuma saját szakterületük felett megrendülhetett, ha az állam egyoldalúan módosította a szolgáltatási ideológiát; 2) felfüggesztette vagy megszüntette a professziós intézmények működését; 3) beavatkozott és ezzel paralizálta a szakértői csoport utánpótlási folyamatait; 4) betiltotta a szakértők működéséhez szükséges képesítő bizonyítványok érvényességét; 5) megszüntette a szakértők kiemelt társadalmi helyzetét vagy ezt elősegítő folyamatokat támogatott; 6) a szakértői intézmények működtetését olyan kollaboránsokra bízta, akik az állami politikai irányvonal követését a szakértői csoport érdekei elé helyezték (Freidson, 2001, pp. 128–131). Ezeknek a folyamatoknak az egyenkénti vagy együttes előfordulása is deprofesszionalizációt eredményezett. Jarausch szerint a szakszerűsödési folyamatokból következő strukturális okok miatt a hivatásoknak már létrejöttükkor kialakult egyfajta „öröklött hajlama” a deprofesszionalizációra. Ezt a „szerkezeti gyengeséget” politikai szempontból kiélezett helyzetekben felhasználhatta az államhatalom céljainak elérésére. Ilyen elemekként azonsította a professzionalizáció során elért kiemelt társadalmi státuszhoz való ragaszkodást, a professziós ideológia módosulásakor fellépő etikai formalizmust és a szervezeti önérdek érvényesítésének a közjó elé történő helyezését (Jarausch, 2012, pp. 183). A kötetben tehát a deprofesszionalizációt egy olyan elnyújtott folyamatként értelmezem, amely a Freidson és Jarausch által megállapított, a szakrétői csoportok körül megváltozott társadalmi-politikai környezettel, illetve kialakulásukkal összefüggő strukturális okokra vezethető vissza, amelynek eredményeként szakterületük feletti autoritásuk megrendült. Ez abban érhető tetten, hogy az államhatalom előbb a szakértői képzés és intézményrendszert szervezte át az 1921–1929 között megvalósuló reformokkal, megteremtve a szakértői testületek belső ügyvitelébe történő beavatkozás lehetőségét, majd a professziós szervek vezető testületeibe történő irányított személyi kinevezésekkel olyan szereplőket helyezett el a szakértői intézmények vezetésében, akik a belső döntéshozatali folyamatok során képesek voltak az államhatalmi érdekeket képviselni, s ezeket fokozatosan érvényre juttatni a szakértők teoretikus tudásanyagára alapozott valóságleírással és értelmezéssel szemben.

Az intézményrendszeri reformok látszólag racionalizálták és standardizálták a tanárképzést, azonban ez azzal a súlyos árral járt együtt, hogy az állami kultúrpolitikai célok, és a társadalmi-kulturális törésvonalak közötti mediációt egyre erőteljesebben váltotta fel az állami érdekek érvényesülése a szakértői autoritás rovására. Ez végső soron az állami kultúrpolitikai célok hatékonyabb közvetítésének elérését szolgálta a tanárjelölteken keresztül, amelyek így nem csupán az állami bürokrácia és a tantervi szabályozásokon, de a tanárképzés szorosabb kontroll alá vételén keresztül is érvényesült (Labaree, 1992, p. 147; Popkewitz, 1985, pp. 97–103; 1994, 8–10). A deprofesszionaliáció folyamatát a Julia Evetts és Ugrai János által javasolt háromszintű léptékközelítésen keresztül (makro, mezo, mikro) vizsgálom a középiskolai tanárképzés szakértői elitjét foglalkoztató intézményekben (Evetts, 2003, p. 399; Ugrai, 2019, p. 273).