Az 1967-es kiegyezés után egy felemás nemzeti függetlenség alakult ki az Osztrák–Magyar Monarchia alatt. A külügy, a hadügy és a pénzügy közös vezetésűvé vált, a többi kormányzati feladatot viszont az országgyűlés, illetve a magyar minisztériumok végezték. Ez a konstelláció minden korlátozottsága ellenére viszonylag kedvező kereteket teremtett a polgári (piaci) viszonyok kialakulásához és a feudális fékek oldásához. Ebben a periódusban alakult ki hazánkban a modern versenysport és a polgári (nemzeti) torna- és sportmozgalom egyleti háttere. A két központú államközösség szükségszerűen melegágya lett a hazai testkultúra különböző ellentmondásainak. Ilyen volt például, hogy rendeletileg 1868-ban az Eötvös-féle oktatáspolitika bevezette a kötelező iskolai testnevelést, de minden létesítmény és szakember háttér nélkül. Testkultúránk egésze tekintélyekre épült, körüllengte a feudális maradiság, az exkluzivitás, amely ennek ellenére mégis nagy sportteljesítmények alapjául szolgálhatott. Az elkésett nemzeti tornamozgalomból annyi realizálódott, hogy a tornát misztifikálva évtizedekig ádáz harcot vívott a MOTESZ és a MASZ. Egyszerre volt a sportélet bizonyos szegmense Habsburg-ellenes nacionalista beütésű, illetve az uralkodó réteg Monarchiát támogató törekvéseinek kiszolgálója. Egyfelől Bécs integrációs politikáját érzékelhetjük a sportban is (például közös versenyek és egységes sportdiplomáciai fellépés), másfelől viszont éppen az ezzel szemben megnyilvánuló önállósági törekvések szintén jelen voltak (különösen a nemzetközi versenyeken, később az olimpiákon), ami viszont serkentette és növelte a magyar sport presztízsét.