Mátyás király halála után a központi hatalom meggyengítése háttérbe szorította az udvari humanizmust és idővel az erős és szervezett fekete sereget is szétverték. Lassan, de végül megszűntek a Mátyás alatti udvari kultúra testnevelési vívmányai. A Jagelló királyok még tanultak párviadalt, illetve ritkábban lovagi tornákon is részt vettek. Azonban II. Lajos idején már inkább farsangi bohóckodások lettek ezek, afféle „kakasviadalokká” züllöttek. Az ország és a jobbágyság helyzete szintén leromlott a Jagellók alatt. Egyre több lett a zsellér és szűkült a telkes jobbágy, akinek megtiltották a fegyverviselést, így azután a vadászatot is. A tőkés termelési rend alig kezdett körvonalazódni Európa ezen részén, amikor – nem váratlanul ugyan – hirtelen ránk tört a török veszedelem. A Dózsa-féle parasztfelkelés után végleg elzárták a népet a fegyverforgatástól, így a törökkel szemben csupán a szórványosan létező elszegényedett nemesek végvári katonasága állhatott fel. A végvárakban könnyű, gyorsan mozgó lovasság állomásozott és csapott ki a törökre, ha alkalom kínálkozott. A végvári nevelés elsősorban a lovaglásra épült, így már igen korán tanították a gyerekeket lovagolni és vívni. Nagykorúságuktól páncélos bajvívásokat gyakoroltak, amelyek hasznát később főleg a török–magyar párviadalokban aratták le. Miután az osztrákok 1564-től békét kötöttek a törökkel, betiltották a magyar vitézek tusakodását a törökökkel. Attól tartottak, hogy a törékeny békét veszélyeztetnék a magyarok győzelmei és a végén nagyobb sereggel újra támadnának az oszmánok. A végvári legénységet azonban hidegen hagyta Bécs tilalma és titokban sorra-rendre szervezték a bajvívásokat. A kihívások külön ceremóniák szerint történtek, többnyire éjjel és titokban. A kihívást madártollakkal, illetve fegyvermarasztalással oldották meg, ehhez kihívó (mocskolódó) levél társult, amely egyben a viadal titkos feltételeit is tartalmazta. Igazlátók (bírák) felügyelték az összecsapások szabályosságát, amit néha azzal egészítettek ki, hogy mindkét féltől túszokat szedtek.