Következő nagy hatású tanulmányával Kremer még a friedmani paradigmában maradt, de a makroökonómiától már a szabályozási kérdések felé fordult: Patent Buyouts: A Mechanism for Encouraging Innovation (Szabadalomkivásárlás: egy innovációt ösztönző mechanizmus, 1998). További változás, hogy míg a korábbi művek célja a megértés volt, most megjelent az a normatív motiváció, amely Kremert mindmáig mozgatja: hogyan javíthatók a jólétet növelő innovációk feltételei, és mivel járulhat hozzá ezekhez a közgazdaságtan? A technológiai újítások ösztönzésének klasszikus problémája, hogy a szabadalmi védelem ösztönzi az innováció érdekében tett magánberuházást, de utólag piaci erőt biztosít a feltalálónak, ami a hatékonynál magasabb árakhoz és szűkebb körű felhasználáshoz vezethet. Kremer egy kreatív közpolitikai javaslatot fogalmazott meg modellformában. Eszerint a kormányzat vásárolja ki a szabadalmakat, majd tegye ingyenessé a felhasználásukat. Így megmarad a beruházási ösztönző, de eltűnik a határköltség feletti árazás problémája. A nehézséget az jelenti, hogy a kormányzat mennyit fizessen egy-egy szabadalomért. Kremer ötlete az volt, hogy tartsanak érte árverést, amelyen bárki indulhat, de a nyertes csak az esetek véletlenszerű 10 százalékában kapja meg a szabadalmat, 90 százalékban a kormányzat vegye meg a nyertes által ajánlott áron. Az információfeltárás ára tulajdonképpen az, hogy a szabadalmak 10 százaléka magánkézben marad. A javaslat elbűvölte a közgazdászokat, de a kormányzatok a gyakorlatban nem alkalmazták. Az irodalomra viszont így is ösztönzőleg hatott: a kérdés az lett, miért nem vonzó a kormányzat számára ez az elegáns elméleti megoldás, és hogyan lehetne módosítani, hogy alkalmazzák (lásd például Galasso–Mitchell–Virág 2016).