Egyéni önismeretszerzésnél – azaz külső segítség igénybevétele nélkül – a legfontosabb, hogy a vezetőben kialakuljon az a szokás, hogy egy-egy esemény során vagy azt követően ránézzen a történtekre, és leszűrje a számára fontos tanulási pontokat, és ezeket a tapasztalatokat építse is be a későbbi működésébe. Akár sikeres, akár sikertelen eset feldolgozása során vizsgálja meg a saját és a többiek felelősségét is, igyekezzen külső szemlélőként tekinteni saját viselkedésére: milyen tények tudatában, milyen hiedelmekkel, érzésekkel hogyan reagált az adott esetben. Ilyenkor megállapíthatja például, hogy túl korán vont le következtetéseket, nem volt minden pontos információ birtokában, ezért ítélkezett, és agresszívan kommunikált kollégáival. Ha többször is előfordult ez a viselkedés a vezetői munkája során, akkor már mintázatról beszélhetünk, és ki kell alakítani a kezelési stratégiákat, pl. először mindig kérdezzen és gyűjtse az információkat, mielőtt ítéletet hozna. Ha egy ilyen egyszerű konklúziót le tud vonni a vezető, már óriási lépést tett az önfejlesztés területén. Az önreflexiós képesség tudatos alkalmazásával alakítható ki, és az önreflektív folyamat eredményeként növekszik az egyén önismerete. Akik magas fokú önismerettel rendelkeznek: „hajlandók őszintén önmagukba nézni, felismerik az erősségeiket és a fejlődésre váró területeiket, képesek számos érzelmet megtapasztalni, felismerik, és ha kell, gyógyítani tudják a legmélyebb érzelmeiket, abbahagynak olyan dolgokat, amelyek nem működnek, tudatosan gondolkodnak, éreznek és viselkednek, aktívabban cselekszenek, hajlandók tanulni, fejlődni és változni, nyitottak az új élményekre, jobban el tudják fogadni a saját sebezhetőségüket” (Passmore et al., 2022, 34).