Csak a XVIII. században Jeremy Bentham (1748–1832) munkásságával került be a nyugati gondolkodás főáramába a morális státusz érzőképességi kritériuma. Érzőképes az a lény, amely szenvedni képes, s ez a képessége indokolja a vele való speciális bánásmódot. Igyekeznünk kell, hogy indokolatlanul ne okozzunk neki szenvedést. Eszerint morális státusszal minden érzőképes lény rendelkezik. Mivel az állatok nagy része érzőképes, így az állatok ezen része morális státusszal is rendelkezik. Nem bánhatunk velük tetszésünk szerint. Nemcsak az ember érdeke számít tehát, hanem az érzőképes állaté is. Ez a gondolat csak nehezen nyert teret, amit bizonyít, hogy a jog szerint morális státusszal a legtöbb országban még ma is csak az ember rendelkezik. Ennek nem mondanak ellent a fejlett országok többségében létező állatvédelmi törvények sem, melyek általában büntetni rendelik az állatkínzást. Utóbbi is jórészt az ember érdekében történik: az állatkínzás ugyanis a legtöbb civilizált társadalomban a legtöbb emberben visszatetszést kelt. Mindez azonban nem jelenti az érzőképes állatok morális státuszának elismerését. Jogi értelemben az állatok – s az élővilág egésze – ma is dolgoknak, tárgyaknak számítanak. Csak a XX. század második felében létrejövő állatvédelmi, illetve az állatok felszabadításáért küzdő mozgalmak indultak ki következetesen az érzőképes állatok morális státuszából. Ezek a mozgalmak az érzőképességet mintegy természetes határnak tekintik. Az érzőképes lénynek érdeke, hogy ne okozzanak neki szenvedést, s ezért minden érzőképes lény – érzőképessége arányában – morális státusszal rendelkezik. Az érzőképesség (szenvedőképesség) kialakulása empirikus kérdés, de általában az ízeltlábúaknál szokták meghúzni a határt: az idegrendszerükben fellelhető endorfinok arra engednek következtetni, hogy a mi fogalmaink szerinti szenvedésre is képesek. Ez a felfogás jól összhangban van a mindennapi gondolkodással. Nem szoktuk problematikusnak tartani, ha valaki belerúg egy kavicsba, de elítéljük, ha valaki indokolatlanul belerúg egy kutyába. Ennek indoka, hogy a kavics nem érzőképes, s ezért nem károsítjuk azzal, hogy belerúgunk, hiszen a kavicsnak nincs olyan érdeke, hogy inkább az eredeti helyén legyen, s ne ott, ahová rúgtuk, míg a kutya érzőképes tehát szenved, ha belerúgunk. A mai közfelfogás is éles különbséget tesz aközött, hogy valaki beleharap egy papagájba, vagy valaki beleharap egy almába. Előbbi elfogadhatatlan, mert a papagáj érzőképes, utóbbi elfogadható, mert az alma nem az. Eszerint a felfogás szerint tehát az élőlények morális státusszal érzőképességük foka szerint rendelkeznek. A nem érzőképes (szenvedni nem tudó) állatok és a növények eszerint nem rendelkeznek morális státusszal, s természetesen nem rendelkeznek azzal az élettelen dolgok sem (sziklák, vízesések stb.).