Ide tartozik W. D. Ross ún. kvázi deontológiai elmélete, mely a deontológiai elméletek azon egyoldalúságát próbálja kiküszöbölni, hogy abszolútak, vagyis nem ismernek kivételt. A mindennapi életből azonban könnyű olyan példákat hozni, mely az erkölcsi szabályok abszolút voltából kiindulva megoldhatatlan problémákhoz vezet. Ha például a II. világháborúban egy SS tiszt azt kérdezi valakitől, nem látta-e, merre futott el a megszökött zsidó fogoly, akkor a megkérdezett – ha tudja, merre szökött az illető – köteles-e igazat mondani, vagy hazudhat-e a megszökött megmentése érdekében? Evidensnek érezzük ilyenkor, hogy a hazugság nemcsak, hogy elfogadható ilyenkor, hanem egyenesen kötelező, ugyanakkor beleütközünk ilyenkor a hazugságot abszolút (minden körülmények között) tiltó deontológiai szabályba. Az ilyen problémák kiküszöbölésére alkalmas Ross kvázi-deontológiai elmélete, aki a deontológiai szabályokat nem abszolútaknak, hanem csak feltételes szabályoknak (az ő megfogalmazásában prima facie szabályoknak, első látásra alkalmazandó szabályoknak ) tekinti. Ez azt jelenti, hogy az erkölcsi szabályok mindig figyelembe veendők, de ha egy helyzetre egyszerre több erkölcsi szabály vonatkozik, akkor el kell dönteni, hogy az összes prima facie (feltételes) szabály egyszerre való alkalmazásával mi lesz az adott helyzetben a tényleges kötelességünk? Az erkölcsi szabályok tehát csak feltételes kötelességeket írnak elő. Aktuális kötelességünk azonban minden helyzetben a feltételes kötelességek összességének eredőjeként keletkező kötelesség. A fenti példára alkalmazva Ross kvázi deontológia elméletét, az SS tiszt által megkérdezett személynek az igazmondási kötelessége csak egy feltételes (prima facie) kötelesség. De van a helyzetben egy másik kötelessége is („egy ártatlan, megszökött zsidó fogoly életét mentsd meg, ha tudod, vagy legalábbis ne működj közre a megölésében!”) A két kötelesség más-más cselekvést diktál, s jelen helyzetbe a zsidó fogoly életének a megmentése erősebb kötelesség, mint „a kérdésre mindig mondj igazat!” kötelessége.

Ross kvázi deontológiai elméletének nagy előnye tehát, hogy kezelni tudja a fenti helyzeteket, azzal, hogy az erkölcsi szabályokat nem kivétel nélkülieknek, hanem csak feltételeseknek tekinti, melyeket mindig figyelembe kell ugyan venni, de nem mindig lehet mindegyiket betartani. Mindig az adott szituáció dönti el, hogy az összes feltételes erkölcsi szabályt figyelembe véve, mi az aktuális kötelességünk.

Ross kvázi deontológiai elmélete „oldja” a klasszikus deontológiai elméletek merevségét, melyek nem engednek meg kivételeket a szabályok alkalmazása alól, s ezért életszerűtlen következtetésekhez vezetnek. A deontológiai szabályok kivételt nem ismerő jellegének másik megoldási lehetősége a katolikus teológiában kidolgozott kettős hatás elve. Eszerint, ha egy szabály betartásával egy tettnek jó és rossz hatása egyaránt lesz, akkor a cselekvő személy csak azokért a rossz hatásokért felelős, melyek létrehozása szándéka volt. Az előrelátott, de nem szándékolt mellékhatásokért azonban nem felelős. Tegyük fel például, hogy egy igazságos háborúban a túlerőben levő megszállók elfognak egy ellenállót, s közlik vele, hogy addig kínozzák, míg meg nem mondja bajtársainak a nevét és azt, hogy hol bujkálnak. Ha az illető elhatározza, hogy bajtársait semmiképpen nem árulja el, akkor sem, ha emiatt haláláig kínozzák, akkor az illető – a kettős hatás elvének megfelelően – nem tekinthető öngyilkosnak, még akkor sem, ha valóban addig kínozzák, míg meg nem hal. Azért nem, mert ugyan elő re látta, hogy ellenállása a kínzás következtében bekövetkező halálához fog vezetni, de nem a saját halála volt a szándéka, hanem bajtársai megmentése. Saját halála hősies ellenállásának csak előre látott, de nem szándékolt mellékhatása volt. Számos, ennél kevésbé drámai példát is lehet hozni, mikor nem tartunk valakit felelősnek tette előre látott, de nem szándékolt következményeiért. Egy autógyárban dolgozó munkás például tudja, hogy az autóvásárlók egy része autóbalesetet fog szenvedni és meg fog halni. Az autógyártásnak az autóbaleset miatti halál előre látott, de nem szándékolt következménye. Ennek alapján nem is tartjuk felelősnek az autógyártó munkást az autóbalesetekért, noha tevékenysége ahhoz okozatilag hozzájárul.