Az állatvédő, állat-felszabadító mozgalom céljai még csak-csak elérhetők, ha az emberek által tartott, tenyésztett állatok szenvedéseinek a csökkentésére irányul, s már eddig is nagy szerepet játszottak abban, hogy a modern állattartás, nagyüzemi állattenyésztés kegyetlen elemeit kiküszöböljék. A probléma azonban az, hogy az állatok szenvedése magában a háborítatlan természetben a legintenzívebb. Lehet-e és kell-e törekedni arra, hogy ezt a szenvedést megszüntessék? Ahogyan Ritchie már 1916-ban fogalmazott: nem kellene-e törekednünk rá, hogy megakadályozzuk a macskát abban, hogy megölje az egeret?1 S általánosabban megfogalmazva: hogyan kell viszonyulnunk a természetes szelekció, s a darwini létért folytatott küzdelem tényéhez, melynek alapelve az, hogy sokkal több élőlény jön létre, mint amennyi életbe maradását a források lehetővé teszik, ezért az élőlények között harc folyik a korlátozott erőforrások elérése érdekében, s e harc vesztesei elpusztulnak. A természetben az élőlények pusztulása általában erőszakos módon megy végbe: éhezés, betegség, fagy, ragadózók stb. révén.2 Ehhez képest – mondja Sagoff – a tenyésztett és ember által tartott állatok sorsa sokkal jobb, s ha az állatok választani tudnának, inkább valamilyen üzemben, vagy farmon szeretnének felnőni és élni, mint a természetben, még ha végül a vágóhídon végzik is, hiszen a természetben a puszta felnövekedésre is sokkal kisebb az esélyük.3

Sagoff végkövetkeztetése az, hogy a környezetvédők nem lehetnek állat-felszabadítók, az állat-felszabadítók pedig nem lehetnek környezetvédők. A környezetvédőknek ugyanis az ökoszisztéma stabilitása érdekében közömbösnek kell mutatkozniuk az egyedi állati szenvedés iránt, mely része az ökoszisztémák normális működésének. Az állati szenvedés csökkentése pedig csak az ökoszisztémák működésébe való komoly emberi beavatkozás révén lenne lehetséges, már amennyiben erre az ember egyáltalán képes lenne. Ez pedig éppen az ellenkezője annak, amit a környezetvédelem célul szokott kitűzni.4