A fenti ellentmondás nemcsak az állat-felszabadító mozgalmak és az ökocentrikus etikák, hanem a biocentrikus etikák és az ökocentrikus etikák között általában is fennáll. Csábítónak tűnik ugyanis a biocentrikus etikák azon felfogása, mely szerint minden élőlényt az élethez való joggal kellene felruházni – noha ezen jogok nem feltétlenül kell egyenlők legyenek. Mivel azonban a természet felépítése nem igazságos, a természetben folyamatosan ezen jog megsértését tapasztaljuk. Voltaképpen csak a növények élnek „igazságosan”, amennyiben más élőlények létét általában nem veszélyeztetik, noha a fényt elvehetik egymás elől, mely már „jogsértés”, továbbá vannak rovarokkal táplálkozó növények is, mely szintén „jogsértés”. Azonban már a növényevő állatok is „igazságtalanok”, hiszen „kizsákmányolják” a növényeket, a ragadozók „kizsákmányolják” a növényevőket stb. Vagyis a természet rendje eredendően igazságtalan, s az ezt tiszteletben tartó ökocentrikus etika szükségképpen ellentétbe kerül az egyedi élőlények jogait vagy érdekeit tisztelő biocentrikus etikákkal és különösképpen az állat-felszabadító mozgalmakkal. Utóbbiak alapvető problémája, hogy mivel az állati szenvedést megszüntetendőnek tekintik, így valójában elveik szerint törekednünk kellene a természet fenti igazságtalanságainak a kiküszöbölésére. Ez azonban voltaképpen magát az életet veszélyeztetné, legfeljebb csak az „igazságosan” élő növényekét nem, hiszen a bioszféra táplálkozási láncának az alapja az az „igazságtalanság”, hogy az élőlények versengenek a napenergiáért, amihez – a növények kivételével – egymást elfogyasztva jutnak hozzá. Így a természet, és a különböző ökoszisztémák semmiképpen sem „ismerik el” az élőlények élethez, testi integritáshoz való jogát. Sőt, ha tiszteletben tartjuk minden egyes élőlény azon jogát, hogy saját életmódját élje, ebbe beletartozik más élőlények megölésének joga is.1