Callicott ugyanakkor úgy látja, hogy az állat-felszabadítás elmélete és az ökocentrikus környezeti etika egyetlen elméletbe is integrálható, melyet ő – Mary Midgley nyomán – bioszociális nézőpontnak nevez. Eme bioszociális ökocentrikus etika abból indul ki, hogy az ember egyszerre többféle közösség tagja, s mindegyik más-más kötelességeket ír elő a számára. Az ember legszűkebb közössége a család, s a családtagokkal, közvetlen rokonainkkal vannak a legszigorúbb erkölcsi kötelességeink. Kötelességünk, hogy saját gyerekünket etessük, gondozzuk, szeressük, de eme kötelesség más gyerekekkel szemben nem áll fenn. Hasonlóképpen, vannak kötelességeink szomszédaink iránt is, melyek mások iránt nincsenek, majd saját országunk lakosai iránt, végül az egész emberiség iránt is. Ezek általában egyre gyengülő kötelességek, ahogyan a közösség egyre nagyobb lesz. E kötelességek az élő természet vonatkozásában is koncentrikus körök formájában épülnek fel, és egyre gyengülnek. Így például olyan szigorú kötelességeink vannak háziállataink (pl. kutyánk) iránt, melyek nem állnak fenn például más, idegen kutyákkal szemben. Kicsit kisebb a kötelességünk a minket körülvevő haszonállatokkal szemben, de őket is meg kell például védelmeznünk a ragadozóktól, s az őket sújtó betegségektől, mert ők is közösségünk tagjai közé tartoznak. Ezzel szemben a vadállatok nem tartoznak az emberi közösséghez, s ezért kötelességeink velük szemben jóval kisebbek, s ez összefér a természet egésze iránti tisztelettel, mely – az ökocentrikus etika elveinek megfelelően – nem követeli meg, hogy beavatkozzunk a természetes folyamatokba, s igyekezzünk megszüntetni a természetes kiválasztódás és a létért folytatott küzdelem okozta szenvedést.1