Ezzel szemben a nem-antropocentrikus etikák azzal vádolják az antropocentrikus környezeti etikákat, hogy filozófiailag egy már meghaladott álláspontot képviselnek. Ugyanis a Descartes-i dualizmus talaján állnak, mely élesen elkülönítette az embert a többi élőlénytől, azt állítva, hogy az ember nemcsak anyagból áll (res extensa) hanem szellemből is (res cogitans), míg az állatok csak anyagból állnak. Descartes szerint tehát az állatok voltaképpen csak anyagból álló mechanikus szerkezetek, s az ember az egyedüli lény, amelyik nem ilyen. Darwin és az evolúciós elmélet meghaladta ezt az álláspontot, s abból indul ki, hogy az ember is a természet része és az evolúció terméke, így nincs radikális különbség az ember és a többi élőlény között. Az emberi tulajdonságok az evolúció során fokozatosan alakultak ki, s szinte minden emberi tulajdonságnak megvan az evolúciós előzménye és az állati előképe. Ebből az következik, hogy ez a morális státuszra is igaz. Ha az embernek morális státusza van, akkor azzal valamilyen formában más élőlényeknek is rendelkezniük kell. Így az evolúciós elmélet talaján egy antropocentrikus etikai rendszer nehezen védhető, mert az egy már meghaladott kartéziánus dualista ontológia talaján áll.