Az utilitarizmus elve nem áll összhangban az emberi méltóság elvével sem, s alááshatja az azt valló ember önbecsülését, hiszen az utilitarizmus azt hangsúlyozza, hogy az egyén érdekét sokkal kevésbé kell figyelembe venni, mint a közösségét.2

További probléma, hogy az utilitarizmus nem tesz különbséget „jó” és „rossz” örömök között, hanem mindegyiket pártatlanul figyelembe veszi a kalkulációja során. Ha például valaki mások kínzásában leli örömét, akkor a szigorú utilitarista módszer összeméri, hogy a kínzás által a kínzónak okozott öröm nagyobb-e, mint az áldozatnak okozott szenvedés. Ha nagyobb, az utilitarizmus a tettet megengedhetőnek tekinti, hiszen az maximalizálja az adott körülmények között az öröm/fájdalom arányt.3

Az utilitarista számolásban tehát nem játszanak szerepet olyan deontológiai elvek, hogy pl. az embernek méltósága van, a kínzás ezt sérti, s ezért – bármilyenek is a következményei – elfogadhatatlan. Természetesen egy utilitarista úgy válaszolna erre, hogy a fenti példa valószínűtlen, hiszen a kínzás fájdalma általában nagyobb, mint a kínzó öröme, s mivel általában ez a helyzet, ezért kell olyan szabályokat hozni, mely egy modern társadalomban tiltja a kínzást. Ennek azonban – az utilitarista szerint – semmilyen elvi oka nincs, csak az az egyszerű tény, hogy a kínzással összességében több fájdalom, mint öröm keletkezik. Ha azonban egy konkrét esetben a kínzással bizonyíthatóan több örömet, mint fájdalmat okozunk az összes érintettet figyelembe véve (pl. egy terrorista megkínzásával ártatlan áldozatok százait tudjuk megmenteni), akkor az utilitaristaúgy tartaná, hogy az adott konkrét esetben a terroristát meg lehetne kínozni (sőt, az utilitarizmus szerint ez egyenesen kötelesség is lenne, hiszen mindig kötelességünk a lehető legjobb alternatív választani!) Itt látható az utilitarizmus eltérése a deontológiától. Egy deontológiai rendszer a kínzást soha nem tartja elfogadhatónak, bármekkora kárt is előz meg valaki ezáltal.

Az utilitarizmus intuitíve furcsa, sőt megdöbbentő következtetésekhez vezet. A híres példa szerint – utilitarista talajon – indokolt lehet egyetlen ember életének feláldozása azért, hogy egészséges szerveit belőle kivéve több szervtranszplantációra szorulót megmentsenek vele. Ha nincsenek sérthetetlen és elidegeníthetetlen emberi jogok, akkor valóban nehéz érvelni a fenti javaslat ellen, hiszen a megmentett emberek száma nagyobb lenne, mint a szerveiért megölt egyetlen ember. Mindez jól mutatja az utilitarista érvelés fő gyengeségét.4

A másik lényeges probléma, hogy az utilitarizmus szerint minden lehetséges tettünk összes hosszú távú következményeit ki kellene számolnunk ahhoz, hogy megbízhatóan dönteni tudjunk. Tetteinknek azonban rövid távú következményeit is csak korlátozottan látjuk előre, míg hosszú távú (pl. több száz évre kiterjedő) következményei előreláthatatlanok. Így az utilitarizmus gyakorlati alkalmazása szinte megoldhatatlan nehézségekbe ütközik. Mindez persze nem elvi érv az utilitarizmus ellen, hanem csak gyakorlati. Elvileg azzal, hogy az utilitarizmus minden érző lény érdekeinek pártatlan figyelembevételét követeli meg, egy fajsemleges, univerzális etika lehetőségét hordozza.5

További ellenérv, hogy az utilitaristaetika betarthatatlanul sokat követel a cselekvőtől. Azt követeli ugyanis tőle, hogy maximalizálja a világban a jó/rossz arányt. Bármely cselekvés, mely nem a legtöbb jót hozza létre, eme standard szerint rossz. Így ez az egyén részéről betarthatatlanul nagy önfeláldozást kívánna meg, ha etikusan akarna cselekedni. Ha valaki pl. akarna venni egy második színes televíziót, hogy gyerekei külön készüléken nézhessenek tévét, akkor egy utilitarista azt vizsgálná, nem lehetne-e azt a pénzt etikusabban elkölteni, vagyis úgy, hogy az a legtöbb embernek a legtöbb jót okozza? Egy új televíziókészülék egy olyan családban, ahol már van egy tv, növelheti az örömöt. De ugyanez a pénz sokkal több örömet eredményezne, ha pl. rajta hajléktalanoknak élelmet vennénk és azt szétosztanánk. Egy utilitarista szerint tehát mindaddig nem vehetne a példában szereplő ember egy második színes tv-t a gyerekeinek, míg vannak olyan éhező hajléktalanok a világban, akiknek ebből a pénzből több örömet lehetne okozni, mint amit a színes tv a gyerekeknek okozna. A gyakorlatban ez az etika nagyon közel állna a Jézusi etikához, aki a gazdag ifjúnak azt tanácsolta, hogy ossza szét a szegények között mindazt, amije van, és kövesse őt. Ez a szigorú etika tehát egyfajta ideálnak tekinthető, mely azonban a gyakorlatban általában betarthatatlan, mert túl nagy terhet ró a cselekvő emberre.

Az utilitarista etika másik gyengesége, hogy elfogadja „a cél szentesíti az eszközöket” elvét. Elfogadja tehát, hogy ha a legtöbb jót csak úgy lehet megvalósítani, hogy annak elérése érdekében sok rosszat is tennünk kell, akkor ezt a rosszat meg lehet tenni. Ha például ártatlan emberek megmentése csak néhány megkínzásával lehetséges, akkor ez az utilitarizmus szerint bizonyos körülmények között elfogadható. Ez természetesen szemben áll a deontológiai elméletekkel és az erkölcsről való hagyományos gondolkodásunkkal is. Az utilitarizmus válasza erre az, hogy az erkölcsről való hagyományos gondolkodásunk nagyon sok előítéletet és következetlenséget is tartalmaz, s egy tudományos etika feladata éppen ezek kiküszöbölése. Ha etikai elméletünket az emberek vagy az összes érző lény érdekeinek a pártatlanfigyelembe vétele vezérli, vagyis az, hogy a legtöbb ilyen lény számára maximalizálni kell az örömet és minimalizálnia fájdalmat, akkor megfelelő objektív standardot kapunk egy valóban tudományos etika megalkotására.6

Az utilitarizmusa XIX. században jött létre, és magán viseli ama kor pozitivista, redukcionista világképét, mely az embereket egyszerű örömkereső, fájdalomkerülő biológiai egységeknek tekinti. A társadalom olyan, mint egy óriási gép, melyet az örömkereső és fájdalomkerülő emberek, mint egységek alkotnak. A cél a társadalom olyan berendezése, mely a társadalomban levő örömök mennyiségét maximalizálja, a fájdalmat pedig minimalizálja. A társadalmat óriási gépnek, az embereket e gép egyszerű alkatrészeinek felfogó szemlélet azonban védtelen a társadalom totalitariánus berendezésének csábítása ellen. Az ilyen szemléletből ugyanis logikusan következik, hogy a kisebbség érdekei a többség érdekében feláldozhatók, ha így lehet létrehozni a legtöbb embernek a legtöbb jót. Ez a szemlélet nehezen tudja megmagyarázni a sérthetetlen és elidegeníthetetlenemberi jogok létezését (miért ne lehetne megsérteni azokat, ha ez okozza a legtöbb embernek a legtöbb jót), továbbá szinte megoldhatatlan gyakorlati probléma elé állítja azt, aki az utilitarizmust a gyakorlatban alkalmazni kívánja. Előre ki kellene tudnia ugyanis számolni, hogy melyik alternatíva mennyi örömet és mennyi fájdalmat fog okozni az összes érintett (az egész emberiség) számára ahhoz, hogy kiválaszthassa a legjobb alternatívát (mely a legtöbb örömet és a legkevesebb fájdalmat fogja okozni.) Az, hogy a társadalom működése – akár egy gépé – pontosan leírható, s mérnöki módon módosítható, a XX. század nagy társadolomutópiáinak sajátja is volt. E társadalomutópiák megvalósítása közben tapasztalt óriási szenvedés, s eme utópiák kudarca megmutatta, hogy az utilitarizmus előfeltevései a gyakorlatba csak komoly korlátokkal ültethetők át. Nem véletlen tehát, hogy Henry Sidgwick, a XIX. század legkiválóbb utilitaristája úgy gondolta, hogy a társadalom többségét deontológiai elvek szerint kell nevelni, mert az vezet a legtöbb ember legtöbb boldogságához, ha az erkölcsi szabályokat abszolútaknak, sérthetetleneknek, önmagukért betartandónak tekintik. Sidgwick szerint csak a társadalom legfelvilágosultabb, legkiválóbb elméivel szabad megismertetni az utilitaristatanítás elveit, s azt, hogy ez alapozza meg a társadalom erkölcsi rendszerét, titokban kell tartani. 7 Ugyanakkor az utilitarizmus alapelve, mely minden emberi érdek, sőt, bizonyos formáiban minden érző lény érdekének pártatlan figyelembevételét követeli meg, elvben egy univerzális, s alapvetően demokratikus etikai rendszer megalkotásának lehetőségét is megteremtheti.8