Az igazságosság problémáját veti fel az üvegház hatású gázok (üvegházgázok ) kibocsátásának a csökkentése is. Mint ismeretes, 1997-ben, a Kiotói Konferencián a fejlett országok, köztük Japán, az USA, és az Európai Unió elkötelezték magukat amellett, hogy 2012-re az 1990-es kibocsátási szintjük alá csökkentik a CO2 és egyéb üvegházgázok kibocsátási szintjét. A fejlődő országok (Kína, India, Indonézia, Malaysia) ezt nem írták alá, mert igazságtalannak érezték, hogy mindenkinek a saját 1990-es szintjéhez képest kell csökkenteni a kibocsátását, hiszen ezzel a fejletlenebb országok fejlődését a gyakorlatban lehetetlenné tennék. Emiatt azután az USA is kihátrált a szerződés ratifikálásából.1 A fejletlen országok érvelése érthető, hiszen a szerződés általuk alá nem írt formája a fejlődéshez való jogukat kérdőjelezte volna meg, azt, hogy elérhessék a mai legfejlettebbeknek a termelési szintjét. Másfelől azonban, ha a fejletlenebb országok is a mai legfejlettebbek szintjén termelnének és szennyeznének, ez globálisan környezetileg elfogadhatatlan következményekkel járna. Az igazságos megoldás elvben az lenne, amit a szakirodalomban „contraction and convergence”-nak (csökkentés és konvergencia) neveznek. Eszerint meg kellene határozni a pillanatnyi teljes üvegházgáz- kibocsátást, majd ezt követően a világ teljes lakosságszámával elosztva az egy főre jutó üvegházgáz-kibocsátást is. Az ennek megfelelő szennyezési jogot kell „kiosztani” az egyes országoknak, majd előirányozni fokozatosan ennek kb. 60%-os szintre való csökkentését.2 Ez nem lenne igazságtalan a fejlődő országokkal szemben, ugyanakkor kétségtelenül nagyobb terhet róna a fejlettebbekre.