A kontinentális (római-germán) jogrendszer három fő jellemzővel írható le: a római jogi gyökerek, a közjog és a magánjog elválása, valamint a kodifikált jog elsőbbsége.1 Több alcsoportja alakult ki: a latin, a germán és a skandináv alcsoport, ezeken belül a magyar jogrendszert a germán alcsoporthoz soroljuk. A kodifikált jog elsőbbsége a kontinentális jogokban is csak a XIX. században kezdődött, ekkortól kezdve vált a kontinentális jog alapvető vonásává a jognak a jogalkotó általi írásba foglalása, és állami szankció hozzárendelése mellett jogszabályként történő elfogadása.2 A jogszabály a kontinentális jogban az általános jogelv és az egyedi jogalkalmazói (bírói) döntés között helyezkedik el, funkcióját akkor tudja betölteni, ha eléggé általános ahhoz, hogy a jogalkalmazás során felmerülő konkrét, egyedi esetek eldöntéséhez zsinórmértéket fogalmazzon meg.3 A jogi norma kereteket, iránymutatást ad a döntéshez, de a jogalkalmazó számára nem jelentéktelen mozgásteret hagy a döntése kialakításánál. Ebből következik, hogy még a kontinentális jogrendszer megismeréséhez sem elég a jogszabályok ismerete, hanem ismerni kell a jogalkalmazási gyakorlatot is, amely konkrét tartalommal tölti meg, mintegy értelmezi a jogszabályokat. Különösen jó példa erre a kártérítési jog, ahol a jogszabály által megfogalmazott, rendkívül általános jogi normák, mint például az elvárható magatartás elve („a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható”) a bírói döntésekben nyerik el konkrét értelmüket, amikor agy adott ügyben dönt arról a bíróság, hogy az adott tevékenység (például egy beteg vizsgálata során tanúsított eljárás) megfelelt-e az adott helyzetben általában elvárhatónak.4

Az angolszász jogrendszer sok tekintetben eltér a kontinentális jogtól, hiszen az angolszász jogrendszer alapja a bíró alkotta, esetjogi megközelítés, ami az egyedi jogvitának a megoldását állítja a jogi gondolkodás középpontjába.5 Az angolszász jogrendszerben úgy vélik, hogy az általános szabály, a jogszabály alkotása nem megfelelő, mert megmerevíti a jogfejlődést és túlságosan behatárolja a bíró jövőbeni mozgásterét.6 Az angolszász jogrendszer tehát a bírói ítéleteken keresztül fejlődik, és a jogrendszer megismeréséhez is az eseti döntések megismerésén keresztül vezet az út, hiszen az angolszász jogrendben az a jog, mit a bírósági ítéletek tartalmaznak.7 A jogalkotásnak, a jogi normának ebben a felfogásban alárendelt szerepe van. A XIX. századtól kezdődően a jogalkotás is megjelent, azonban ez az angolszász jog döntően esetjog jellegén alapvetően nem változtatott. Az angolszász jog tehát bíró alkotta jogként alakul és fejlődik, egy konkrét ügyben hozott ítélet jelentősége az adott jogvita eldöntésén túlmutat, hiszen egyben szabályt is fogalmaz meg. A bírók tehát – kontinentális fogalmakkal – jogalkalmazást és jogalkotást is végeznek. Ebből következően az angolszász jogrendszerben az ítélet autoritása is egész más, mint a kontinentális jogrendszerben: a jogbiztonság csak úgy biztosítható, ha a felsőbb bíróságok döntéseit az alsóbb bíróságok precedensként követik (precedens rendszer). Ennek során azonban az ítéletnek csak az elvi magja (ratio decidendi) az, ami kötelező, lényegében a bíró alkotta jogi norma, amely az angolszász jogrendszer szerves részét képezi, és amelyet az alsóbb szintű bíróságok követni kötelesek. Az ítélet egyéb megállapítása az obiter dictum, ami nem is precedens, nem is kell követni.