A genetikai beavatkozások elleni egyik legerősebb érv a tudományos bizonytalanság érve. Eszerint nem láthatjuk pontosan előre, , hogy beavatkozásunknak mi lesz a következménye, különösen hosszú távon. Ismert, hogy a tudományos megismerés folyamatát, s az ismeretek gyarapodását gyakorta hasonlítják egy olyan gömbhöz, melyen az ismeretek gyarapodását a gömb sugarának növekedése jelzi, s melyen az ismeretlen a gömb felszíne. Ilymódon az általunk ismeretlen a gömb növekedésével, azaz ismereteink bővülésével hatványozottan nő. Nyilvánvalóan érvényes ez a genetikai kutatásokra is. Azonban Freedman érve szerint nemcsak az a meghatározó a genetikai kutatások területén, hogy növekszik az ismeretlen, hanem az is, hogy az ismeretek összetettsége is egyre nagyobb lesz. Így tehát a genetikáról szerzet ismereteink összetettsége tudásunk növekedésével bontakozik ki igazán. Ezt nevezi Freedman az ismeretek kibontakozó, feltárulkozó összetettségének, mely a genetikai ismeretekre is igaz1. Érve szerint a genetikában egy felfedezés megszületése sokszor látszólag több problémát eredményez, mint amennyit megold. Emiatt a felfedezés után esetleg arra a következtetésre jutunk, hogy új ismereteinek tükrében a felfedezés előtti tudásunk valójában kevesebb volt, mint ahogy azt a felfedezés előtt gondoltuk. Az érvelést megfordítva ez azt jelenti, hogy léteznek bizonyos jelenségek, amelyek esetében nemcsak ezek működését, illetve pontos mibenlétét nem ismerjük, de azt sem tudjuk, hogy ezek a jelenségek egyátalán léteznek. Tehát minél több ismeretre teszünk szert, annál jobban érzékeljük majd, hogy mennyi mindent nem tudtunk korábban. Freedman érvelése szerint a legrosszabb fajta tudatlanság az, ha figyelmen kívül hagyjuk, hogy vannak ismeretlen jelenségek, s úgy folytatjuk tovább kutatói munkánkat, mintha mindent tudnánk.