Eszerint a mtDNS génjeinek, illetve az általuk meghatározott fehérjéknek „csak” az a szerepük, hogy a sejt alapvető, mondhatnánk alacsonyrendű fiziológiai funkcióját meghatározzák. A mtDNS ezek szerint nem befolyásolja az emberi szervezet magasabbrendű funkcióit, nincs hatása személyiségünkre, egyéniségünkre, sem egyediségünkre. Ezek a fehérjék – s a mitokondriumok általánosságban – nem járulnak hozzá személyes tulajdonságainkhoz vagy viselkedésünkhöz. Egyszerűen celluláris szinten a legalapvetőbb biológiai-élettani funkicókért felelősek, azaz az energiatermelésért, az energia szállításáért s az energia tárolásáért. A mitokondriumok ezek szerint vagy működnek, vagy nem működnek, az illető személy vagy egészséges, vagy beteg, s a betegség súlyosságát határozza meg a mtDNS károsodás mértéke. Közbülső állapot nincs. S mivel az mtDNS-nek csak ilyen biológiai-fiziológiai funkciója van, ezért az átültetett mitokondriumokban található mtDNA ezek szerint nem lesz hatással a megszületendő csecsemő személyiségére, s utódaira sem. Ezért Rubenstein és szerzőtársai szerint pusztán az a tény, hogy az illető idegen, azaz egy harmadik személytől származó genetikai anyagokot kap, nem vet fel különleges morális kérdéseket3. Természetesen felvet azonban egyéb, a későbbiekben tárgyalandó morális kérdéseket. Azonban, ha az mtDNS – amint azt a szerzők hangsúlyozzák – nem hordoz semmilyen információt az emberi személy individualitásáról, akkor idegen mtDNS beültetése önmagában nem változtat meg semmilyen személyiségjegyet. Ha az mtDNS befolyásolna olyan „magasabb” funkciókat, mint például az emberi intelligenciát, tehetséget, vagy jellemvonást, akkor a beavatkozás morális megítélése a szerzők szerint más lenne. Ekkor ugyanis a megszületendő ember (s utódai) személyiségének módosítása sajátságos s egyedülálló erkölcsi kérdéseke vetne fel.

A mtDNS szerepének tárgyalásakor itt azt hangsúlyozzák, hogy a mtDNS igen-nem szerepe miatt nincs meg a veszélye annak, hogy bármilyen szinten is befolyásolják a megszületendő személy személyiségének tulajdonságait, egyediségét. Más szóval, hasonló lenne az eljárás ahhoz, mint amikor egy olyan (nukleáris) gént cserélnének ki, melynek csak két variánsa van, egy betegséget jelentő s egy egészséges. Ilyen gén lehetne például az egyetlen, domináns gén által meghatározott Huntington chorea. Mondhatjuk azt is, hogy elképzelésük szerint ez a beavatkozás a személyiség megváltoztatásának lehetőségét illetően egy vértranszfúzióhoz vagy egy szívátültetéshez hasonlítható. Nyilvánvaló, hogy a betegség, s a heroikus beavatkozások hatással vannak a páciens s hozzátartozóinak életére, azonban a szervezetidegen vér avagy az ugyancsak szervezetidegen szív önmagában nem fejt ki személyiségformáló hatást. Az egészség s a betegség is egy kontinuumot képez, s ezek a beavatkozások is lehetnek teljesen sikeresek, részben sikeresek, avagy teljesen sikertelenek. Például ilyen, ha a transzplantáció csak részben sikerül s a páciens élete csak részben lesz egészséges. Mégsem a beavatkozáskor felhasznált szerv, avagy szövet fejti ki az életet formáló hatást, hanem a beavatkozás kimenetele, sikeressége változtathatja meg a páciens életét, s ez önmagában független az adományozott vér vagy szív milyenségétől, legalábbis jelenlegi ismereteink szerint.

A következőkben a mtDNS szerepéről az előbb Rubenstein és szerzőtársai által megfogalmazott mechanikus világképet kísérlem megcáfolni. Az a filozófiai elképzelés ugyanis, ahogyan ők s számos más természettudós tekintenek az mtDNS génjeinek szerepére könnyedén általánosítható gyakorlatilag az összes nukleáris génre is. Ennek a világképnek a morális következménye nem elhanyagolható módon befolyásolhatja az összes csírasejtes beavatkozás megítélését.

Két érvet érdemes megvizsgálnunk e világkép kapcsán, egy általánosat s egy specifikusat.

Az általános érv első pillanatra talán triviálisnak is tekinthető, hiszen nincsen elegendő természettudományos ismeretünk a felvetés megválaszolásához, azonban talán érdemes végiggondolnunk következményeit. Alapvetően minden olyan orvosi beavatkozás esetében, melyben idegen ember szöveteit, szerveit ültetik át egy páciensbe, elmondható, hogy mindennek, ami a pácienssel történik hatása van az illetőre, a személyiségére, gondolkodásmódjára, érzéseire, érzelmeire, önbecsülésére sőt bizonyos esetekben olyan intellektuális képességeire is, mint például az asszociatív, avagy a problémamegoldó képessége. Ennek a hatásnak egyik oka az, hogy az illető személy tudatában van annak, hogy „valamit”, azaz valakinek a szervét, szövetét beültették a testébe. Ez a tény, illetve az ehhez kapcsolódó elképzelések bizonyára befolyásolják az illető személyiségét valamilyen mértékben. Természetesen vitatható, hogy tényleg létezik-e ez a hatás, hiszen empirikus adatunk alig van erre. A szervtranszplantáció kapcsán azonban megfigyelték, hogy a recipiensek egy része például a transzplantáció után frusztrációt érzett amiatt, hogy nem tudja viszonozni az adományozott szervet annak az élő donornak, akitől a vesét kapta, míg egy másik személy bűntudatot érzett azért, mert egy elhunyt ember szervét ültették testébe4. Természetesen ez egy meglehetősen összetett kérdés, s bár a kiváltott hatás eredetét itt most nem vizsgáljuk részletesen, azért a jelenségre érdemes figyelnünk.

Jó okunk van tehát azt gondolni, hogy a transzplantáció okozta pszichológiai hatás ugyanúgy figyelembe veendő, mint a transzplantált szerv, illetve szövet által kiváltott fiziógiai változások, hiszen amennyiben nem ezt tesszük, a biológiai redukcionizmus csapdájába esünk.

Ugyanakkor érdemes megjegyeznünk azt is, hogy azt sem tudjuk, hogy a beültetett szerv, illetve szövet hogyan befolyásolja direkt módon a recipiens szomatikus funkcióit. Lehetséges, hogy csak az alapvető fiziológiás működéseit befolyásolja, de talán nem tűnik abszurdnak az sem, hogy közvetlen módon is befolyásolja a „magasabb rendű” intellektuális funkciókat.

Amennyiben egy egyszerű vértranszfúzió esetét vizsgáljuk, a válasz egyértelműnek tűnik első látásra. Mivel a vörös vértestek, a fehér vérsejtek s a vér egyéb alkotóelemei a szervezet olyan alapvető élettani funkcióit befolyásolják, mint például az oxigénszállitás, az immunvédekezés, s a véralvadás, jó okunk van feltételezni, hogy a recipiens magasabb rendű intellektuális funkciói érintetlenek maradnak a vértranszfúzió által, feltételezve, hogy a szomatikus funkciók paraméterei a fiziológiás értékek elfogadható tartományában maradnak. Természetesen, ha ugyanakkor a szomatikus funkciók patológiás viszonyokat tükröznek, akkor könnyen mondhatjuk, hogy a transzfúzió esetleges (átmeneti) hatása a recipiens intellektuális képességeire az általános testi állapotának romlása miatt, s nem specifikusan a transzfundált vérszövet hatása miatt következett be.

Közismert, hogy a pszichológiai adottságok befolyásolják az ember immunológiai állapotát, ugyanakkor nem lenne meglepő azt sem feltételezni, hogy a folyamat megfordítottja is igaz. Ez természetesen sokkal kifejezettebb lenne a csontvelőátültetés esetében, amikor a recipiens immunrendszerének igen jelentős részét kiírtják s a donor immunrendszere veszi át a recipiens védekező funkcióinak jelentős részét. Tudjuk ugyanakkor, hogy a pszichológiai és az immunfolyamatok igen összetett rendszert képeznek, tehát önmagában a feltételezés nem teljesen abszurd.

A szerv- vagy szövettranszplantáció témaköréből vett példák azt sejtetik, hogy a transzplantáció ténye önmagában befolyásolhatja az illető személyiségét. Ez természetesen minden orvosi s nem orvosi beavatkozásra egyaránt igaz, de a befolyás ténye vitathatatlan.

Az IVONT esetében ezen érv két összefüggésben is érdekes lehet. Egyrészt az a jelenség figyelemre méltó, hogy önmagában a tény, hogy a természetestől eltérő módon idegen géneket ültetnek az illető genetikai állományába befolyásolhatja személyiségét, feltételezve, hogy az illető erről életében tudomást szerez – noha a beavatkozást még tudatra ébredése előtt végezték. Egy másik pszichológiai jellegű érv a későbbiekben részletesebben vizsgált három genetikai szülő pszichológiai hatásából következhet: nem tudhatjuk, hogyan hat ez a később felnövő illető személyiségére. Érvelhetünk azonban azzal, hogy ez a spekulatív, kis jelentőségűnek tűnő, s bizonytalan valószínűségű káros lehetőség bizonyára alulmúlja a beavatkozás hasznát, hiszen az IVONT által súlyos, nemritkán halálos megbetegedést lehet gyógyítani, illetve megelőzni.

Másrészt érvelhetünk a fenti elgondolás ellen azzal is, hogy ahogyan ezek az esetlegesen meglévő pszichológiai hatások nem érintik a szerv-, illetve szövetrecipiensek utódjait, így joggal feltételezhetjük, hogy az IVONT beavatkozásban részesülők utódjai sem károsodnak ezen hatások által – igaz, tudjuk, hogy a Holokauszt esetében is megfigyelhető, hogy a szülők, nagyszülők által átélt élmények még azon következő generációk életét is befolyásolták, akik nem éltek a Holokauszt idején, s nem is hallottak a szüleik, nagyszüleik által átélt rettenetekről. Ez utóbbi lehetőségtől eltekintve mondhatjuk azonban azt, hogy az esetlegesen meglévő személyiségformáló hatás minden orvosi s nem orvosi beavatkozás velejárója, s az IVONT esetében sem annak genetikai jellege miatt létezik. Ha tehát ez a lehetőség létezik is, azzal számolnunk kell ugyan, de önmagában annyira bizonytalan, hogy a beavatkozást megakadályozni ezek miatt nem lenne elfogadható.

Mindazonáltal a fenti gondolatmenet – ha nem is határozható meg jelenleg pontosan az IVONT effajta következményének valószínűsége – segít abban, hogy megértsük a mitokondriális transzplantációval kapcsolatos specifikus érvet. A kérdés hasonlóképpen merül fel általánosságban a fogyatékossággal élő emberekkel való bánásmód kapcsán is. Ha ugyanis a kartéziánus test-lélek dualizmus világnézetét fogadjuk el, akkor a fogyatékosság megszüntetése az emberi személy egészére önmagában nincs hatással, s emiatt a fogyatékosság megszüntetése etikai szempontból kötelezőnek is tekinthető, hisz amennyiben a fogyatékosság szenvedést okoz, a szenvedés enyhítése, megszüntetése etikai szempontból kötelességnek tekinthető. Ugyanakkor, ha elvetjük a kartéziánus felfogást, s úgy gondoljuk, hogy az adott fogyatékosság, is valamilyen szinten az emberi személyiség része, azaz a fogyatékosságot okozó gén(ek) befolyásolják az emberi személyiséget általánosságban, akkor a fogyatékosság megszüntetése, illetve a fogyatékosság genetikai okának kiküszöbölése már etikai szempontból megkérdőjelezhető, hiszen eszerint a világkép szerint a beavatkozás nemcsak a szenvedést csökkenti vagy szünteti meg, hanem előre meg nem határozható módon megváltoztatja az egész személyiséget is.

A következő rész azonban először azt mutatja meg, miért nem lehet az mtDNS személyiségre gyakorolt hatását olyan határozottan cáfolni, amint azt Rubenstein és szerzőtársai, valamint sok természettudós teszik. Azt kísérlem meg bebizonyítani, hogy jelenlegi ismereteink szerint nem lehet kizárni azt, hogy a mtDNS-nek van a személyiségünkre hatása. Az ezt követő rész annak a potenciális személyiségbefolyásoló hatásnak az etikai következményeit vizsgálja majd, melyet a Rubenstein és szerzőtársai által javasol beavatkozás okozhat.