Gondolatban a genetikától látszólag egy távoli képet felidézve képzeljük el, hogyan jár egy ember vízszintes talajon. Amikor egy nyilvánvaló fogyatékosságtól mentes ember jár, akkor először felemeli a domináns oldali alsó végtagját, testével előre dől, előre mozdítja a lábát, majd a sarkát leteszi a talajra, a talpán előre gördül a lábujjakig, ezáltal előrehajtja egész testét, miközben a felső végtagok az alsókkal ellentétes fázisban mozognak, és így tovább. Természetesen a mozgást előidéző izmokat is azonosítani tudjuk (musculus psoas major, musculus quadriceps femoris, musculus soleus stb.). Ugyanazon izmok, ugyanazon sorrendben való kontrakciója eredményezi a járást gyakorlatilag minden ember esetében. Ugyanakkor, ha megfigyeljük az emberek járását, minden egyes embert azonosítani tudunk pusztán járása alapján. Ismert tény, hogy ha egy ismerőst járni látunk, ha távolban látjuk járni, avagy rossz megvilágítási körülmények között, arcának látása nélkül is igen jó valószínűséggel azonosítani tudjuk az illetőt. Ebből következően talán nem tévedünk akkor, ha azt állítjuk, hogy az emberek járása, illetve általánosságban mozgása egyéni és egyedi. Hogyan is lehetséges ez? Az embereknek ugyanis ugyanolyan csontjaik, ízületeik, izmaik vannak, ugyanazokat használják a járáshoz. A hasonlatot tovább is fejleszthetjük mondván, hogy minden embernek ugyanolyan típusú izomsejtjei vannak, azokban az izomkontrakciót eredményező aktin-miozin molekulák egymáson való elcsúszása is ugyanazon a mechanizmuson alapul, mégis egyedi a mozgása az embereknek. A megoldás meglehetősen kézenfekvő s triviális: mivel az emberek egymástól eltérő központi idegrendszerrel bírnak, az agykéreg szervezettsége –részben genetikai okok miatt – egyedi, a központi idegrendszer által koordinált mozgás is egyedi sajátságokat mutat. Ez azonban nem ad választ arra a kérdésre, hogy hogyan lehetséges az, hogy egyedi mozgásformákat valósítsunk meg, hiszen a mozgásban résztvevő izmok száma korlátozott, s minden emberben azonos, miközben az izmok strukturális felépítése minden emberben igen hasonló. Anélkül, hogy a kérdést részletesen tárgyalnánk, elfogadhatónak tűnik az a nyilvánvaló magyarázat, hogy a mozgások variabilitása olyan rendkívüli módon nagy, hogy az erő alkalmazásának időzítését, annak nagyságát, s a mozgás komponenseinek szekvenciáját egyedi módon lehet variálni. Bár ezek csak apró változásokat s variációkat eredményeznek, ezen apró variációk nagy száma eredményezi azt, hogy az emberek mozgása a valóságban egyedinek érzékelhető. Ugyanezt mondhatjuk el a kézírásról is: bár ugyanazon testi struktúra felhasználásával ugyanazon – korlátozott számú – betűket írjuk le, az írás ennek ellenére vitathatatlanul egyedi.

A mtDNS funkciója és a fenti – látszólagosan az előbbitől távol álló – példa közötti kapcsolat megvilágítására vizsgáljuk meg az emberi agy neocortexében található neuronjának működését. Azért is érdekes a neuron vizsgálata, hiszen a jelenleg uralkodó természettudományos paradigma szerint az ember egyedi mivolta a neocortex működésének eredménye. Ezért nyilvánvaló lehetne az, hogy a neocortex legfőbb alkotóelemét adó idegsejtek egyediek minden emberben. Ez az egyediség azt jelenthetné, hogy az egyes emberek neuronjainak valamiféleképpen egyedi módon kellene viselkedniük. Biológiai ismereteink szerint eme primitívnek mondható feltételezés természetesen nem igaz, hiszen ha megfigyelünk egy neuront, láthatjuk, hogy alapvető fiziológiai működései egyformák: minden emberben az azonos helyen lévő neuronok ugyanazon neurohormonokat, neurotranszmittereket választják ki, a külső hatásokra egyformán válaszolnak receptoraikon keresztül, ezeken túlmenően energiát termelnek, energiát tárolnak és így tovább. Ezek a funkciók minden egyes emberben azonosnak tűnnek. Természettudományos ismereteink nem elégségesek ahhoz, hogy celluláris szinten egyedi különbségeket azonosítsunk a neuronoknál. Ezért talán nem tévedünk nagyot, mikor azt állítjuk, hogy az emberi központi idegrendszer egyediségét – a járás kivitelezésének koordinációjához hasonlóan – számos apró, jelenlegi ismereteink szerint aligha detektálható vagy azonosítható olyan egyedi különbségek és variációk összessége adja, melyek az egész idegrendszer szervezettségi szintjén mutatkoznak meg. Ezek az egyedi különbségek jelentkezhetnek celluláris szinten, s idegpályák szintjén egyaránt. S itt érkezünk meg ahhoz a ponthoz, ahol láthatjuk, hogyan kapcsolódhat a mtDNS feltételezett funkciójáról alkotott világkép a fenti példákhoz. Sejtek szintjén – mint az előzőekben láttuk – alapvető élettani funkciókban mutatkozik meg az élet (pl. kiválasztás, aktin-miozin kontrakció) s a sejtek szintjén a mtDNS által meghatározott kismértékű metabolikus vagy szekréciós (a sejt kiválasztásával kapcsolatos) változás a nagy egészben, azaz a szervekben, illetve az emberi személy életében jelentős, észlelhető, azaz minőségbeli változást is okozhat.

Mivel a mtDNS részben meghatározza a mitokondrium funkcióit, a különböző típusú mtDNS gének kombinációja pedig – mint láttuk – a sejtekben eltérő energiatermelési szintet eredményezhet, s mivel tehát a mitokondriumok befolyásolják többek közt egy sejt energia termelését – a sejtek közé értve természetesen az idegsejteket is –, ezért nem zárhatjuk ki, hogy még a mitokondriumokban található gének is képesek befolyásolni az ember úgynevezett magasabbrendű funkcióit, s személyiségét – általánosságban avagy konkrétan – az említett minor változások, változtatások által.

Erősíti ezt az érvet az a tény is, hogy a különböző emberek közötti mtDNS különbsége a 4 ezrelék és 3 százalék közé tehető.1 Mivel a nukleáris DNS egyedi különbözősége mintegy 1 ezrelék,2 ez azt jelenti, hogy a mtDNS egyedi eltérései 4-30-szorosa a nukleáris DNS egyedi különbségéhez képest.