Kevés olyan beavatkozás van a biotechnológiában, illetve a medicinában, amely olyan heves érzelmeket váltana ki, mint a szerv és a szövet transzplantáció kérdése. Egyrészt az elmúlt évtizedekben hihetetlen sikertörténetként értékelhetjük a transzplantációt, hiszen számos olyan beteg ember életét képes megmenteni ez a beavatkozás, amely korábban elképzelhetetlen lett volna. Gondoljunk csak a szív-, vese-, csontvelő-, májátültetésekre, melyek sok esetben közvetlenül életmentő beavatkozások. Az elmúlt évtizedek során több tízezer beteg köszönheti ezeknek a beavatkozásoknak az életét. A biotechnológiai és orvostudományi kutatások eredményeinek következtében ezek a beavatkozások igen sok esetben nagy biztonsággal végezhetőek el. A szervkilökődés veszélye a kutatások eredményeként sok esetben nagymértékben megakadályozható. Ugyanakkor kevés olyan beavatkozás van, ahol az élet és a halál ennyire közel kerülnének egymáshoz. A szívtranszplantáció egy ember halálának árán jelent új életet, új lehetőséget egy másik ember számára. Öröm és gyász ily módon kevés esetben kerül olyan közel egymáshoz, mint a transzplantáció ezen formájánál. Nem csodálkozhatunk tehát, hogyha mind a közvélemény szemében, mind a szakmával foglalkozók szemében ez a beavatkozás nagyon sok esetben megoldhatatlannak tűnő etikai, társadalmi, vallási kérdést vet fel, ahol az ellentétek igen nehezen békíthetők ki egymással.