Másik érv a szervkereskedelem mellett az, miszerint az államnak nem szabad beleszólnia abba, hogy az emberek milyen módon próbálnak pénzt szerezni. Az egyéni önrendelkezés saját szerveink eladására is vonatkozik. Amennyiben például a veséjüket akarják eladni azért, hogy azzal saját vagy családtagjaik megélhetését biztosítsák, vagy például közvetlen családtagjuk egészségügyi kezelésének összegét előteremtsék. akkor nehéz azt mondani, hogy az explantációért adott fizettség indokolatlan lenne, s a cselekedet etikai értelemben teljeséggel elfogadhatatlan. Hasonlatos lenne ez a helyzet ahhoz, amikor valaki például saját idejét, munkaerejét eladja azért, hogy megélhetését biztosítsa. Van-e tényleges különbség az idő eladása és testünk egyes szerveinek eladása között – vetődhet föl a kérdés. Különösen jogos ez a felvetés akkor, ha valaki például nem képes dolgozni, és emiatt számára az egyetlen pénzforrás az lenne, hogy szerveit áruba bocsássa. , A jogi tiltás akkor lenne indokolható, ha bizonyítható lenne, hogy a szervkereskedés esetén a donor tettével akár másnak, akár magának kárt okozna. Egyrészt tudnunk kell, hogy a vese explantáció viszonylag kis kockázatot jelent a donor számára. A vese esetében a halálozás aránya 0,03 század százalék s mondhatjuk azt, hogy ekkora vagy ennél nagyobb kockázatot vállalnak bizonyos foglalkozást űző emberek, mint például a tűzoltók, a rendőrök, nem beszélve általában a közúti közlekedésben résztvevőkről. A szervkereskedelmet ellenzők alapvető érve az, hogy egyrészt a testünket nem birtokolhatjuk, azaz testünk összességében és részeiben sem tekinthetők tulajdonunknak, s ily módon nem képezheti adásvétel tárgyát. Ennek némileg ellentmond az, hogy például az spermiumok adományozásáért sok társadalomban, így Magyarországon is elfogadott az anyagi ellenszolgáltatás. A másik felmerülő igazságossági probléma az, hogy ily módon a szegények kiszolgáltatottságát tovább fokozzuk. Nemcsak külső sanyarú körülményeik miatt kell ezután szenvedniük, hanem még saját testük is megcsonkíttatik, s ugyanakkor a szervkereskedelemből alapvetően a gazdagok profitálhatnak, hiszen ők azok, akik meg tudják fizetni a szerveket. A gazdagok a várólistán előrébb ugorhatnának, adott esetben azonnal részesülhetnének a beavatkozásban, míg a szegények nem vagy csak később juthatnának hozzá a szükséges szervhez. Tudjuk azt, hogy a világ bizonyos részein a szervek adásvétele legális vagy nem szankcionált, ezért azon országokban, ahol a szervkereskedelem tilos – így Európa legtöbb országában –, donáció esetén mindig meg kell bizonyosodni arról, hogy a donáció valóban önkéntes volt-e, illetve, hogy az adott szervet nem pénzért távolították-e el?

Látnunk kell, hogy sem a bioetikai szakirodalomban, sem a társadalmivitákban nem lezárt ez a kérdés. A hatalmas szervhiány növeli a nyomást a szervkereskedelem legalizálásáért, hiszen a donációért való fizetség megnövelhetné a rendelkezésre álló szervek számát.

Fontos figyelembe vennünk azt is, hogy nehéz a kérdésről úgy vitatkoznunk, hogy ténylegesen ne a szervkereskedelmet reklámozzuk, s ne abba a csapdába essünk, hogy a kérdés megvitatása során – adott esetben a szervkereskedelem elleni érvek hangsúlyozása ellenére – a társadalomban a szervkereskedelem melletti érzelmeket erősítsük.