Ekkor – mivel az új megfigyelés ellentmond a várakozásoknak – azt sokszor nem is veszik figyelembe, nem tartják jelentősnek, vagy igyekeznek azt a régi paradigma kereti között megmagyarázni. Előfordul, hogy nem is hisznek az új megfigyelésnek, vagy mások azt észlelik, amit az elmélet alapján elvárnak. Egyszóval nagy a tudattalan és a tudatos ellenállás az új megfigyelés jelentőségének tudomásulvételével szemben. Csak nehezen tör át a felismerés, hogy valódi anomáliáról van szó, mely új szókincset, fogalmakat, s végül új paradigmát tesz szükségessé.1

Új paradigma akkor alakul ki –ez mindig egy tudományos forradalmat jelent – amikor sikerül megalkotni egy olyan modellt, mely versenytársainál jobbnak látszik.

Az új paradigma kialakulása előtt azonban a régi paradigma „válságtünetei” jelennek meg. Minden újból kérdésessé válik, egymással versengő új elméletek nagy számban jelennek meg. Ekkor nő meg a tudományban általában a fogalmi kérdésekkel foglalkozó filozófiai elemzés iránti igény, mely egyengetheti az utat az új paradigma megfogalmazása előtt. A tudósok a normál tudomány szakaszában – mikor minden elrendezettnek és egyértelműnek látszik – általában távol szokták tartani magukat filozófiai kérdésektől, ez azonban a paradigmaváltás időszakában megszűnik.2 Ha egy régi paradigma nincs válságban, akkor a tudományos közösség nem fogad el új paradigmát, még akkor sem, ha az a valóság jobb, igazabb leírása. Például az i.e. III. században Arisztarkhosz már leírta azt a heliocentrikus világképet, melyet 1800 évvel később Kopernikusz írt le, s ma az ő nevéhez kötjük. Az, hogy Arisztarkhosz leírását a kortársak nem vették komolyan, annak tulajdonítható, hogy nem volt paradigmaválság: Ptolemaiosz geocentrikus rendszere sokkal ésszerűbbnek tűnt, a gyakorlatban pedig jól alkalmazhatónak. Az arisztarkhoszival mindenben megegyező kopernikuszi felfogást a kortársak azért vették már komolyan, mert akkor már lehetett látni a ptolemaioszi rendszer válságát.3

Egy régi paradigma elégtelensége azonban önmagában soha nem elegendő „leváltásához”. Erre csak akkor kerül sor, ha van már egy jobbnak tűnő új paradigma. Ennek hiányában a régi paradigmát igyekeznek kijavítani, segédhipotézisekkel az anomáliákat mégis megmagyarázni stb.4 Aki úgy veti el a régi paradigmát – elégtelennek érezve azt – hogy nem áll rendelkezésére új, az magát a tudományt veti el, mert paradigma nélkül nem beszélhetünk tudományról.5