Az embrionális őssejteken való kutatás s az abortusz kérdése alapvetően különbözik annyiban, hogy míg az előbbinél a magzat elpusztítása egy aktív cselekedet, addig a megtermékenyített petesejtek vissza nem helyezése egy passziv lépés, azaz mulasztásként értékelhető. Ez utóbbi vonatkozik az embrionális őssejtekkel való kutatásra is, hiszen ebben az esetben is „mulasztással” akadályozzuk meg azt, hogy a megtermékenyített sejtekből emberi szervezet fejlődjön ki.

Vizsgáljuk most meg, mi az az emberi élet kezdetével kapcsolatos érv, ami megkérdőjelezi az embrionális őssejtekkel történő kutatás etikai szempontból elfogadható voltát. Az elektív abortuszt ellenző érvek egyikéhez hasonló az a felfogás, amely szerint a megtermékenyített petesejtet már a megtermékenyítés pillanatától, illetve az azt követő 14. naptól – amikor is a megtermékenyített petesejtből már nem alakulhat ki még egy, önálló emberi életre képes egypetéjű ikertestvér – megilletik azok a jogok, ami egy felnőtt embert. Ez azt jelenti, hogy a megtermékenyítéstől, illetve a 14. naptól az embriót megsemmisíteni, kutatási célból felhasználni etikai szempontból nem megengedhető. Ezen gondolatmenet szerint igaz, hogy ezek a sejtek nem rendelkeznek a felnőtt ember, vagy a megszületett csecsemők legtöbb tulajdonságával, de ennek ellenére ezek a sejtek potenciálisan emberi lények. Eme potencialitás argumentum szerint tehát az a mértékadó, hogy az adott sejtben megvan-e az a lehetőség, hogy egy ember fejlődjön ki belőle. Ilymódon, míg egy testi sejt, például egy fehérvérsejt elpusztítása nem számít elítélendő cselekedetnek, a megtermékenyített petesejtek, az embriók, az ezekből kivett totipotens sejtek elpusztítása, kutatási célra való felhasználásuk megengedhetetlen, ugyanúgy, ahogy megengedhetetlen az elektív abortusz, s a mesterséges megtermékenyítéskor “feleslegesen” megmaradt megtermékenyített petesejtek elpusztítása is.

A potencialitás érvével sokan nem értenek egyet, állítván, hogy egy orvostanhallgatót –potenciális orvos – nem illetik meg az orvos jogai, egy makk sem élvez olyan védelmet, mint egy kifejlődött tölgyfa3. Ugyanakkor nehéz a kérdést pusztán intellektuális síkon eldönteni, hiszen minden ember egykoron csak pontencialitásában létezett, s ha akkor nem kapta volna meg azt a védelmet, amelyet a potencialitás argumentum ellenzői kifogásolnak, akkor nem létezne. E helyen a kérdést részletesen nem elemezzük, a kérdés körül a bioetikai irodalomban nincs konszenzus, így a kérdés tárgyalásakor, a politikai döntéshozatal kapcsán nyilván jogos igény az, hogy mindkét oldal álláspontját vegyük figyelembe az embrionális őssejtkutatás tárgyalásakor.

Természetesen felvetődik a kérdés, hogy amennyiben elfogadjuk a potencialitás argumentumot, akkor hogyan lehetne mégis kutatást végezni embrionális őssejteken? Plauzibilis az a megoldási lehetőség, hogy végezzünk kutatást olyan embrionális sejteken, sejtvonalakon, amelyek emberi élet kifejlődésére már biológiai okok miatt nem képesek. Ilyen ok lehet például súlyos genetikai rendellenesség, avagy egyéb olyan biológiai tényező, amely meggátolhatja azt, hogy az adott sejtből/sejtvonalból emberi szervezet fejlődhessen ki, még akkor is, ha az adott sejtet emberi anyaméhbe ültetnénk. Ez az út valószínűleg azért nem járható, hiszen ez esetben értelmét veszti a kutatás eredményeként kifejlesztett sejt/szerv/szövet léte, hacsak az előbbi rendellenesség nem közömbös a kifejlesztett sejt/szerv/szövet azon funkciói tekintetében, amelyre azokat használni kívánják.

Lehetőségként felmerülhet az is, hogy használjuk fel azokat a mesterségesen megtermékenyített embriókat, melyeket „tulajdonosai”, azaz szülei immár nem kívánnak felhasználni gyermekvállalás céljából. Természetesen amennyiben a potencialitás érv talaján gondolkodunk, ezen sejtek kutatásra való felhasználása ugyanúgy megengedhetetlen, mint egyszerű elpusztítása, hiszen végső soron mindenképpen az a beavatkozásunk eredménye, hogy az adott sejtek elpusztulnak, illetve belőlük életképes emberi szervezet nem fejlődik ki. Igaz, hogy ezek a sejtek létre sem jöttek volna emberi beavatkozás hiányában, de ha már egyszer léteznek, a potencialitás elve szerint nem szabad ezeket elpusztítani, illetve elpusztulni hagyni.

Sokféle ellenérvet lehetne még felhozni az ellen a nézet ellen, amely a potencialitás elve s az emberi élet kezdetének a fogantatással való meghatározása miatt ellenzi az embrionális őssejteken való kutatást. A viták ismeretében azonban be kell látnunk, hogy – az abortusz s az eutanázia vitához hasonlóan –, hogy az egymással szembenálló nézeteket hirdetők racionális érvekkel egymást nem tudják meggyőzni.

Így tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy mi történik akkor, ha valamelyik fél nyomásának engedve a másik fél érvrendszerét részben, vagy teljes egészében figyelmen kívül hagyva cselekszünk. Egyik esetben nem végzünk kutatást embrionális őssejteken. Ez esetben morális szempontból nem vétünk senki ellen, pusztán azt a lehetőséget mulasztjuk el, amit a kutatók ígéretesnek tartanak a medicina fejlődése szempontjából. Felmerülhet annak a mulasztásnak a felelőssége is, amely ez esetben a terápiás lehetőségek elmaradása miatt keletkezik. Amennyiben a kutatást morális kötelességként fogadjuk el, ezzel a felelősséggel természetesen számolnunk kell – bármennyire is esetleges és megjósolhatatlan ezen terápiás lehetőségek léte.

A másik esetben – s látnunk kell, hogy ez a valószínűbb, sőt már gyakorlatilag meg is valósult szcenárió – azok morális érzékenysége sérül, akik az embrionális sejteken való kutatást nem tartják elfogadhatónak. Felmerül a kérdés, mi lehet ennek a következménye számukra, s az emberiség számára általánosságban?

Olyan gyakorlati dilemmákkal találjuk magunkat szemben, amelyek a különböző társadalmakban már megszokottak, s eltűrtek: ilyen esetben az embrionális őssejtkutatást ellenzők szándékuk ellenére is kénytelenek adójukkal támogatni az effajta kutatást annak állami támogatása esetén. Ez a probléma azonban nem újkeletű, hiszen az ateisták is kénytelenek eltűrni, hogy adójukból az egyházakat támogatják, hasonlóan ahhoz, ahogyan az abortuszt ellenzők is kénytelenek elviselni, hogy közpénzekből abortuszt finanszírozzanak.

Felmerül a kérdés, mi történik akkor, ha olyan terápiás lehetőség valósul meg az embrionális őssejtkutatás révén, melyet egy adott társadalom – például a mai védőoltásokhoz hasonlóan – kötelezően kíván alkalmazni. Kötelezhető-e egy ember olyan orvosi beavatkozás elfogadására, amelyet számára elfogadhatatlan módon kísérleteztek ki? Nehéz kérdés, hiszen köztudott, hogy a tudományos újságok nem publikálnak olyan kutatási eredményeket, amelyeket olyan módon kísérleteztek ki, amelyek az általánosan elfogadott kutatásetikai elvekkel ellentétesek. Ha tehát a nagyobb közösség az általánosan elfogadott etikai elvek megsértését a publikáció megtiltásával szankcionálja, jogosan merülhet fel a kérdés, hogy az a kisebb közösség, amely egy kutatási módszert számára elfogadhatatlannak tart, legalább annyiban tartassék tiszteletben, hogy egy ilyenfajta kényszer alól szankciók nélkül mentesüljön. Nyilvánvalóan a kérdés vizsgálatata a konkrét részletek ismeretének hiányában nem lehet alapos, de a fenti lehetőséget is érdemes szem előtt tartanunk.