A transzplantáció sajátos kérdései, mint az élő donorok belegyezése, vagy az elhalálozott személy korábbi explicit vagy feltételezett beleegyezése szerveinek halála utáni felhasználására, vagy a halál pontos definiciójához kapcsolódó kérdések tárgyalása nem tartozik az itt tárgyalandó genetikai kérdések tárgykörébe. Mindemellett, a rendelkezésre álló szervek hiánya, valamint az azokon a betegeken lévő nyomás, akik hosszú időt töltenek várólistán és remélik, hogy valamiféle megoldás kínálkozik problémájuk megoldására a fő motiváló okot jelentik a xenotranszplantációs kutatásokra. Ha a vese-elégtelenségben szenvedő és csupán a vese dialízissel életben tartott betegeknek a számát nézzük, láthatjuk, hogy a xenotranszplantáció szükségességének kérdése nem csupán egy távoli tudományos aggodalom. Csupán az Egyesült Államokban 150 ezer beteget tartanak életben vese dialízissel.1 Ezen kívül néhány ilyen beteg számára a betegség jellege miatt a jelenlegi orvosi, biotechnológiai ismeretek és lehetőségek nem kínálnak semmiféle hosszú távú alternativát a sok kényelmetlenséggel járó művesekezeléshez képest. A szívtranszplantáció esetében a műszív jelenleg csak rövid távú megoldást ad, ezért a szívtranszplantációra várakozók esetében a várakozási kényszer és az idő faktor miatt a xenotranszplantációs nyomás még nagyobb. A szív-, vagy májelégtelenségben szenvedő betegek nem csak több szenvedéssel járó, rosszabb minőségű életet élnek, hanem gyakran azért halnak meg, mert nincs számukra megfelelő átültethető emberi szerv.