Az utóbbi évtizedben előtérbe került a pszichiátria által alkalmazott gyógyszeres kezelések által felvetett etikai kérdések vizsgálata. Több oka is van annak, hogy a pszichofarmakoterápia igazából a közvélemény érdeklődésére is számot tarthat. Egyrészt köszönhető ez annak, hogy az elmúlt évtizedek során számos gyógyszer került forgalomba, s soha nem látott mértékben megnőtt a tudatot befolyásoló, módosító szerek fogyasztása. Ugyanakkor természetesen a pszichofarmoko-terápiában alkalmazott szerek, gyógyszerek más kérdéseket is felvetnek, hiszen ezen szerek alkalmazása olyan filozófiai alapfelvetéseken alapul, amelyek nem mindenki által elfogadottak. A pszichofarmakológia egyik fontos feltevése, , hogy a test és a lélek nem két különböző entitás, nem két különböző valóság, s így a lélek működését kémiai szubsztrátumokkal befolyásolni lehet. Enélkül a feltevés nélkül a pszichofarmako-terápiának nincs, vagy csak igen korlátozott létjogosultsága van, hiszen amennyiben a lelki működéseket fizikai, kémiai anyagokkal nem lehet befolyásolni, akkor a pszichofarmako-terápia önmagában értelmét veszti. A mai pszichofarmako-terápia egyfajta redukcionista filozófián alapul ami szerint a lelkinek nevezett problémák alapvetően materiális folyamatok következményei, ily módon a kórosnak tekintett lelki folyamatoknak nevezett jelenségeket például kémiai módon befolyásolni lehet. Ez a követelmény sok pszichiátriai betegség esetében a szakirodalomban nagy vitát vált ki. A kérdést közelebbről megvizsgálva azt is láthatjuk, hogy sok esetben még abban sincs egyetértés, hogy hogyan definiálhatjuk korrekt módon a betegséget magát1.