A pszichofarmako-terápiának csak akkor van létjogosultsága etikai szempontból, amennyiben a fenti kritikák cáfolhatóak, illetve amennyiben a pszichofarmako-terápia hatása, illetve mellékhatása oly módon nyilvánul meg, hogy a fenti kritika alapvetően értelmét veszti.

 

Amennyiben a pszichés megbetegedéseknek nincsen fizikai oka, akkor a kritika szerint téves kémiai beavatkozással a pszichés folyamatokat befolyásolni, hiszen nem tudjuk pontosan meghatározni az ok-okozati összefüggéseket. Gondoljunk csak például arra, hogy valaki egy vizsgára készül, a vizsga miatt aggódik, szorongás és emiatt a stressz miatt magas vérnyomása van. Ebben az esetben, amennyiben a magas vérnyomást kezeljük és vérnyomását gyógyszerekkel normális szintre csökkentjük, akkor a szorongást, a félelmet, a stresszt alapvetően aligha befolyásoljuk, hiszen a magas vérnyomás csak állapotának kísérő jelensége volt. Ugyanígy érvelnek azok, akik például az agy különböző területén mérhető szerotonin koncentráció változását nem oknak, hanem következménynek írják le a depresszió esetében, és ebben az esetben a szerotonin szint külső megváltoztatása alapvetően nem befolyásolja véleményük szerint az alaptüneteket, azaz a depressziót. A kritika szerint tehát amíg nem tudjuk egyértelműen bizonyítani azt, hogy a különböző lelki folyamatok, lelki betegségek kialakulásában fizikai, kémiai okok játszanak szerepet, addig a pszichofarmako-terápia indokoltsága megkérdőjelezhető. Ezen okfejtés ellenzői szerint ez a gondolatmenet téves, hiszen amennyiben egy folyamat például bizonyos neurotranszmitter koncentrációját befolyásolja, s empirikusan bizonyítható, hogy ezen kórosnak vélt neurotranszmitter koncentráció helyreállítása az eredeti folyamatot is kedvezően befolyásolja, akkor joggal feltételezhető az ok-okozati összefüggés. Nem célunk most itt a folyamatok részletes elemzése, pusztán arra szeretnénk rávilágítani, hogy az ok-okozati összefüggések pontos meghatározása az agyi folyamatok során elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy hatásos terápiát alkalmazhassunk és ezen terápiák valóságos hatásáról érvényes tudományos bizonyítékkal rendelkezzünk. Azt, hogy a pszichés zavarok, pszichés tünetek vagy a pszichés jelenségek valójában mikor értelmezhetőek betegségnek, mikor értelmezhetőek egészségnek, valójában sok esetben ténylegesen társadalmi megítéléstől függ. Gondoljunk csak például a homoszexualitás jelenségére, ami korábban a pszichiátria által betegségként volt definiálva, manapság ezt nem betegségként, nem egy gyógyítandó állapotként fogja fel a pszichiátria, noha a mai napig nem tudjuk a homo szexualitás pontos okát. A példa mindenesetre rámutat arra, hogy a kultúra, társadalmi értékrend számtalan esetben értékválasztást tükröz annak a kérdésnek az eldöntésekor, hogy a homoszexualitás betegségnek vagy egy alternatív viselkedési formának, netalán a társadalom által elítélendő szexuális kihágásnak minősül. Sok más pszichés folyamat megítélése a homoszexualitás kérdéséhez hasonlóan értékválasztást tükröz. Ha azonban ezek a jelenségek alapvetően kultúra-függőek, meghatározásuk társadalmi ítélettől, értékrendtől függ, akkor nyilvánvalóan megkérdőjelezhető a pszichofarmako-terápia létjogosultsága is ezekben az esetekben. A gyászreakció esete is rávilágít arra, hogy hogyan lehet etikai szempontból megítélni a pszichofarmako-terápiát. Ha ugyanis a gyászreakciót természetes jelenségnek fogjuk fel, az illetőnek a halálesetre adott s természetes egyéniségéből következő reakciójának tekintjük, akkor akár értelmetlennek is tűnhet ezt befolyásolni, hiszen ezáltal autonómiáját, egyéniségének alapvető megnyilvánulását befolyásolnánk és természetes életmegnyilvánulásait betegségként bélyegeznénk meg. Ha azonban bizonyos gyászreakciót betegségként definiálunk, például az olyat, amelyik a páciens számára szubjektív és objektív panaszokat okoz, abban az esetben is nehéz bizonyítani, hogy ez olyan állapotot jelent, amely külső kémiai anyagokkal befolyásolható. Nyilvánvaló, hogy valóban szubjektív és kultúrafüggő annak a megítélése is, hogy mit nevezünk adaptív reakciónak egy személy esetében: például a munkaképtelenség, vagy a szokásos napi tevékenységben történő akadályozottság valóban betegséget jelent-e vagy pedig egy trauma természetes következményeként fogható fel. Kritikusok szerint amennyiben egy állapotot lelki betegségként definiálhatunk, abban az esetben is kétséges, hogy ezeket a lelki tüneteket valójában tartós módon, az oksági összefüggést is figyelembe véve bizonyíthatóan befolyásolni tudjuk. A pszichofarmako-terápia mellékhatásait illetően nyilván a tényekre érdemes hagyatkozni. Nyilvánvalóan minden pszichofarmako-terápia alkalmazásakor vizsgálandó kérdés az, hogy a mellékhatások súlyossága, illetve előfordulási valószínűsége kisebb kárt okoz-e – egyéni, illetve társadalmi szinten –, mint amennyi hasznot. Igaz, hogy a haszon/kár elemzés is sok esetben szubjektív, de ez a szubjektivitás sajátos módon sem a pszichológiai, pszichiátriai állapotok kezelésekor, sem pedig a medicina egyéb beavatkozásaikor nem küszöbölhető ki.

 

A kritikusok utolsó, 6. pontja a mai orvostudomány talán egyik legnehezebb kérdését érinti. Mennyiben befolyásolják ipari biotechnológiai gyógyszeripari érdekek a normális vagy normálisnak tekinthető állapotok betegségként való leírását. Gondoljunk például a depresszióra, a búskomorságra, amikor is a medikalizációnak is nevezhető folyamat során sok esetben korábban egészségesnek tekintett állapotokat ma már betegségnek írunk le. Sokak szerint azért is történik ez, hogy ezen állapotok befolyásolására rendelkezésünkre álló terápiás lehetőségeket minél nagyobb számban, minél több beteg számára eladhassuk. Alapvetően az orvostudomány és általában a tudomány érdeke az, hogy a tudományos megfigyeléseket úgy végezzék, hogy elsődlegesen a betegek érdekeit vegyék figyelembe. Sajnálatos módon az orvostudomány, ezen belül a pszichiátria sem mentes az anyagi érdekek káros befolyásától.1