A memória befolyásolásának terápiás lehetősége régi vágya az emberiségnek.Kérdés az, hogy lehetséges-e emlékeinket megmásítani, módosítani, illetve lehetséges-e téves emlékeket az emberi elmébe beültetni? Nyilvánvaló, hogy amennyiben ez lehetséges, az számos etikai kérdést is felvet. Memóriánk sok esetben meg is csal minket: tudományos eszközökkel is bizonyítható, hogy bizonyos helyzetekben az emberek őszintén igaznak hisznek egy jelenséget, miközben az a jelenség a valóságban másképpen történt.

A memória hét tévedése Schackter szerint1

A feledékenység azt jelenti, hogy figyelmünk kihagy, elfelejtünk bizonyos dolgokat megtenni, amiket meg szeretnénk tenni.

A memória blokkolódása azt jelenti, hogy a tárolt információhoz ideiglenesen nem lehet hozzáférni.

A téves attribúció akkor jelentkezik, amikor téves forráshoz kapcsolunk hozzá emlékeket, illetve tévesen emlékezünk dolgokra.

A szuggesztibilitás kapcsán megfigyelhető jelenség egyfajta beültetett memóriaként is felfogható. Azt jelenti, hogy bizonyos körülmények között olyan dolgokra is emlékezünk, amelyek nem történtek meg velünk.

Az eltorzulás esetében retrospektív módon torzul az információ, a jelenlegi tudásunk és hiedelmünk befolyásolja a múltbeli eseményekről meglévő emlékképünket.

A perzisztencia sok esetben kellemetlen emlékképek előtörését jelenti, melyek akaratlanul feltolulnak tudatunkba, holott ez az illetőnek nem szándéka.

A memória ezen hibáinak tükrében a szabad akaratunk korlátozottsága szembeötlőnek tűnik s felmerül az a kérdés is, mennyire vagyunk felelősek a memória zavara által okozott hibáinkért.

A kérdés sok esetben nemcsak elméleti jelentőségű, hanem a gyakorlatban nagyon is keserű következményekkel járhat. Gondoljunk csak arra, hogy valaki feledékenységből kisgyermekét az autóban hagyja – amint az például megtörtént az Egyesült Államokban2 –, és a gyermek az egész napos bezártság következtében meghal az autóban. Felmerül a kérdés, hogy szándékosan tette az illető vagy nem. Amennyiben szándékosan tette, a kérdés kevésbé érdekes számunkra. Viszont amennyiben nem szándékosan tette, annyiban felmerül a kérdés, mennyire tehető felelőssé valaki ezért a hanyagságáért, mulasztásáért. Amennyiben ugyanis az illetőt megkérdezték volna, hol van a gyermeke, a memóriája képes lett volna előhívni ezt az információt, s nyilvánvalóan abban a pillanatban rohant volna gyermekéért. Azonban ezt a kérdést senki sem tette fel neki, ez az információ nem került az illető tudatába, ezért történhetett meg az, ami megtörtént. Kérdés az, hogy felelősségre vonhatjuk-e az egyént ezért a mulasztásáért, vagy a memória hibájából eredő tragikus következmények valójában neurológiai betegségként foghatók fel.

A memória eltorzulására érdekes példa egy memóriakutató pszichológus esete is Ausztráliában, akit egyszer azzal gyanúsítottak, hogy megerőszakolt egy hölgyet. A hölgy részletes személyleírást adott a pszichológusról, és leírta azt is, hogyan történt a brutális tett. A hölgy tanúvallomása alapján a pszichológust vád alá helyezték. Szerencsére a pszichológusnak biztos alibije volt: nem követhette el a bűncselekményt, ugyanis annak idejében éppen egy élő adásban televíziós interjút adott, többek között éppen a memóriáról és a memória zavarairól. Az történt, hogy a megerőszakolt hölgy éppen ezt az interjút nézte a tévében, amikor egy behatoló megerőszakolta. A tévében látott információt és a megerőszakolást a memóriájában egyesítette, és emiatt gyanúsította a pszichológust az erőszakos cselekedettel3. Ez a jelenség és a szemtanúk tanúvallomása során tapasztalt számos téves felidézés felveti azt a kérdés, hogy mennyire megbízható a memóriánk. Amennyiben feltételezzük – márpedig az esetek egy részében joggal feltételezhetjük –, hogy a tanuk, például az említett a bűncselekmény áldozata nem szándékosan torzítja el a valóságot, annyiban a kérdés alapvető fontosságú, hiszen olyan emlékképről van szó, aminek reális voltáról az illetők teljes mértékben meg vannak győződve, de amelyek valójában bizonyíthatóan tévesek.

A szuggesztibilitáson alapuló memória zavarok is érdekes jelenségeket produkálhatnak. Paul Ingram esete4 rámutat arra, hogy ez a jelenség sem kevésbé egyszerűen megítélhető. Ingram sheriffhelyettest azzal gyanúsították, hogy lányait molesztálta. Ingram ugyan úgy vélte, hogy a vád hamis, nem emlékezett semmilyen bántalmazásra, molesztálásra, de a lelki vezetőjének és terapeutájának hatására fokozatosan „emlékezni” kezdett az eseményekre. A lányok gyanúsítása idővel még bizarrabbá vált, azt mondták, hogy apjuk meg is erőszakolta őket, és gyermek megszülésére kényszerítette őket, s az így született gyermekeket később sátáni rituálé keretében feláldozták. Ingram később ezeket az eseményeket is fel tudta idézni memóriájában, bűnösnek vallotta magát és húsz éves börtönbüntetést kapott. A per során egy szociálpszichológus vizsgálta Ingramot, aki arra volt kíváncsi, hogy mennyire szuggesztibilis Ingram, azaz mennyire hajlamos a szuggesztív hatásokra. Ismert, hogy minden ember fogékony bizonyos mértékben arra, hogy téves emlékképeket ültessen emlékezetébe, de lehetséges-e az, hogy egy egész szexuális erőszak élményképe beültetődjön valakinek az agyába? A szociálpszichológus egy kísérletbe kezdett Ingrammal, és ő maga is beültetett egy emlékképet Ingram agyába, oly módon, hogy elmondta neki, hogy Ingram egy bizonyos szexuális aktusban vett részt. Erre a szexuális aktusra Ingram kezdetben nem emlékezett, majd amikor elmesélték neki ezt a történetet, fokozatosan emlékezni kezdett arra, hogy ez az aktus megtörtént vele, fokozatosan úgy kezdte érezni, hogy ez a történet valós. Ily módon a memóriájának és személyes életének részévé vált a jelzett szexuális aktus. Ez a kísérlet kontrollált körülmények között történt, s ezért bizonyítható, az elmondott és megéltnek hitt szexuális aktus nem történt meg a valóságban. Az a tény, hogy Ingram emlékezni kezdett a dolgokra, illetve úgy érezte, hogy a dolgok valóban megtörténtek, azt bizonyította, hogy feltehetően különösen hajlamos volt arra, hogy külső hatásokra olyan dolgokra is emlékezzen, amelyek valójában nem történtek meg. Ezen jelenség felismerése után Ingram megváltoztatta a vallomását és tagadta később bűnösségét, de ez már késő volt, a bíróság elutasította ezt a vallomását. Ez az eset is rámutat arra, mennyire esendő a memóriánk, külső hatásokra milyen módon vagyunk képesek a memóriánkat befolyásolni, külső hatásokra mennyire vagyunk képesek olyan dolgokat megtörténtnek tekinteni, amik valójában nem történtek meg.