A mai tudományelmélet egyik alapvető tanulsága tehát, hogy a tudományos megfigyelés és a tudományos elmélet között a választóvonal nem éles. Vagyis nincsen tiszta (elméletfüggetlen) tudományos megfigyelés. Már érzékszerveink felépítése, észlelésünk módja is az evolúció által determinált és alapvetően túlélési érdekeink függvénye, s ezért nem „elmélet”-semleges.1

A tudományos elméletek relatíve egyszerűek és általános érvényűek, de azon az áron, hogy eltekintenek a valóság komplexitásától, s a határok elmosódottságától. A tudományos elméletek így modellek, idealizációk, melyek soha nem írják le pontosan a valóságot, hanem csak kisebb nagyobb pontossággal megközelítik azt. A tudományos modell a valóság azon vonatkozásait írja le, mely az ember érdekei szempontjából fontos. Ennek tudatosítása azért lényeges, mert könnyen figyelmen kívül hagyjuk, hogy egyetlen tudományos elmélet sem adja a valóság teljes, maradéktalan leírását, hanem annak csak részeleges és pontatlan modelljét alkotja meg. E modellek úgy vannak megalkotva, hogy emberi gyakorlatunk számára elegendő pontossággal és prediktív erővel bírnak, de nem szabad elfelejtenünk, hogy soha nem adnak a valóságról teljes leírást.2

A tudomány feladata az, hogy a világ teljesebb, átfogóbb leírását adja, mint amire tudomány nélkül érzékszerveink tapasztalatára támaszkodva képesek lennénk. A tudomány így segít abban, hogy érzékszerveink, észlelési mintáink biológiai korlátozottságain, a mindennapi nyelvhasználatunk, kultúránk által sugallt fogalmi rendszeren túllépve a világ egy kevésbé relatív leírásához jussunk. Ez a leírás kevésbé függ tehát a megfigyelő egyén vagy kultúra biológiai és társadalmi sajátosságaitól, érdekeitől, szükségleteitől, így ezekhez viszonyítva objektívabb, abszolútabb.3 Ez azonban nem jelenti azt, hogy valóban objektív és abszolút. Minden tudás végső soron emberi érdekeket és szükségleteket tükröz. A tudomány segít kimutatni bizonyos lokális szabályosságokat, melyek az univerzum általunk elfoglalt terében és az emberiség életideje alatt érvényesülnek. Ezekből azonban tértől és időtől függetlenül érvényes általános, abszolút érvényes törvényekre következtetni már jogosulatlan, tapasztalatilag nem igazolható.4 A mai természettudományok nem mindig veszik figyelembe ezt, s az univerzum általunk elfoglalt, illetve belátható, relatíve kis szeletében megfigyelt törvényeiből az egész univerzum általános és örök törvényeire következtetnek, mely – mint láttuk – tudományelméletileg nem igazolható. A tudomány nagyon sikeres a helyi szabályosságok megfigyelésében és leírásában. Az ezekből levont általános következtetések a világ lényegéről, a világegyetem egészének tértől és időtől független törvényszerűségeiről azonban már alig jelentenek többet megalapozatlan spekulációnál.

A tudomány felváltotta a régebbi korok mítoszait, ma mindenki a tudományt látja az érvényes tudás egyedüli forrásának. Ezzel azonban egy újfajta mítosz jött létre, a tudomány mítosza. Ennek lényege az abban való hit, hogy a tudomány és egyedül a tudomány (s a tudományos módszer) képes minden jelenség teljes leírását adni.5 Ez a világkép kihagyja a szubjektív emberi tapasztalatot, az emberi viselkedést irányító erkölcsi értékeket és ezeknek az emberi élet számára jelentést adó vonatkozásait.

A tudomány azt írja le, milyen a világ önmagában. Nem képes azonban beszélni arról, hogy milyennek tűnik fel ez a világ az ember számára. Így a tudomány kevésbé alkalmas az ember szubjektív élményeinek a leírására.

A szubjektív élmények és vonatkozások nélkül azonban a világ leírása csak részleges, hiszen azemberi szubjektivitás az objektív világ része, mely nélkül a világ objektív leírása nem objektív és nem teljes.