Jonas amellett érvel, hogy minél biztosabb az alany önkéntessége, annál megnyugtatóbb etikai szempontból a kutatás. Ennek alapján szerinte az „elfogadható” kutatási alanyok sorrendjének az élén maguk a kutatók állnak. Ők ugyanis motiváltak, maximálisan azonosulnak a kutatás céljával, s teljesen értik annak összes részletét. Őket követik a társadalom legiskolázottabb, legelőnyösebb helyzetű tagjai, hiszen esetükben is kevéssé valószínű bármiféle kényszer a kutatásban való részvételre. Ha részt vesznek abban, azt csakis azért teszik, mert valamilyen okból azonosulnak annak céljaival. Minél kevésbé informált a potenciális kutatási alany, minél rosszabb körülmények között él, annál több pressziónak lehet kitéve társadalmi körülményeiből kifolyólag, s ezért annál szigorúbb indoklás kell a kutatásba való bevonásához. Ez a kutatásban való részvétel megengedhetősége csökkenő sorrendjének az elve, mely szerint minél jobban képes valaki azonosulni a kutatás céljával, minél szabadabban és tájékozottabban képes abba beleegyezést adni, annál inkább elfogadható kutatási alanyként.1 Ezt azonban nem szabd úgy értelmezni, hogy az a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok kutatásból való kizárásához vezessen. A kutatásban való részvétel ugyanis nemcsak veszélyekkel jár, hanem fontos lehetőség is, ezért ez a hátrányosabb helyzetűeknek ebből a lehetőségből való kizárásához vezetne, ami – mint láttuk – elfogadhatatlan.