Ez a kérdés ma egyike a legellentmondásosabbaknak, ahol mind a gyakorlat változatos, mind a vélemények jelentősen eltérnek egymástól. A kifizetés etikai veszélye kettős. Egyrészt elfogadhatatlan ösztönzést jelenthet a potenciális kutatási alanyok számára, mely a kutatásba való beleegyezés önkéntességét veszélyeztetheti vagy egyenesen illuzórikussá teheti. Másrészt a kifizetés ösztönző ereje nagyobb a szegényeknél, mint a gazdagabbaknál, s ez a szegények felülreprezentáltságát eredményezheti a kutatásokban. Ez egyfelől igazságtalan, hiszen így a kutatás terheit aránytalanul nagy mértékben a szegények viselnék, míg hasznából általában a gazdagabbak inkább részesülnek, hiszen az új terápiákhoz, technológiákhoz a tapasztalatok szerint ők könnyebben hozzájutnak. Másfelől a szegényebbek felülreprezentáltsága a kutatásokban tudománytalan is, hiszen a javarészt szegényebbek részvételével kapott kutatási eredmények nem általánosíthatók a gazdagabbakra is. Mivel a tudománytalan kutatás mindig etikátlan is, ezért a kifizetések – a fenti okok miatt – kétszeresen is az etikátlanság veszélyével fenyegetnek. A fenti aggodalmak nemcsak elméleti lehetőségek. Az USA-ban, és más fejlett országokban is – főképp I. Fázisú klinikai vizsgálatoknál – kialakulóban van egy olyan, javarészt szegényekből, munkanélküliekből, bevándorlókból álló kizsákmányolt réteg, mely pénzért vállalkozik arra, hogy kutatási alany kegyen. Azért tekinthető ez egyfajta kizsákmányolásnak, mert e hátrányos helyzetű emberek a kutatásban való részvételt egyfajta munkaként végzik, de ugyanakkor nem jár nekik a munkavégzőket szokásosan megillető védelem. Esetükben kialakulóban van egy „enyhe kínzáson alapuló gazdaság”, ahol nem azért fizetnek valakinek, amit csinál, hanem azért, amit hajlandó elszenvedni.1