RKK-t akkor lehet elkezdeni, ha egy új terápia hatásossága vagy biztonságossága önmagában, vagy egy régebbi, elfogadott terápiához képest bizonytalan, vagy több elfogadott terápia egymáshoz viszonyított relatív hatásosságát illetően merül fel kétség. Mindegyik esetben az RKK elkezdése megengedhetőségének elbírálására használják a klinikai egyensúly (clinical equipoise) fogalmát. A Benjamin Freedman által bevezetett fogalom azt jelzi, hogy egy új terápiás eljárást (A) akkor lehet egy RKK keretében egy régebbi, bevált, bizonyított eljárással (B) összehasonlítani egy adott betegpopulációban, ha a szakma egészében bizonytalanság van, hogy melyik a jobb, A vagy B. Ilyenkor általában már rendelkezésre állnak megfigyelések, s egyéb bizonyítékok, melyek az új terápia hatásossága mellett szólnak, ugyanakkor a szakma mégis megosztott, hogy A vagy a B a jobb-e, s nem lehet közöttük racionális érvek alapján dönteni. Ekkor és csakis ekkor áll fenn a „klinikai egyensúly” állapota: a szakma egésze nem tudja eldönteni, melyik terápia a jobb, s ekkor etikus a két terápiát egy RKK keretében összehasonlítani, mert a kutatás bármelyik szárnyába kerül is egy beteg, senki nem lehet biztos benne, hogy a jobb vagy a rosszabb terápiát kapja-e? A klinikai egyensúly mint feltétel azért fontos, mert ha biztosan lehetne tudni, hogy az egyik terápia rosszabb, mint a másik, akkor etikailag nem lenne megengedhető, hogy betegek a biztosan rosszabbat kapják. A klinikai egyensúly hiányában tehát etikátlan lenne RKK-t elkezdeni. Ha egy RKK végzése közben szűnik meg a klinikai egyensúly, vagyis a fenti példában konszenzus kezd kialakulni a vizsgálat közben, a kibontakozó trendek alapján arról, hogy A terápia például jobb, mint B, akkor az RKK további folytatása etikátlan lenne, ezért a klinikai egyensúly megszűnése etikailag az RKK abbahagyását indokolja.1 Az az előírás, hogy placebokontrollt alkalmazni csak akkor elfogadható, ha az adott betegségre nincs hatásos terápia, szintén a klinikai egyensúly egy speciális esete: ilyenkor nem lehet még tudni, hogy az új terápia hatásos-e egyáltalán, s ekkor indokolt placebóval összehasonlítani. Kimondható tehát, hogy a klinikai egyensúly bármely RKK elkezdésének és folytatásának általános feltétele. RKK-t csak akkor szabad elkezdeni, ha fennáll a klinikai egyensúly, s csak addig szabad folytatni, ameddig a klinikai egyensúly fennáll. Freedman azonban a klinikai egyensúly mellett egy másik fogalmat is használ, az elméleti egyensúly fogalmát. Az elméleti egyensúly egy klinikus személyes meggyőződése arról, hogy az új, kipróbálandó terápia legalább ugyanolyan hatású, mint a régi. Szemben a klinikai egyensúllyal, mely egy egész szakma megosztottságát jelzi az új és a régebbi terápia relatív hatásosságával kapcsolatban, az elméleti egyensúly egyetlen szakember véleményét tükrözi. Ezért az elméleti (személyes) egyensúly sokkal labilisabb, mint a klinikai egyensúly. Egy szakember egyéni véleménye egy új terápia relatív hatásosságával kapcsolatban ugyanis sokkal könnyebben változhat meg, mint egy egész szakma véleménye. Az RKK elkezdésének és folytatásának a feltétele a klinikai egyensúly megléte és nem az elméleti egyensúlyé. Más szóval etikus lehet RKK-t végezni, ha ugyan egy konkrét orvos meg van győződve az új terápia fölényéről egy régebbivel szemben (vagyis nála nincs meg az elméleti egyensúly a két terápia egymáshoz viszonyított, relatív értékével kapcsolatban), de a klinikai egyensúly fennáll, vagyis a szakma egésze mégis megosztott ebben a kérdésben, s nem látják bizonyítottnak az új terápia fölényét a régebbihez képest. Vagyis az RKK elkezdésének és folytatásának a feltétele nem az elméleti egyensúly, hanem a klinikai egyensúly megléte. A klinikus ugyan közölheti a beteggel a személyes véleményét az új terápia relatív értékével kapcsolatban a régebbivel szemben, de hangsúlyoznia kell, hogy ez csak személyes vélemény, s nem a szakma álláspontja.2