Ha azonban általában és elvben nem is lehet tudni, hogy az új, kísérleti terápia jobb-e, mint a régi, a konkrét orvos ritkán érzi úgy, hogy konkrét betege egyedi körülményeit ismerve is csak a véletlen alapján tud dönteni a lehetséges terápiás alternatívák (a régiek és az új) között. Ha az orvos sejtése, a mellékhatásprofilok ismerete stb. alapján pedig az orvos úgy érzi, hogy az egyik terápia mindent összevetve mégis jobb a betegnek, mint a másik, akkor ezt kell javasolnia a beteg számára, s nem a véletlen alapján kell eldöntenie, mit kapjon a beteg. Ezen érvelés szerint tehát random módon eldönteni azt, hogy mit kapjon a beteg, etikátlan, mert mindig azt kell a betegnek adni, ami az orvos szerint a betegének a legjobb. Egyszóval – Freedman szóhasználatával – még a klinikai egyensúly fennállása esetén is az orvos számára, szubjektíve csak akkor etikus a beteget bevonni a vizsgálatba, ha a klinikai egyensúly mellett az elméleti egyensúly is fennáll, vagyis az orvos személyesen is bizonytalan, hogy melyik terápia lenne a jobb a betegnek. Ilyen személyes, elméleti egyensúly azonban nagyon ritkán áll fen, ezért az RKK-t elkezdeni csak ritkán tűnik elfogadhatónak az egyedi orvos szemszögéből. Így RKK-t csak abban a rendkívül ritka esetben lehetne etikusan végezni, amikor az orvos a konkrét beteg kapcsán sem tud dönteni, melyik számár a legjobb terápia. Ez azonban olyan ritka, hogy ez valószínűleg bármely RKK-t elvégezhetetlenné tenne.1

A fentiek ellen ellenérvként azt szokták felhozni, hogy noha az orvos szubjektíve meg lehet győződve arról, hogy egy új, kísérleti terápia jobb (vagy rosszabb), mint a régi, ezek csak sejtések, s lehet, hogy tévesek. Bizonyító erejű csak az elvégzendő RKK eredménye lesz, s addig objektíve nem lehet megmondani, hogy az új, kísérleti terápia, vagy a régebbi jobb-e a betegnek, s ezért nem etikátlan a két terápia között a véletlen alapján dönteni.

Ezzel az érveléssel azonban az a probléma, hogy még ha igaz is, az orvosnak a szubjektív meggyőződését, véleményét az összehasonlítandó terápiák relatív értékéről el kell mondania a betegének. Erre a beteg általában igényt is tart, s az orvos véleményét megismerve nem random módon fog a terápiás lehetőségek között választani. Másfelől, ha az RKK kezdetén még nem is lehet tudni, hogy az új terápia jobb-e, vagy a régi, az RKK során valószínűleg kirajzolódnak majd trendek, s ezek alapján az orvosnak – ha betege a rosszabb eredményt sugalló csoportba került – a beteg RKK-ból való kilépését kellene javasolnia, hogy a jobb terápiában részesülhessen. Ez az RKK befejezését természetesen lehetetlenné tenné. Ha pedig az RKK során a trendek nem lesznek megismerhetők, akkor az orvosnak azt kellene tanácsolnia, hogy a beteg ne vegyen részt az RKK-ban. Egyszóval: az orvos elköteleződése a betege iránt sem az RKK elkezdését, sem annak végigvitelét nem tenné lehetővé, hacsak az orvos szubjektíve nem radikálisan bizonytalan az új terápia hatásosságát illetően.

További probléma, hogy egyetlen RKK általában nem elegendő egy új terápia hatásosságának a bizonyításához. Hogyan lehet azonban egy második RKK-t elkezdeni, ha az első eredményeit már ismerjük? Hiszen akkor nem áll fenn a klinikai egyensúly, akkor már tudni lehet, az új terápia hatásos-e, s akkor hogyan lehetne a véletlen alapján eldönteni, hogy mit kapjon a beteg? Hellman és Hellman érvelése tehát végül is oda jut, hogy a randomizáció a kutatási alanyt eszközzé fokozza lesz, s „a cél szentesíti az eszközt” logikáját fogadja el. A randomizáció a tudomány és a társadalom érdekében feláldozza a kutatásban részt vevő betegek érdekét és ezért általában etikátlan. Ezért, noha ma az RKK a tudományos kutatás aranystandardja, az általánosítható ismeretek szerzésének más formáit kell előnyben részesítenünk, például olyan illesztett párok kezelését összehasonlítani, melynél a pár mindegyik tagja az orvosa által optimálisnak tartott kezelést kapja.2 Általában is elmondható, hogy noha az RKK ma a tudományos kutatás aranystandardja, azért általánosítható ismeretek szerzésének nem ez az egyetlen megbízható módja. A mindennapi orvosi gyakorlatban használt eljárások többségét például nem RKK révén dolgozták ki. Soha nem végeztek pl. RKK-t annak bizonyítására, hogy az appendicitis kezelésének megfelelő módja az appendectomia, vagy a pneumococcus okozta pneumónia kezelésének megfelelő módja a penicillin.3