Az RKK és a randomizáció etikai megítélésénél el kell kerülni két végletet. Az egyik véglet az az utilitarista vélemény, miszerint az RKK-t – mivel ez az általánosítható ismeretek megszerzésének a legmegbízhatóbb módja – a jövőbeli betegek érdekében akkor is el kell végezni, ha ez az egyéni beteg érdekeinek a feláldozását jelenti azzal, hogy random módon kiválasztott terápiát kap, s nem az orvosa által a szubjektíve legjobbnak ítélt terápiát. Ez az álláspont nyilvánvalóan etikátlan lenne, hiszen az egyéni beteg érdekeinek a feláldozását jelentené a jövendőbeli betegek és a tudomány érdekében. Ugyanakkor el kell kerülni a másik szélsőséges álláspontot is, miszerint szinte soha nem szabad betegeket RKK-ba bevonni, bármekkora haszna is lenne ebből a tudománynak és a társadalomnak, hiszen mindig azt kell kapniuk, amit orvosuk számukra szubjektíve a legjobbnak tart, s csak azon ritka esetekben lehet RKK-t végezni, ha orvosuk bizonytalan abban, mi lenne a betegnek a legjobb. A Truog által javasolt „középutas” megoldás az, hogy az RKK végzésénél mindig vizsgálni kell a kutatás tétjét a beteg (kutatási alany) számára. Ha ez a tét relatíve kicsi, (példádul RKK-val akarják összehasonlani, hogy gyomorfekély esetén melyik a legjobb savközömbösítő szer, vagy otitis media esetén melyik a legjobb antibiotikum), akkor a kutatási alanyok random módon való besorolása – tájékozott beleegyezésükkel – etikailag nem kifogásolható. A beteg által elvileg tapasztalt csekély kárt ellensúlyozza a tudományos igazság gyors megszerzésének a lehetősége.