A placebo-kontrollált vizsgálatok nagy számának fő oka az, hogy az USA-beli FDA egy új szer jóváhagyásához placebo-kontrollált vizsgálatokat követel meg. Eme követelmény fő magyarázata pedig az, hogy placebo-kontrollal objektívebb képet kaphatunk egy gyógyszer abszolút hatásosságáról (vagyis, hogy mennyivel jobb, mint bármiféle terápia hiánya), míg placebókontroll nélkül csak a relatív hatásosságról kapnánk képet (az új szer mennyivel jobb, mint a piacon ugyanabban az indikációban létező többi szer). Ráadásul, ha egy RKK azt mutatná ki, hogy az új szer ugyanolyan jó hatású, mint az aktív kontroll, akkor ebből még nem következne, hogy a vizsgált betegcsoportban az új szer hatásos. Hiszen az is lehetséges, hogy a vizsgált populációban az aktív kontroll sem volt hatásos, s így az új szer sem. Noha kétségtelenül valószínű, hogy az aktív kontroll hatásos volt a vizsgált betegpopulációban, hiszen korábbi RKK-k már a hatásosságát bizonyították, a tapasztalat szerint azonban a gyakorlatban ez korántsem biztos. Ilyenkor csak placebo-kontrollal lehet megállapítani, hogy az új szer és az aktív kontroll egyenlő hatása esetén mindkét szer hatásos volt-e vagy egyik sem volt az. A placebo-kontroll segíthet csak eldönteni azt a kérdést, hogy a kipróbálandó új szer rossz-e (nem hatásosabb, mint a placebo) vagy maga a vizsgálat rossz-e (a biztosan hatásos szer hatásosságát sem képes kimutatni az adott betegpopuláción). Így metodológiai okokból a placebókontroll az esetek többségében nélkülözhetetlennek tűnik.1