A placebokontrollos kutatás védelmezői a fentiekkel szemben azzal érveltek, hogy a végzett kutatások azért nem voltak etikátlanok, mert a kutatás által feltett kérdést placebo-kontroll nélkül nem lehetett volna megválaszolni. Mivel a fejlődő országok többségében a HIV feto-maternális transzmissziója megakadályozására semmiféle gyógyszer nem elérhető, ezért ezen országok számára a lényeges kérdés az, hogy a kidolgozandó új, olcsó és ezért széles körben megengedhető új szer (mely egyébként a Zidovudin volt, a szokásoshoz képest adagolásának későbbi kezdésével és kisebb adagokban) hatékony-e egyáltalán? Ezt pedig csak placebo-kontrollal lehet megállapítani. Egy fejlődő ország számára nem releváns kérdés az, hogy az új szer hatása egyenértékű-e a Zidovudinnal, mert ott a Zidovudin – drágasága miatt – úgysem lesz elérhető. Egy szegény ország számára nagy jelentőségű lenne azonban a szer olyan új adagolási módjának kidolgozása, mely esetleg kevésbé hatékony, mint a pillanatnyilag a világon ismert leghatékonyabb adagolási mód, viszont mégis eléggé hatékony, s ugyanakkor elég olcsó ahhoz, hogy széles körű alkalmazása megengedhető legyen egy fejlődő ország számára is. Így tehát – a placebo-kontrollos vizsgálat védelmezői szerint – egy gazdag országban valóban etikátlan lett volna a feto-maternalis transzmissziót akadályozó új szer hatékonyságát placebo-kontrollal vizsgálni, mert ott létezett a mindenki számára elérhető és hatékony Zidovudin. A fejlődő országban azonban azért nem etikátlan a Zidovudin helyett placebót használni, mert ott hatékony terápia a kutatás keretén kívül sem lenne elérhető a kutatási alanyoknak, így a kutatásban részt vevők nem járnak rosszabbul, mint azok, akik a kutatásban nem vesznek részt. Továbbá a kutatás kérdésfeltevése (létezik e a Zidovudin szokásos alkalmazásánál esetleg kevésbé hatékony, de azért hatékony és olcsó alkalmazási mód a HIV feto-maternális transzmissziójának a megakadályozására) placebo-kontroll nélkül nem végezhető el.1