Az Internet kialakításakor a mérnökök nem látták előre a segítségével zajló levelezést (e-mail). A telefon feltalálásakor azt alapvetően üzleti célokra hozták létre s ilyen célú használatát tartották valószínűnek. A repülőgép feltalálásakor azt főleg katonai-megfigyelési célokra vélték felhasználhatónak. A belső égésű motorok feltalálásakor nem látták előre azok használhatóságát az akkor még nem létező autó-és repülőgépiparban. A példák még hosszan folytathatók lennének.1 Ma bolygónkon az emberalkotta rendszerek és a természeti környezet éles határ nélkül mennek át egymásba, és egy egységes ökotechnológiai rendszert alkotnak.2 Ez a rendszer azonban ma távolról sem optimális. Nem annyira alkalmazkodást jelent a természethez, hanem annak leigázását, mely azonban előre nem látott hatásokat eredményez. Például egy mai nagyváros építése során az építők sokszor feltöltik a völgyeket, síksággá változtatják a dombokat, a víz áramlásának nem biztosítva így lehetőséget. A leaszfaltozott úttest, járda és autóparkoló megváltoztatja a táj vízháztartását, sokféle káros hatást létrehozva ezzel. A felhőkarcolók akadályozzák a szennyezett levegő eláramlását, s így a forgalom okozta levegőszennyezésnek a városban való megrekedését okozzák. A káros hatások még hosszan folytathatók lennének.3

A természethez való „racionális” viszonyulás veszélye az, hogy általában egyetlen szempontra összpontosít, s nem veszi figyelembe a természeti környezet komplexitását. Így előre nem látott mellékhatásokhoz, s végső soron a szűkebb cél tekintetében is irracionális eredményhez vezet. Thomas P. Hughes James Scott kutatásai alapján idézi példaként a XVIII. század végi Poroszországban a „tudományos erdőgazdálkodás” szomorú történetét. Az állam célja itt az volt, hogy az erdőből kitermelt faanyag révén minél nagyobb bevételhez jusson. Ezért az erdőmérnökök a helyben talált erdő helyén egy erdei monokultúra kialakítását valósították meg. Úgy számoltak, hogy a faanyag termelés (és a bevétel) úgy maximalizálható, ha kizárólag norvégiai szilfát ültetnek a létező erdő helyére monokultúraként. A könnyebb gazdálkodás érdekében az erdészek kiirtották az aljnövényzetet, s így kiirtották a monokultúrás szilfaerdőből a gazdasági hasznot nem hozó növényeket és állatokat. Néhány évtized elteltével valóban több bevételt hozott a porosz államnak ez a monokultúrás szilfaerdő, mint a helyén korábban természetesen növő, vegyes összetételű. A fakitermelés második ciklusában azonban előre nem látott veszteség következett be. Egy, a norvégiai szilfát pusztító penészgomba támadta meg az erdőt. Mivel hiányzott a természetes sokféleség, az ökológiai rendszer labilisnak bizonyult. Az erdő majdnem teljesen kipusztult, s a bevétel is jelentősen csökkent. 4 Ez a példa szinte „tanmese”-szerűen bizonyítja, hogy az egyetlen célt (a profit maximalizálását) figyelembe vevő, s ennek érdekben a termelést „racionalizáló” „tudományos” megközelítés – mely nem veszi figyelembe egy élő rendszer komplexitását – még a szűkebb cél szempontjából is irracionális eredményhez vezet, nem is beszélve a tágabb értelemben keletkező kárról.