Például a „Péter igazat mond” kijelentés egy tényt ír le, tehát egy deskripció, míg a „Péternek igazat kell mondania!” egy előírás (preskripció). Az első a „van”-t írja le (egy tényállást, ahogyan a világ „van”), a másik egy „kell”-t (ahogyan a világnak lennie kellene). A probléma pedig az, hogy következik-e a „van”-ból a „kell”?

Már Hume azt állította, hogy a „van”-ból sohasem lehet érvényes következtetést levonni a „kell”-re, s G.E. Moore 1903-ban naturalista hibának nevezte azt, ha valaki ezt mégis megteszi, vagyis a világ tényeiből, egy deskripcióból egy előírást vezet le, egy normatív szabályt konstruál. A mindennapi nyelvhasználat is jól ismeri ezt a problémát. A fenti példában abból, hogy Péter igazat mond, még nem következik, hogy ez helyes, vagyis nem következik belőle feltétlenül az a szabály, hogy Péternek igazat kell mondania. A „van”-ból a „kell”-re nem lehet érvényesen következtetni. A mindennapi életben mégis gyakran követik el ezt a hibát ( a naturalista hibát) az erkölcsi érvelések során. Például az emberi természetből indulnak ki, melyet az evolúció tett olyanná, amilyen, majd hirtelen azt mondják, hogy jó is, hogy ilyen az emberi természet. Tehát a „van”-ból a „kell”-re következtetnek, egy leírásból egy előírást konstruálnak, elkövetve ezzel a naturalista hibát. Például abból, hogy az emberben – valószínűleg evolúciós okokból – van hajlam a xenofóbiára (idegengyűlöletre), nem következik, hogy ez helyes. Ma a modern genetika reális lehetőséget kínál arra, hogy esetleg megváltoztassuk az emberi természetet, s ekkor a kérdés különösen nagy erővel vetődik fel: ami van, az jó? Az emberi természet elfogadandó, vagy bizonyos vonásai megváltoztatandók és ha igen, akkor milyen irányban? Vannak, akik kategorikusan rossznak tartják az emberi természet megváltoztatását. Mások (ezt az irányzatot nevezik transzhumanizmusnak) ezt megengedhetőnek, sőt egyenesen szükségesnek tekintik. Miért fogadjuk el az emberi természetet olyannak, amilyen, amikor tudjuk, hogy azt az evolúció vak erői hozták létre, s az evolúció során az embert körülvevő környezet esetlegességeit tükrözi? – szól a transzhumanista érvelés. Nem térhetünk ki itt eme vita részleteire, csak jelezzük, hogy már a kérdés lehetősége mutatja a naturalista etikák korlátait. Le lehet ugyanis vezetni az etikát például az emberi természetből (ahogyan a naturalista etikák teszik), de mindig ellene vethető ennek a megközelítésnek, hogy jó-e ez az emberi természet? Nem kellene-e megváltoztatni azt, ha az technikailag lehetséges?

Hasonlóképpen biotechnológiai kérdések kapcsán gyakran lehet azt az érvelést hallani, hogy valami nem jó, mert nem természetes. De ez azt sugallja, hogy ami természetes, az jó, vagy legalábbis azt, hogy ami nem természetes, az nem lehet jó. Az érvelés logikája itt is az, hogy ami van, az jó. Ez azonban éppen a fent említett naturalista hiba, s példákkal könnyen bizonyítható, hogy az érvelés helytelen. Például a járványos betegségek természetesek, de rosszak, sok ember halálát okozták az emberiség története során. Az ellenük kidolgozott védőoltások nem természetesek, ahogyan a gyógyszerek többsége sem az, mégis jók. Nem természetes a kórház és az iskola sem, mégis, ezek jó intézmények, míg a betegség és a tudatlanság, melyek ellen a kórház és az iskolarendszer harcol, természetesek, de rosszak.

Vagyis a „van”-ból sohasem következik egyértelműen a „kell”. A „van” és a „kell” viszonyát a következő hasonlattal szemléltethetnénk: a „van” olyan mint egy térkép, mely megmutatja, milyen például egy város. A „kell” ezzel szemben az ember célja: amikor például a térképen rámutat valaki egy pontra, ahová el szeretne jutni. Ha megvan a cél, a térkép nagy segítséget fog jelenteni neki abban, hogy oda eljusson. De a cél nem a térképből következik, hanem a térképre mutató emberből. S mindig megkérdezhető, hogy helyes-e a kitűzött cél, oda kell-e mennünk, ahová mutattunk. Vagy mennünk kell-e egyáltalán valahová? Vagyis a „kell” meghatározása mindig egy elméleti-filozófiai elemzés eredménye, s nem lehetséges pusztán a világ tudományos elemzése segítségével. Az etikát nem határozza meg a tudomány, noha a tudomány nélkülözhetetlen a megfelelő etikai elemzéshez.