Természetesen sokféle javaslat létezik, s nem egy meglehetősen radikális. Garret Hardin például úgy tartja, hogy az emberiség egy korszak határához érkezett, melyet ő „cowboy-etikának” vagy „határ-etikának” nevezett. Ez a természethez való hagyományos nyugati hozzáállást jelenti, mely a környezeti problémákat úgy oldotta meg, hogy egy terület kimerülése esetén az addigi határon túlra terjeszkedett (szűz területek feltörésével, vagy esetleg hódítással). Ez az etika jól működött mindaddig, míg voltak határon túli területek. Mára azonban ezek elfogytak, a Földet benépesítettük, mindenütt emberek élnek, nincs hova menni, hogy új, feltöretlen, még kiaknázatlan területeket találjunk. Ilyen körülmények között tehát új megoldásra van szükség. Hardin sok vitát keltett hírhedt javaslata szerint úgy kell tekintenünk a mai emberiségre, mint akik – a nagy népességszám és a rendelkezésre álló szűkös javak következtében – mentőcsónakokban próbálnak megmenekülni. Minden nemzet egy-egy mentőcsónakban utazik, a gazdagabbak mentőcsónakjai éppen elegendőek – egy kis ráhagyással – hogy a bennük levő embereket megmentsék. A szegényebb nemzetek mentőcsónakjaiba azonban már nem fér be mindenki, s ők kétségbeesetten kérnek bebocsátást a gazdagabb nemzetek mentőcsónakjaiba. (Bevándorlással, élelmiszersegélyek kérésével és számos egyéb formában) Hardin szerint, ha szánalomból a gazdag nemzetek beengednék mentőcsónakjukba azokat, akik a szegényebbekébe már nem férnek be, rosszul cselekednének, mert ez saját pusztulásukat eredményezné. A modern világ etikája tehát – Hardin szerint – a mentőcsónak-etika. Minden nemzetnek meg kell próbálnia saját mentőcsónakjában túlélni, s erre elsősorban a népességnövekedés korlátozása nyújt lehetőséget. Ha a gazdag nemzetek segélyt nyújtanak az éhező szegényeknek, akkor ezzel nem megoldják azok problémáit, hanem megnövelik azt. Ugyanis élelmiszersegély híján a kibontakozó tömeges éhhalál stabilizálná a szegény ország népességszámát, mely élelmiszersegéllyel viszont továbbra is nőni fog, s így nemsokára még több élelmiszersegélyre lesz szükség. Így a segélyek csak a fenntarthatatlan fejlődés (népességnövekedés) mások kárára történő átmeneti fenntartását biztosítják, a problémát azonban véglegesen nem oldják meg.1